Valóságtévesztés – Gondolatok Justine Triet és Christian Petzold új filmjéről

Justine Triet Egy zuhanás anatómiája és Christian Petzold Tűzvörös égbolt című filmje – mindkettő jelentős fesztiválsikerekkel büszkélkedhet – olyan hőst állít elénk, aki hadban áll mindazzal, amit hétköznapi valóságnak hívunk. Ha tévednek, a képlet egyszerű: megőrizhetjük magunkat annak az illúziónak, hogy igazi a világ körülöttünk. Ám mi a helyzet, ha véletlenül igazuk van? Az igazi rejtély itt, ezen a ponton kezdődik.

S ez a rejtély akár egy mindenre kiterjedő nyomozás álruháját is öltheti: az értelmiségi feleség (Sandra Hüller) férjével (Samuel Theis) és látássérült kisfiukkal (Milo Machado Graner) az Alpok egyik kis falujában éldegél, mígnem egy reggel a hófödte tájon holtan találják a családfőt. A haláleset egy csapásra véget vet az idillnek: nem tudni, hogy végzetes baleset, öngyilkosság vagy netán gyilkosság történt-e. A feleség váltig tagad, a fiú „tanúként” kénytelen fellépni a bíróságon, s a drámai tárgyalássorozat csakhamar egy házasság élveboncolásává válik. Triet mesterien vezeti fel történetét, és mindvégig példás ritmusban fokozza a feszültséget, filmje mégsem csupán egy posztmodern Hitchcock-átirat.

A nyomozás izgalmas ugyan, ám az Egy zuhanás anatómiája legfőképpen egy idillinek tűnő párkapcsolat összeomlásáról szól, amit az a kínzó érzés tetéz, hogy valójában nem tudjuk, mi történt. A játékidő folyamán a nézőben is egyre sokasodnak a kérdőjelek: rokonszenve folyamatosan vándorol a karakterek között, de nem képes megállapodni. Persze, hiszen nincs kivel azonosulni, ha nem derül ki az igazság. Nincs ártatlan, nincs bűnös, csak a valóság megismerhetetlen, sötét erdeje sötétlik a megriadt kisember előtt.

Sokkal finomabb eszközökkel ugyan, de hasonló következtetésre jut legfrissebb rendezésében Petzold is, aki látványos tárgyalótermi dráma helyett egy vidéki faházba húzódó baráti(nak mondott) társaság intim viszonyaiba nyújt bepillantást. Leon (Thomas Schubert) haverjával, Felixszel (Langston Uibel) a háborítatlan munka reményében érkezik egy balti-tengeri házikóba: az egyikük a regényén végezné el az utolsó simításokat, a másikuk fotóportfólióval készülne a képzőművészeti egyetemre.

A téma adott, a körülmények ideálisak, Leon azonban mégsem tud dolgozni: húzza-halasztja a munkát, mindennel elégedetlen, és a nyár áldásait sem képes élvezni. Felixet nem izgatja különösebben a barátja görcsössége: hamar megismerkedik két helybélivel, s a csendesen szövődő, finom humorú történetben innentől kezdve egyre több különös fordulat üti fel a fejét. A szomszédos erdőt például tűzvész pusztítja, a tető beázik, a kiadó-szerkesztő pedig egy napon beállít, hogy átnézze az elkészült regényt. A takarékos, ám meglepően sok regiszteren játszó, folyamatosan egyéni olvasatokat felkínáló cselekmény során elkerülhetetlen a végső szembesülés, ám úgy tűnik, Leon még mindig a saját téveszméinek rabja, és tüskésen odaszúr mindenkinek, aki közeledni próbál hozzá. Talán Nadja (Paula Beer), a harmadik lakótárs a legkitartóbb ebben, aki önfeledt mosolyok mögé rejti nehézségeit; róla úgy hisszük, alapvetően a helyén van. De lehet-e egy lassan kibontakozó, félénk szerelem léleknyitogató hatású?

Triet és Petzold filmjének főhőse egyaránt sajátos, szimbolikusan is értelmezhető lelki vakságban szenved. A kérdés az, képesek-e felébredni a valóságra, s ha ez meg is történik, milyen világ lesz az. Ahol a hideg nyomozati logika csődöt mond, ott a szívével kénytelen tájékozódni az ember. De talál-e utat?

Justine Triet: Egy zuhanás anatómiája /Anatomie d’une chute/, Les Films Pelléas/France 2 Cinéma, 151 perc, 2023; Christian Petzold: Tűzvörös égbolt /Roter Himmel/, ZDF/Arte, 102 perc, 2023)

Szerző: Paksa Balázs

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.