„Ha kisült már, ide véle…” – Mit jelképeznek a hagyományos ünnepi ételeink?

A hagyományok meghatározó elemei a karácsonyi ünnepkörnek a modern, városi ember számára is. Mindannyiunk családjában élnek szokások: van, ahol nem múlhat el karácsony egy bizonyos sütemény nélkül, vagy a nagyszülők féltve őrzött díszének mindig ugyanarra a helyre kell kerülnie a karácsonyfán. A szimbólumok és rítusok nemcsak hangulatossá és otthonossá teszik az ünnepeket, de általuk szavak nélkül is megérthetjük, és főleg átélhetjük azok mélyebb rétegeit.

A karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjával, illetve a népi vallásos hagyományok szerint a hozzá mindig közel eső András-nappal (november 30.) indul. Ez az egyházi év kezdete, ami évszázadokig megszabta az idő számítását, így a decemberi jeles napok közös jellemzője az új esztendő köszöntése. Illetve az új életé, hiszen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a téli napforduló időszaka, ami már jóval a kereszténység előtt meghatározta a közösségek életritmusát. Ezért lehet, hogy a legtöbb hagyomány valamilyen pogány szokásra, hiedelemre vezethető vissza. Ugyanakkor éppen e ciklusváltás miatt döntött az Egyház úgy, hogy ekkorra teszi Jézus születésének – tudományosan egyébként meghatározhatatlan – emléknapját: a világ Világosságának eljövetele ünnepét a fény sötétség feletti győzelmének idejére.

A tradicionális ünnepi ételek és azok elfogyasztásának szokásai is mind e szimbólumrendszerhez kötődnek. Karácsonykor még a legszegényebb családok is igyekeznek gazdag asztalt teríteni, hiszen már maga az ünnepi étkezés előrevetíti a jövő év bőségét, de a hagyományos karácsonyi ételek egyenként is mind szimbolikus jelentést hordoznak.

A szenteste elmaradhatatlan étele a hal. Egyrészt, mert régen advent is kötelező böjti idő volt, Ádám és Éva napja pedig szigorú böjti nap, másrészt a magyar hagyományokban a halpikkely gazdagságot jelent a következő esztendőre. Másnap a karácsonyi főétel régen disznóból készült, mivel az „előre túr”, így segíti a család előrejutását, míg a tyúk, illetve szárnyas nem kerülhetett az asztalra, mert az „elkaparja a szerencsét”.

Karácsonykor – majd később szilveszterkor és újév napján is – előnyben részesítették azokat az ételeket, amelyek sok termést, magot hoznak, hiszen azok bőséges új évet ígérnek: ezért fontos része az ünnepi étkezésnek a bab, a lencse, a mák, a mazsola. A töltött ételek, mint a töltött káposzta és a bejgli is a következő esztendő jó termését, a termékeny állatokat, a teli csűröket hivatottak biztosítani.

A dió, mint ősi Krisztus-szimbólum (Nux est Christus) szintén nem hiányozhatott a karácsonyi asztalról. A termés keserű, zöld burka az Úr földi szenvedésére, csonthéja a keresztfára vagy a sziklasírra, belső magja Jézus isteni természetére utal. A néphiedelem szerint az ártó lelkek az esztendő leghosszabb éjszakáin, Luca-nap és karácsony estéje között vannak hatalmuk teljességében. A szenteste várakozásban töltött óráiban a gonosz felett aratott győzelmet szimbolizálja a csonthéjból feltört dióbél.

A másik jellegzetes gyümölcse a karácsonyi asztalnak az alma. Ez a legtöbb kultúrában erotikus jelkép, a csábítás, a kísértés szimbóluma – ezért lett a keresztény hagyományban is a Paradicsom „közepén álló fa gyümölcse” alma, bár a Biblia nem nevezi meg, milyen fáról van szó. Belőle sarjad azonban az élet fája, amelynek termése maga a Megváltó: „A kis Jézus, aranyalma, / Boldogságos Szűz az anyja” – szól a karácsonyi ének. Az ünnepi asztal almája tehát Isten irántunk érzett szeretetének jelképe. Ugyanakkor számos néphiedelem és jóslás is kötődik hozzá; a legelterjedtebb, hogy szenteste a családfő annyi cikkelyre vágja az almát, ahány családtag van, majd együtt megeszik, hogy az év során bármi történik is, összetartsanak.

Az ünnepi vacsora részeként – néhol első fogásként – ma is sok helyen fogyasztanak mézet, mellé esetleg fokhagymát, amely ősi gonoszűző, egészségmegőrző szer, illetve ostyát, amely természetesen Krisztus testére utal. A méz kultikus jelentősége még az ókori, kora középkori időkből származik. A méhek a szorgalom és a tisztaság jelképei, a hiedelem szerint ugyanis „szűzi életet” élnek, s nem elpusztulnak, hanem meghalnak, mint az ember. Az Ószövetség is dicséri a méhek szorgalmát és bölcsességét. A népi vallásosságban mindez úgy élt tovább, hogy a méhek a Szűzanya könnycseppjeiből származnak. Emellett a méz – illetve a hagyományosan sokféle karácsonyi sütemény – édessége az ünnep örömét is kifejezi.

Fotó: Maxpixel.com

Szalontai Anikó/Magyar Kurír