Partitúra és instrumentum – Egy Jób-történet Kertész Imre műfordításában

„Partitúrám a német szöveg. Instrumentumom a magyar nyelv” – fogalmaz egy műfordításról tartott előadásában az író. Fordításhermeneutikai tudatosság és kiművelt önismeret munkál e kettős metaforában, a nyelvek (és világok) közötti átjárás bonyodalmas szépségének öröme. Másutt személyesebb tónus adja tudtunkra, hogy az efféle szellemi munka nemcsak kevéssé elismert teher, de stílusvariáló kaland, fölszabadító játék, kreatív szolgálat is lehet: „…nagyon örültem, hogy olykor kiszállhatok a saját írói világomból. Borzasztóan szerettem ezeket a stílusjátékokat, az efféle álruhákat, még akkor is, ha rossz volt az adott mű, mert valami abból is kikerekíthető volt, nem hamisítottam, mert jobbat se szabad csinálni, mint amilyen, de azért elszórakoztattak. Jobban szeretek egy igazi rossz könyvet, amit jó szándékkal írtak meg, mint egy igazi író prózáját, aki nem rokonszenves a számomra”.

Néhány éve – a Kertész Imre Intézet megbízásából, külsős szöveggondozóként – alkalmam volt megolvasni az író mindahány műfordítását. Az új kiadásokat előkészítendő vetettem egybe a gépiratos változatokat az eredeti megjelenésekkel. Korrektori-olvasószerkesztői szemmel tekintve is izgalmasan dús, precízen elegáns korpusszal találkoztam. Lenyűgöző, hány hangon szólalt meg fals intonáció nélkül a kertészi szellem. Freud és Gadamer esszényelvének különbségeit érzékeltetve; a dürrenmatti és a dorsti színi retorikát egyaránt beleérzőn értve; Wittgenstein tágas-töredékes „észrevételeit”, Hofmannsthal szecessziósan újromantikus prózáját vagy Joseph Roth Jóbjának költői formanyelvét éppúgy magyar irodalmi tényezővé avatva, mint a modernebb (Peter Härtling, Barbara Frischmuth) s esetenként könnyedebb regényirályokat (Helmut Rathert).

A fordított művek szinopszisszerű értékelésébe óhatatlanul bele-belevegyült néhány észrevétel a kertészi műfordítói jellegzetességekről. – Föltűnő például a vizsga (ti. tekintet) minőségjelző kedvelése (a vizsla vagy fürkész helyett); az akár kötőszó meglepően gyakori használata ’akárha, mintha’ jelentésben; a gyermeki és a gyerekes szóalakok összevonása a gyermekes jelzőben stb. S mindezen túl is tanulságos lehet számba venni azon szövegeket, melyek időszakosan ihlető társakként kísérték az író saját életművének kibontakozását. Most csak egyetlen művet hozok példaként arra, amit a műfordító Kertész Imre így formált ars poeticává: „Nem állítom, hogy életemet a műfordításra tettem fel. Sokkal inkább a saját írói műveimre. De ha fordítok, ahhoz is hozzáteszem a saját erőimet, a saját meggyőződésemet és mindazt a tapasztalatot, amit e világ lakójaként megszereztem.”

*

Joseph Roth (1894–1939) Jób (Egy egyszerű ember regénye) című kisregénye (1930) a modern nyugati epika folytonos fölfedezésre érdemes gyöngyszeme; megrázó és fölemelő példázat a szenvedés értelmét kutató emberről. A fülszöveg szavaival: „Roth költői emelkedettségű bibliai parafrázisa nemcsak a galíciai zsidóság életének hű ábrázolása a századfordulón, hanem a mai amerikai szellemi élet Európából átszármazott vezető alakjainak eredetlegendája is.” (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989.)

A részint Oroszországban, részint New Yorkban játszódó történet a zuchnówi zsidó tanító, Mendel Singer és családja töredelmes életét kíséri nyomon. Az elveszített és megtalált hit allegóriája a teodicea elemi dilemmáit hozza felszínre.

Már a fölütés mesei aurát von a történet köré, mítoszi időtlenséget, bibliai mondandót sugall. Rövid mondatok szelíd, tárgyilagos békéje s valaminő megszentelten lírai tónus veszi itt kezdetét: „Élt egyszer egy ember Zuchnówban, Mendel Singer volt a neve. Jámbor, istenfélő és teljesen köznapi ember volt, a legszokványosabb zsidó. Az egyszerű tanítói mesterséget űzte. Mindössze egyetlen tágas konyhából álló házában a Biblia tanait véste a gyerekek fejébe. Derekas buzgalommal és minden látványos eredményt nélkülöző sikerrel tanított. Százezrek éltek és tanítottak már őelőtte ugyanígy, ahogyan ő.”

Jób spirituális habitusa az igaz emberé: „Egyszerű értelme az egyszerű földi dolgokhoz igazodott, abban a világban, amit a szemeivel láthatott, nem tűrt meg csodát. Az asszonynak a rabbiba vetett hitén csak mosolygott. Az ő egyszerű buzgalma nem igényelt közvetítő hatalmat Isten meg az emberek közt.”

A főhős személyiségét kevésbé individuális jegyek, inkább az alázatos istenfélelem és létbizalom kollektív-személytelen áramai alakítják: „Voltak, akik elbújtak. Mendel Singer azonban, aki igaz ember volt, Istennek semmilyen büntetése elől meg nem futott. Így aztán az oltásnak is bizodalmas szívvel nézett elébe.”

Innen sodródik Mendel Singer az elidegenedettség huszadik századi sorstapasztalatán keresztül a hitetlenség keservéig: „Mi közöm ezekhez az emberekhez? – gondolta Mendel. Mi közöm egész Amerikához? A fiamhoz, a feleségemhez, a lányomhoz, ehhez a Machez? Én vagyok még Mendel Singer? Az én családom ez még? Mendel Singer vagyok én még? Hol a fiam, Menuhim? Úgy rémlett neki, mintha kilökték volna önmagából, s ezentúl önmagától elválasztva, önmagától távol kell majd élnie.”

A képes beszéd diszkrét telitalálatai („Mintha valaki pohár vizeket loccsantana a viharzó tengerbe.”), az érzéki elevenség szakadatlan líraisága („A kisfiú nyöszörgött. Debora gyors, záporozó csókokat nyomott rá, őrjöngő gyöngédséggel csókolgatta, szürke arcán, csenevész karocskáján, görbe lábán, felfúvódott hasán csattogtak nedves ajkai, olyan volt ez, minthogyha szerető anyai szájával verné a gyermekét.”) minden ízében költői prózát eredményeznek. A hasonlatokkal dúsan élő retorika és a zene módra komponált szerkezet mellett a múlt és jelen idejű igealakok idősíkokat viszonylagosító keverése is döntő szövegszervező elem; amint az is, hogy alig-alig válik el a szereplők és a narrátor nézőpontja.

Történhetnek-e még bibliai csodák a modern világban? („…akit csapás nem ért, nem hisz a csodában sem. / Az sem hisz a csodában, akit csapás ért. Csodák az ősidőkben estek, réges-régen, amikor a zsidók még Palesztinában éltek. Azóta nem történt csoda.”) A szereplők – Mendel is, Debora is – hosszasan kételkednek ebben. Isten nem.

A történetet a rabbi jóslata keretezi, aki szerint Menuhimot, a beteg gyermeket – mint utóbb kiderül, a művészet gyógyító hatalma jóvoltából is – „[a] fájdalom bölccsé érleli, a rútság jóságossá, a keserűség szelíddé, a betegség erőssé”.

„Joseph Roth könyve a jól ismert bibliai példázat modern feldolgozása, ékesen bibliás hangvételű, veretes nyelven. A remek fordítás nagyszerű élménnyel ajándékozza meg az olvasót” – írja Legeza Ilona. Nem túlzó ez a szinopszis; a mű is, a fordítás is káprázatos munka.

A remélhető új kiadáshoz magam egyébként új fülszöveget javasolnék: az eredeti ajánló ugyanis előzékenyen ismerteti a cselekmény minden lényeges fordulatát; márpedig Roth katarzisos dramaturgiai elemeket egyensúlyozó kompozíciója megérdemli, hogy spoilermentesen invitáljuk a közelébe az embert és fájdalmát megismerni óhajtókat, a csodákra és Istenre kíváncsiakat.

Fotó: Európa Könyvkiadó

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. január 28-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.