Hangok és képek egy belső világból – Dűne: Második rész

Az első film, bár igen erős lett, mégis csak egy nyitány volt. Megismertük a szereplőket – az ördögi Harkonneneket, a fennkölt Atreides-ház tagjait, a szívós fremeneket, a titokzatos Bene Gesserit Rend nővéreit – és a konfliktusok alapját: hogyan szövetkezett a császár a Harkonnenekkel és pusztította el az Atreideseket. Emellett azt is megtudtuk, miként talált menedékre Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) és anyja, Lady Jessica (Rebecca Ferguson) a sivataggal borított, forró Arrakis bolygó lakói, a fremenek között; mire jó az arrakisi fűszer (ez a tudatmódosító anyag nélkülözhetetlen az űrutazáshoz, és a kultúrára is hatással van), s hogyan kell elkerülni a homok mélyén lakó óriási féreggel, a Shai-Huluddal való találkozást.

A film ott veszi fel a történet szálát, ahol az első rész elengedte: Paul és anyja egy fremen csapattal igyekszik védett helyre jutni az Arrakis homokdűnéi között. A fiú vitézül segíti a fremeneket a Harkonnenek elleni harcban, igyekszik alkalmazkodni életmódjukhoz, Jessica pedig átveszi a helybéli Bene Gesserit Tisztelendő Anya helyét. A Harkonnenek eredetileg azért tértek vissza a bolygóra, hogy immár vetélytársak nélkül arathassák a homok felett lebegő, rendkívül értékes fűszert, ám a fremenek olyan hatékonyan pusztítják a gépeiket, hogy Vladimir Harkonnen báró (Stellan Skarsgård) kénytelen leváltani a bolygót kormányzó, amúgy rendkívül erőszakos Glossu Rabbant (Dave Bautista). Helyét a pszichopata Feyd-Rautha ta-báró (Austin Butler) foglalja el, aki totális háborút indít a fremenek ellen.

Már az első rész esetében is kiderült, hogy nem a történet a Dűne erőssége. Frank Herbert a részletekig kidolgozta univerzumát, a film is ettől lesz érdekes. Villeneuve alkotásának dramaturgiája jól átgondolt és precízen felépített, így nem meglepő, hogy a párbeszédek nem didaktikusak; amit lehet, inkább megmutat, semmint elmesél. A kanadai rendezőre jellemző lassú vonalvezetés a Dűne esetében is érvényesül, de a néző egy percre sem unatkozik, a film atmoszférája végig mágnesként vonzza a figyelmünket.

Már írtuk, és még valószínűleg sokszor meg fogjuk említeni, hogy a kortárs mozifilmek látvány tekintetében eljutottak a csúcsra. A határt kizárólag az emberi fantázia jelenti, nem pedig a megvalósíthatóság. Természetesen a Dűne képi világa is lenyűgöző. A császár fémgömb űrhajója; a sziklák mögött rejtőző fremen települések, a sziecsek labirintusa; a császári haderő, a sardaukarok Salusa Secundus-i felvonulása egyaránt részletgazdag és impozáns.

De a legérdekesebb mégis Feyd-Rautha szülinapi partija. Ennek során az ifjú harcosnak egy hatalmas arénában kell megküzdenie néhány Atreides-katonával, akiket persze előtte némiképp elkábítottak, a párbajok megfelelő eredményére pedig Harkonnen-segéderők ügyelnek. Az egész jelenetsor monokróm, a púderfehér, kopasz Harkonnenek és szürke-fekete környezetük – felettük a sápadt fényű Fekete Nap – kontrasztja még félelmetesebbé teszi ezt a világot. A báró, a ta-báró és az őt elcsábító Lady Margot (Léa Seydoux) közelről mutatott arcjátéka – háttérben a nézőtéren ülők arctalan tömegével – rendkívül hatásos.

Hans Zimmer tulajdonképpen nem zenét, hanem zajt írt a filmhez. Ennek köszönhetően a soundtrack nem kel önálló életre – nem fogjuk magában meghallgatni –, mert szinte teljesen dallamtalan. Feladata, hogy kiszolgálja a látványt, s hogy belesimuljon a film ülésrezgető dübörgésébe, robajába és mély torokhangjaiba. Merthogy a Dűne esetében a hangnak is fontos szerepe van, már-már egyenrangú a képi világgal.

A Dűne második része is komor, s gyakorlatilag humortalan. Mondhatná erre valaki, hogy túlságosan komolyan veszi magát, ám ezt ebben az esetben nem érezzük igaznak. Valahogy túl nagy a tét, hiszen az egész univerzumot megrendítő háború küszöbén állunk, az alkotóknak pedig sikerül elhitetniük velünk, hogy ez most nem a tréfálkozás ideje.

Bár a Dűne a sci-fi és a fantasy műfajának érdekes elegye, két elem jelenléte, illetve hiánya igencsak feltűnő. Egyrészt nincs benne robot, sem más, mesterségesnek nevezhető intelligencia. A gépeket az emberek irányítják, s bár látunk űrhajókat és más különleges eszközöket, a hangsúly nem ezek működésén van – Herbertet érezhetően nem nagyon érdekelte a technika. A másik, ennél figyelemreméltóbb motívum a vallás. Herbert nagyon sok mindent átvett az emberiség kultúrájából, így számtalan vallási – elsősorban muszlim, zsidó és keresztény – eredetű fogalomra bukkanhatunk a művében, a valódi transzcendens hitnek viszont – különösképpen a filmekben – még a nyomát sem fedezhetjük fel. Egy vallásokból ismert gondolat ugyanakkor nem egyszerűen megjelenik, de egyenesen vezérmotívummá válik. Ez pedig a messiásfogalom.

Paul nem akar mást, mint beolvadni a fremenek közé, segíteni őket ott és úgy, ahol és ahogyan lehet. Ez sikerül is neki, olyannyira, hogy fremen nevet is kap, illetve választ. Így lesz Usul és Muad’Dib, az utóbbi arra a kicsi, egérszerű állatra utal, amely füleivel rendkívül hatékonyan tudja megkötni a levegő nedvességét. De Paul a Kwisatz Haderach, a Mahdi és a Lisan al Gaib is. Ahogyan a film íve kibontakozik, úgy nyernek értelmet e nevek. A Kwisatz Haderach, azaz „az út lerövidítése” valójában egy férfi Bene Gesserit – a Rend tagjai egyébként kizárólag nők –, aki hozzáférhet mind női, mind férfi ősei emlékeihez, valamint „képes a tér áthidalására és előrelátó képességgel is rendelkezik”. A Kwisatz Haderach „létrehozásán” munkálkodik sok évezrede a Bene Gesserit Rend, egyengetve az uralkodóházak vérvonalát. A Lisan al Gaib – a „Hang a külső világból” – és a Mahdi – „Az, aki a paradicsomba vezet minket” – a fremen messiásvárakozásokhoz kötődik. Az előbbi arra utal, hogy a megváltást egy idegen hozza el, míg az utóbbi azt jelzi, hogy a szinte élhetetlen bolygó az ő révén fog édenkertté változni. A Bene Gesseritek, Lady Jessica és a fremen főnök, Stilgar (Javier Bardem) is mindent megtesz azért, hogy Paulból valamiféle különleges képességekkel rendelkező messiás-uralkodót faragjon. Azt láthatjuk tehát, hogyan lesz egy tiszteletbeli fremenből világuralomra törő vezér.

Mindezek a vallástörténetből ismert politikai messiásra hasonlítanak, transzcendens vonásuk nincs. Paul, aki egy darabig homályosan, majd színről színre látja a jövőt, egyre csak tépelődik, nem akarja elfogadni azt a sorsot, ami rá lett szabva. (Azt nem tudjuk meg, hogy ki által.) Az események nyomására azonban egyre jobban hajlik arra, hogy engedjen, míg végül a különféle várakozásokat meglovagolva magához ragadja a teljhatalmat…

A Dűnében minden mélységesen emberi. Világa fantasztikus, szereplői azonban mi magunk vagyunk. Bár a fő kérdés a hatalom, megjelenik benne a szerelem – Paul fremen társat választ, Chanit (Zendaya) –, és a barátság is – az elveszettnek hitt Gurney Halleck (Josh Brolin) személyében. De tetten érhetjük a fanatizmust éppúgy, mint a bátorságot és a hősiességet. Az emberi gonoszság a Harkonnenekben csúcsosodik ki, Paul abban bizonyos, hogy elsősorban őket kell legyőznie. A jó azonban társadalmi-közösségi szinten nincs jelen – a fremenek, bár rokonszenvesek, nem ellenpontjai a Harkonneneknek –, a jóság legfeljebb egy-egy szereplő bizonyos megnyilvánulásaiban mutatkozik meg.

E nagyszabású dráma szereplői ugyanakkor abban keresik a megváltást, aki maga is csak egy esendő ember, ez pedig igen sötét, pusztulást sejtető jövőt vetít elénk. A Dűne univerzuma, úgy tűnik, magára lett hagyva.

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.