Túl a legnagyobb szerepen – Nemzeti színházi találkozás Berettyán Nándorral

A Vidnyánszky Attila nevével fémjelzett, a somlyói hegynyeregben 2018-ban bemutatott és a Duna televízió által közvetített Csíksomlyói passió után, amelyben Jézust alakította, országos ismertségre tett szert. A Nemzeti Színház művészbüféjében ültünk le beszélgetni, figyelve közben lelkesedését, belülről jövő, őszinte lobogását, hitét, amely Krisztusként és Petőfiként egyaránt hitelessé teszi.

– Ön és a másfél évvel idősebb bátyja, Sándor is színész. Együtt jártak a debreceni Ady Endre Gimnáziumba, ott érettségiztek. Beszélne erről az időszakról?

– A bátyám már az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatának másodikos tanulója volt, amikor én elvégeztem az általános iskolát, és felvettek a Tóth Árpád Gimnázium közgazdasági tagozatára, matematika–történelem szakra. De nem éreztem ott jól magam; sokat jártam át az Adyba, a bátyámékhoz, ahol nagyon jókedvű, laza közösséget találtam. Az első év végén átjelentkeztem ide. Mivel az Ady a nyelvelőkészítővel együtt ötéves iskola volt, míg az enyém csak négyéves, így utolértem a bátyámat, és osztálytársak lettünk. Az osztályunkból rekordszámban lettek színészek. Megjegyzem: engem először nem a színház érdekelt annyira, hanem a közösség vonzott. Kiváló magyartanárnőm volt azonban, Subiczné Palotai Erzsébet, aki egyébként festőművész is, és hetek alatt berántott a művészetbe. Visszafordíthatatlan változás állt be az életemben.

– 2017-ben végeztek a Kaposvári Egyetem színművész szakán. Egy évre rá már jelentős szerepet kaptak a Vidnyánszky Attila által rendezett Csíksomlyói passióban. Ön Jézust játszotta, a bátyja pedig a Tanítványt. Mennyire adható vissza színpadon a passió drámája, a szenvedéstörténet, illetve mennyiben más Isten fiát alakítani, mint a nagy színházi szerepeket?

– Ez egészen kivételes feladat. Jézusról nem tudok olyan értelemben szerepként beszélni, mint a többi alakításomról. Igaz ez a passió előadására is. Már a próbák is teljesen mások voltak, sokkal inkább hasonlítottak rítusra, mint klasszikus értelemben vett színjátszásra. Nem is mondanám azt, hogy eljátszottam Krisztust, mert az lehetetlen. A színész megpróbál minél jobban azonosulni a szereppel, igyekszik megtalálni annak igazságait, hogy hiteles legyen. De az egész életünk sem elég arra, hogy eljussunk a tökéletességnek arra a fokára, amelyen Krisztus állt, csak néhány szentnek sikerült ezt megközelítenie. Elég valószínűnek látszott, hogy a másfél hónapos próbafolyamat alatt nekem sem fog ez menni. Mégis, hogyan lehet akkor hitelesen eljátszani Krisztust? Létezik egy olyan szerepépítési metódus, hogy az ember különböző eszközökkel megtalálja a figura gesztusait, hanghordozását, tartását, belső ritmusát... Én viszont inkább arra törekedtem, hogy minden eszközt elhagyjak, lebontsak, és minél egyszerűbb, minél sallangmentesebb legyen az alakításom. Az előadás kezdetén nem is Krisztusként jövök be, hanem egy búcsúra igyekvő emberként. Aztán belépek a történetbe, a végén pedig kilépek belőle. Még véletlenül sem akarom magam a prófétákhoz hasonlítani, de ők is szócsövek voltak, nem a maguk igazságát hirdették, hanem Isten parancsait, sugallatait követték.

Jézus eljátszásánál sem az a lényeg, hogy én magam mit gondolok a szövegről, mennyire ráz meg, milyen a hozzá való viszonyom. Csak engedem átfolyni magamon a szöveget, hagyom, hogy kiváltson valamilyen hatást.

Nagy szerencsém, hogy elmondhatom: huszonhat évesen a csíksomlyói nyeregben én már részt vehettem életem legfontosabb előadásában, és eljátszhattam a legnagyobb szerepemet. Ennyire fontos előadásom soha nem lesz már az életemben.

Ez egyszerre kegyelem és felszabadulás.

Nyilván sok az olyan szerep, amit szívesen eljátszanék, de látom olykor idősebb színészeknél, mekkora teher számukra, hogy mindig a következőre, életük nagy alakítására várnak. Krisztus számomra felülmúlhatatlan. A színház világában nehéz megvalósítani, hogy valami örökkévaló maradjon. Ez, ahogyan mondani szokták, a pillanat művészete, minden este elmúlik. Egy írónak vagy egy festőnek a halála után is megtalálhatják a kéziratát vagy a képét. A színész alakításából azonban csak akkor marad meg valami, ha nyolc kamerával fölveszik. De az sem lesz az igazi.

– Krisztus szerepére készülve megbetegedett.

– Igen, így történt. Közbevetőleg: ne felejtsük el, hogy a passióban Krisztus az első perctől a halálra készül. Voltak nehéz pillanataim. Krisztus szenvedett a kereszten, s úgy éreztem, ha hozzá képest csak szemernyit is, de nekem is szenvednem kell. És valóban, a csíksomlyói nyeregbeli előadás előtt két nappal beteg lettem, utána pedig két hétig feküdtem mellhártyagyulladással, 39,5 fokos lázzal. Jung mondta, hogy az archetípusok örökké itt élnek közöttünk. Számunkra, keresztények számára a legnagyobb archetípus Krisztus.

– Változtatta, alakította a hitét a Csíksomlyói passió?

– Nem az előadás hatására tértem meg, de sokat mélyült általa a hitem. A próbák során a színész egyre közelebb lép a szerepéhez, s én úgy éreztem, ha csak fél lépéssel, de araszoltam Jézus felé. Két különböző dolog érteni, amit Krisztus mond, illetve megvalósítani azt. Mindenki érti, mit jelent: „ne ítélj, hogy ne ítéltess”. De megvalósítani nagyon nehéz.

Én is értem Jézust, de valóra tudom-e váltani a tanítását? Ezt a próbatételek döntik el.

– A próbatételek, a keresztek viselésében mennyire segíti az, hogy eljátszotta Jézust?

– Számomra a családom a legfontosabb, de az ember az élet legmélyebb állapotaiban a Jóistennel van igazán együtt. Persze nagyon jó érzés tudni, hogy valaki ott van az ajtó túlsó oldalán, és ha szükséges, megfogja a kezét.

– Az elmúlt néhány év ezen túl is roppant mozgalmas volt az életében: Roccót alakította a Rocco és fivérei című film színpadi változatában; megnősült, felesége Katona Kinga színésznő, kislányuk született; megjelent a JHVH – A név című, a Kr. u. 2. században játszódó regénye, és Petőfi Sándor lett a Most vagy soha! című filmben. Ritkán adódik egy színész életében, hogy ilyen nagy volumenű produkcióban játszhat főszerepet.  

– Nagyon sűrű éveim voltak, vannak. Előfordulnak hullámok, amikor iszonyatosan túlvállalom magam. Olyankor megcsömörlök, és visszaveszek a tempóból. Éppen ma délelőtt mondtam vissza dolgokat (március 6-án beszélgettünk – a szerk.), mert már olyan szinten túlhajszoltam magam, ami nem egészséges. Az életemben az írásnak, a színháznak és a rendezésnek van különösen fontos szerepe. Sok mindent szeretnék megírni, és próbálok időt szakítani rá. Egzisztenciálisan nyilván ez a legkevésbé kifizetődő, de ha az ember okosan osztja be az idejét, akkor párhuzamosan több dologgal is foglalkozhat. Amikor színészként egy jó próbafolyamatban vagyok, az inspirál arra, hogy írjak. Az írás, a színészet és a rendezés, ez a három alkotótevékenység kölcsönösen inspirálják egymást. Gyakran előfordul, hogy bejövök a színházba délelőtt tízkor, este hazamegyek, és még nekiülök írni két órát. Ez kifejezetten kikapcsol.

– Téma és műfaj tekintetében mi az, ami most íróként foglalkoztatja?

– Ezúttal nem regényben gondolkozom. Van egy darab, amiből szeretnék forgatókönyvet írni, illetve születőben egy dráma, amit félig megírtam, de rendesen ki kellene dolgozni. Elárulhatom, ősemberekről szól, de – kellő szerénységgel mondom – emberiségtörténetnek, afféle világdrámának szánom, műfajilag olyasmi lenne, mint a Faust vagy Az ember tragédiája. Sok verset is írtam, ezért terveztem, hogy kiadok egy verseskötetet is, de felismertem: a verseim fele csak számomra érdekes; középiskolai emlékek, szerelmes évődések, nem műalkotások. Van viszont egy fél kötetre való vers, ami érdemes lehet a megjelentetésre.

– Az, hogy a Most vagy soha! című film kapcsán sokat foglalkozott Petőfivel, közrejátszott abban, hogy átértékelte a versei minőségét?

– Igen, ez így volt. Petőfi rendkívül összetett személyiség.

Hatott rám abból a szempontból is, hogy mit jelent költőként gondolkozni, mi az alkotó viszonya az egyes versekhez, mennyire tekinthető egy-egy költemény pusztán önmagam kifejezésének, vagy valóban érdekes lehet mások számára is.

Petőfi elképesztő költői életművet hagyott hátra; ontotta magából a verseket, és nyilván akadnak közöttük szép számmal gyengék is. De biztos, hogy a fontos költeményeit szigorúan ítélte meg, mert például a János vitézben egyetlen rossz sor vagy szótag sincsen. És ugyanez jellemző minden igazán nagy költeményére, gondoljunk csak például a Szeptember végénre. Amikor végigolvastam a saját verseimet, sokszor kénytelen voltam megállapítani: ez rossz sor, semmitmondó, a másik közhelyes. De vannak olyan verseim is, amelyeket bátran vállalhatok. Ezért nagyon szeretnék ahhoz az említett fél kötetnyi vershez másik fél kötetre valót írni.

– Március elején az Ön rendezésében került a Nemzeti színpadára Sík Sándor István király című drámája. Mi volt az, ami megragadta ebben az először 1930-ban bemutatott és 1934-ben kiadott darabban?

– Nagyjából egy évvel ezelőtt beszélgettünk Vidnyánszky Attila igazgatóval, aki azt mondta, szeretné, ha ebben az évadban rendeznék valamit a Nemzetiben. Ezt a darabot ajánlotta. Elolvastam, nagyon tetszett. Sík Sándor költő volt, egy ideig piarista rendfőnök, egyházszervező, hosszú ideig főszerkesztette a Vigilia folyóiratot, nagyon mély történelmi ismeretei voltak. Ebben a darabjában lényegében száz évet sűrít egyetlen napba, István király halálának napjába, akinek el kell döntenie, hogy a keresztény, de idegen, itáliai Orseolo Péterre hagyja-e a koronát, vagy az unokatestvérére, Vazulra, aki Árpád-vér ugyan, de pogány.

– Ez óriási felelősség…

– Lényegében az Ady által nagyszerűen megfogalmazott

ezeréves Kompország-dilemmánk sűrűsödik itt egyetlen estébe. Mit tegyünk, amikor van egy belső ellenállás, és ugyanakkor egy külső fenyegetettség is? Melyik partra irányítsuk ezt a kompot?

Erről szól az egész ezeréves történelmünk. István a szíve szerint Vazulnak szeretné adni a koronát, egyébként jogosan neki is járna. Imre herceg meghalt, ami Istvánnak, Gizellának és az egész országnak hatalmas sokk volt. Érdekes, hogy Orseolo Péter után Vazul egyenes ági leszármazottai lettek a magyar királyok. Ő azonban pogány, csak színleg vette fel a kereszténységet. Van egy ilyen mondóka: „Gyertek, lányok, ligetre, itt a világ közepe!” Az eurázsiai, sztyeppei népek körében él az a képzet, hogy ahová leszúrom a pásztorbotom, ott van a világ közepe, minden más hozzám képest létezik. Vazul is így gondolkozik. Amikor István megkérdezi tőle, miért irtott ki egy egész falut, háromszáz embert, azt válaszolja: mert úgy volt kedvem. Vazul és hívei nem értették, mi az, hogy bűn. A Megváltó fogalma is értelmezhetetlen volt számukra. A szabadságot viszont szinte mindennél fontosabbnak tartották. Ezzel szemben a keresztény szabadság- és világszemlélet azt mondja: ott van a Golgota, a keresztfa, és akörül a világ. Minden a kereszt függvényében értelmeződik. Létezik tehát egy olyan morális rend, aminek a része vagyok, és be kell tartanom a törvényeit.

– Két gyökeresen más szemlélet.

– Igen. Ma például újból és újból felvetődik: túlnépesedett a Föld, születéskorlátozásra lenne szükség. Intellektuálisan értem, miért lenne ez jó és hasznos, de a lelkem nem tudja elfogadni. Vazul is így gondolkodhatott: értette ő, hogy miért kellene a kereszténységhez csatlakoznia, de a lelke ellenállt ennek.

– Mire a beszélgetésünk megjelenik, túl leszünk a Most vagy soha! bemutatóján. Már előzetesen is sok mindent hallottunk a filmről pró és kontra. A saját szempontjából hogyan tekint erre a mozira? Elmondható-e, hogy úgy sikerült filmvászonra vinni a történetet, ahogyan megálmodták?

– Nagyon nehéz erre válaszolni. A nézőknek kell eldönteniük, hogy sikerült-e. Szerintem rendkívül fontos, hogy a történelmünket feldolgozó filmek készüljenek. Elsősorban azért, mert személyeken keresztül tudjuk megragadni a történéseket, így lesz közünk hozzájuk. A feleségemnek is a nagyapja tanított ’48-as márciusi dalokat. Más nem fogja filmre vinni helyettünk a történelmünket. Szent István története, a nándorfehérvári győzelem vagy 1848 a közösségünket alkotó történetek csúcsai.

Az Ószövetségben, amikor a zsidók elfoglalják Kánaánt, Józsué kiáll a nép elé, és azt mondja: „most nagyon jó minden, de ti úgyis bálványokat fogtok imádni, és elhagyjátok az igaz Istent, úgyhogy itthagylak titeket”. „Jaj, jaj, ne hagyj itt minket!” Józsué akkor beszélni kezd nekik a zsidók történetéről, Ábrahámtól kezdve Izsákon, Jákobon, Józsefen keresztül Mózesig. A nép pedig fölesküszik egy közös történetre: „ez az, ami minket zsidóvá tesz”. Felszínesen nézve egységesnek tartjuk az ószövetségi zsidóságot, pedig roppant heterogén volt. Ha elolvassuk a József és testvéreit vagy Kodolányi Égő csipkebokorját, ez világosan kiderül. A zsidók, nagyon bölcsen, már akkor is tudták, hogy

a történetek tudnak igazán közösséget kovácsolni az emberekből.

Ez igaz egy iskolai osztályra is: fel tudjuk idézni, mit csináltunk együtt a kiránduláson vagy hogyan puskáztunk az órán. Ha elmondom, hogy valaki miért a barátom, akkor elmesélem, milyen közös élményeink voltak. A Biblia is történetek sorozata, amelyeket folyamatosan értelmezünk. A nemzetnek is vannak történetelemei, természetesen nem csak pozitívak; a tatárjárás vagy Mohács ugyanúgy részei a történelmünknek. A zsidó származású, piarista szerzetessé lett Sík Sándor honfoglalásról, Árpádról, Attila apánkról ír, a saját történeteként tekint rájuk. Nagyon fontos, hogy a mai korban, amikor ennyire polarizáltak és közösségvesztettek vagyunk, elmeséljünk olyan történeteket, mint 1848, ami mindannyiunk számára alap lehet. Ugyanilyen lényeges, hogy senki ne sajátítsa ki és ne is dobja el ezeket a történeteket. Maradjanak meg az egész közösség számára fontosnak. Ha lebontjuk ezeket, akkor elkorhad, amit nemzetnek hívunk, és akkor teljesen fölösleges vitázni olyasmin, ami már nincs is.

– Egyszer azt mondta: rohan a világ, vele együtt felgyorsult az életünk, és a lelkünk nem tud igazodni ehhez a tempóhoz. Időt kellene adnunk neki, hogy utolérjen minket. Mostanában sikerül úgy szerveznie a feladatait, hogy beérje a lelke?

– Sajnos olyan időszakot élek, amikor távol van a lelkem; meg kellene állnom, hogy utolérjen. Játszani, rendezni, írni, tanítani az egyetemen, interjút adni: ez nagyon sok így együtt. Cikázik az ember agya, hiszen másképpen gondolkozik a rendező, a színész, az író, megint másképpen a tanár. Tolmácsok mesélik, hogy amikor kimennek egy adott nyelvterületre, eljön az a pillanat, amikor egyik nyelven sem tudnak már gondolkodni. Le kell szűkítenem a feladataimat, mert úgy érzem, kicsit szétzilálnak. Arra is gondolnom kell, hogy nem egyedül élem az életem, és nem csak én hozok áldozatokat. Egy újabb munkánál talán fontosabb, hogy hazamenjek a feleségemhez és a kislányomhoz, elmenjünk sétálni vagy a játszótérre, esetleg csak otthon legyünk hármasban. A feleségem, aki szintén színész, olyan hátteret biztosít számomra, ami nélkül a töredékét sem tudnám elvégezni a feladataimnak. Vissza kell adnom neki kicsit a sok jóból. 

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel – Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.