Török Csaba: A kultúrák lelke

Különleges könyvet vehet kezébe az olvasó. Keletkezéséről maga a szerző vall az Előszóban, sajátos „rejtezkedő” módon. Harmadik személyben beszéli el az „ifjú teológusnövendék” szellemi kalandját: kíváncsian keresett olyan témát, amely korunk szellemi világában és a kortárs teológiában egyaránt sokakat megmozgatott ugyan, de megnyugtató, mindenkit kielégítő megoldás máig nem született. Így talált rá hit és a kultúra kapcsolatára. Rögtön az első lapokon bátor kritikával illeti a manapság gyakran hangoztatott „inkulturáció” fogalmát, hozzátéve, hogy „nincs kultúrafüggetlen hit”; a hit mindig konkrét kultúrákban öltött testet, és ennek így kell lennie a jövőben is. „Ifjú papunk” Rómában megírt első munkája 2005-ben ezt a kritikát fejtette ki licencia-dolgozatként. A kutatást már idehaza, káplánként folytatta. Az eddig általánosan elfogadott nézetek után – a hasonló irányokban kutató teológusokhoz csatlakozva – 2007-ben megírta doktori disszertációját, amelyben „új paradigmát”, új szintézist javasol hit és kultúra viszonyában: a „Krisztus-központú” elgondolást váltsa fel, vagy inkább egészítse ki a Szentlélek központú („pneumatocenterikus”) szemlélet.

Az előzmények feltárásában Török Csaba a II. vatikáni zsinatig nyúl vissza, amely egyházi oldalról először foglalkozott a kultúra fogalmával. Elemzi a Gaudium et spes konstitúció kultúra-fogalmát, majd nyomon követi a kultúra és a hit összekapcsolódását a zsinatot követő pápai megnyilatkozásokban. Bennük a Krisztus-központú szemlélet vált uralkodóvá. VI. Pál szerint „evangelizálni kell az emberi kultúrát”, II. János Pál idejében pedig általánosan elterjedt az inkulturáció kifejezés: a hit kultúrában testesül meg, az Istenfia emberré válásának analógiájára. XVI. Benedek a hitből születő keresztény kultúra szépségét emelte ki, megerősítve a kultusz és a kultúra egységét. A pápa így szerencsésen kiegészítette két elődjének és a zsinatnak tanítását, mondván, hogy „a kereszténység szükségszerűen a kultúra részévé válik”, majd e tételből kiindulva fogalmazta meg az „új evangelizáció” programját. A teológiai fejlődést áttekintve Török Csaba megfogalmazza az inkulturációs szemlélet kritikáját is, megjelölve annak korlátait. Ez a modell csupán azt jelenti ki, hogy „az egyháznak az adott kultúrából kell testet öltenie magára”. Valóban, visszatekintve az elmúlt évtizedek inkulturációs törekvéseire, ezek elsősorban arra irányultak, hogy a liturgiát, esetleg a katekézist adaptálják a helyi kulturális szokásokhoz, szimbólumvilághoz, szókincshez. Ez azonban nem maradhat egyirányú folyamat: nemcsak a hit ölt testet a kultúrában, hanem a kultúra is beletestesül az egyházba, állapítja meg a szerző. A hit és a kultúrák között valódi párbeszédre van szükség. Elemzését így összegzi: a jelenlegi „inkulturációs felfogás (…) nem alkalmas az egyház számára” a hit és a kultúra viszonyának leírására.

Ezek nyomán vállalkozik arra, hogy a hit és a kultúra új, „Szentlélek-központú” szemléletét megfogalmazza. (Itt szívesen olvastunk volna egy olyan fejezetet is, amely – a kultúra teológiájának fejlődéséhez hasonlóan – bemutatná a pneumatológia hangsúlyos megjelenését a II. vatikáni zsinaton, majd ennek kibontakozását az elmúlt évtizedekben. A zsinati atyák szinte a bőrükön tapasztalhatták meg a Szentlélek működését, VI. Pál ezért is javasolhatta a zsinat végén, hogy jobban ki kellene dolgozni a Szentlélek teológiáját, ahogyan például a könyvben többször is idézett Yves Congar tette.) Széles spektrumban bontakozik ki előttünk a kultúra új értelmezése: „A kultúra az a közeg, amelyben megvalósulnak az ember pneumatikus dimenziói. […] Az ember transzcendenciája is a kultúrában bontakozik ki.” „Az ember a kultúra megalkotásával, a világ átszellemítésével egyfajta transzcendens dinamikába emeli az immanens anyagvilágot.” Ez azonban mindig töredékes marad, csak az örök életben válik teljessé. Az emberi kultúra gazdagsága, dinamikus fejlődése mélyén „a Szentlélek működésének nyomait kell látnunk”. Mielőtt azonban bárki arra gyanakodna, hogy a Szentlélek ebben a szemléletben valami meghatározhatatlan világszellemmé halványul, Török Csaba II. János Pálra hivatkozva leszögezi: „A Lélek minden jelenlétét és indítását figyelemmel és hálával kell fogadnunk, de annak megkülönböztetése az egyházra tartozik, amelyet Krisztus azért ajándékozott meg Lelkével, hogy elvezesse minden igazságra.” A megkülönböztetés egyértelmű és világos: „A Lélek megszólalása a kinyilatkoztatásban és az egyházban egyetemes és kötelező érvényű, míg a kultúrákban részleges és helyi. […] Isten a Szentlélek által a kinyilatkoztatásban tündöklik, a kultúrákban – szintén a Szentlélek által, az ő hatékony jelenléte révén – rejtett módon van jelen.”

A könyv második fele az így előkészített talajon elindulva fejti ki az általa javasolt „Szentlélek-központú paradigmát”, amely szorosan hozzákapcsolódik az egyház életéhez. A biztos és imponálóan meggyőző gondolatmenet talán egyetlen ponton szorulna bővebb kifejtésre, az evangélium kulturális meghatározottságánál. Egyfelől azt olvassuk, hogy az „evangélium nem egy meghatározott kultúra terméke”, másfelől viszont azt, hogy „az evangéliumot nem lehet elszakítani attól a kultúrától, amelyben először megfogalmazódott”. A hagyomány megszokott fogalma ezután kitágul előttünk a megtestesülés analógiájára: „a kultúra a konkrét egyházi élet teste”. A történelem során egymást váltó kultúrák azonban nem csupán eszközök, hanem párbeszédben állnak a krisztusi hittel. II. János Pál pápa szerint az egyház feladata, hogy „meghatározza a kultúra változásai és a kinyilatkoztatás maradandósága között létező kapcsolatokat”. A megtestesülés tehát nem egyirányú folyamat az egyház életében sem. A szerző végkövetkeztetése: „Az egyház magára ölti a kultúrát mint testet, de ezáltal a kultúra is magára ölti az egyházat”. Hit és kultúra gyümölcsöző találkozásában kiemelkedő szerep jut a Szentléleknek, a kapcsolat, az egység Lelke a Szentháromságban, az Istenfia megtestesülésében és az egyház, sőt az egész emberiség életében.

Így áll előttünk az „új evangelizáció” valódi, eddig kevésbé felismert feladata: „Szentlélek-központúan újra kell olvasnunk a keresztény hit és az egyházi élet kultúrába való belépésének folyamatát”, csak így kezdődhet meg az egyházi élet valódi inkulturációja. Yves Congar nyomán elmondhatjuk a pünkösdi misztériumról: a Szentlélek „minden ember számára érthetővé teszi Krisztus evangéliumát a maga nyelvén és a maga kultúrájában”. Ez a folyamat azonban, mint láttuk, nem maradhat egyirányú: hit és kultúra között valódi dialógusra van szükség, ami VI. Pál pápa és a zsinat óta az evangelizálásnak is kulcsfogalmává lett. Török Csaba számos konkrét példán mutatja be, hogy az utóbbi évtizedekben hogyan bontakozott ki a kultúrák közti, illetve az egyház és a kultúrák közti párbeszéd. A Szentháromságból kiindulva vázolja fel azt az eget-földet átfogó „hatalmas dialogikus mozgást”, amelynek a forrása Isten szeretete, médiuma, ösztönzője pedig a Szentlélek. Ez a mozgás a történelemben, a különböző kultúrák életében is megnyilvánul, az „igazság magvai”, a „lélekmorzsák” bennük is megtalálhatóak, feladatunk viszont ezek megkeresése a kölcsönös dialógus jegyében a Szentlélek erejében, aki a „dialógus és a megértés Lelke”.

Két, napjainkban sokat emlegetett szempont egészíti ki a felvázolt „új paradigmát”: az egyik a tanúságtétel, amely az apostoli tanúságtételtől az élet tanúságtételén át a Szentlélek tanúságtételéig terjed. II. János Pál pápa szerint „a mártír a lét igazságának legmegbízhatóbb tanúja”. Török Csaba joggal mutat rá arra, hogy még a fundamentális teológiává átalakult apologétika is kiüresedett: „fegyvertára értelmét vesztette a modern világban”. A fogalmi-értelmi érvelések helyett az élet tanúságtételére van szükség, amely egyedül képes hiteles választ adni a korunk által fölvetett kérdésekre, a hit fényében mutatva be a valóság isteni alakját. – A másik kiegészítő fejezet pedig a pluralizmus – napjainkban szintén sokat emlegetett – kérdéskörében segít a tisztánlátáshoz. Nem reked meg azonban a szokásos elemzéseknél, hanem az üdvösségtörténet végtelen horizontját tárja fel. Krisztus megtestesülése óta „a sokféleség tengelye az egység”, feladatunk az, hogy Isten Lelkének erejében a különbözőségeket ne kioltsuk, hanem a kommunió egységébe vezessük”. „A hit útja az egység útja is kell legyen a világban, a kultúrák pluralizmusában.”Azé az egységé, amelynek „ősképe, forrása és célja maga a szentháromságos egy Isten”.

A könyv záró következtetésein eltűnődve az olvasónak különös, merészen hangzó sejtése támad. A tudományok történetében nem egyszer fordult már elő, hogy egy-egy korszakos új szempontra szerzője fiatalon bukkant rá, a további évek során aztán már e fölfedezés nyomán jutott újabb és újabb megállapításokhoz. Talán nem túlzás megkockáztatni azt a sejtést, hogy Török Csaba e munkájában olyan, eddig járatlan utakat nyitott a hit és a kultúra kapcsolatában, ami új alapokra helyezheti e jószándékú, de valójában mégiscsak megrekedt párbeszédet, egyben pedig egészen új célokat tűzhet ki egy korszerű, gyökerében megújult apologétika elé. Kíváncsian és reménykedve várjuk a folytatást.

Lukács László SchP / Magyar Kurír