„Meg nem mondanád, hogy a halál mezsgyéjén járunk” – A ferences Donát testvérrel a hospice-osztályon

„Nem akartam kórházlelkész lenni. Belecsöppentem ebbe az egészbe. Tizenkét éve – mondja Donát testvér. Szinte szabadkozik. – A pasaréti plébániához került a Korányi, épp senki nem volt, aki teljesített volna itt szolgálatot, hát beléptem.”

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet sorompója előtt toporgunk. Donát atya betolja az Opel orrát a parkolóba, vakon is idetalálna. Hazajár. Néhány szavára kinyílik a sorompó, bemehetünk oda, ahová a covid első és második járványhulláma idején alig valaki. A Korányi nevét akkor kiemelt ellátóhelyként az is megtanulta, aki addig azt sem tudta, mégis mit jelent a pulmonológia.

Huszonöt intézményi hospice működik országszerte, az egyetlen, amely a mozgalmat alapító Polcz Alaine nevét viseli, pedig éppen itt, a Korányi-kórházban. 2007 nyarán nyitott meg huszonnégy ággyal a hospice-palliatív osztály, a tervezésben még Alaine is részt vett röviddel a halála előtt. Azért jöttünk, hogy megértsük, hogyan lehet segítőként végső fázisban lévő, gyógyító kezelésben már nem részesülő haldoklók mellett nap mint nap együtt lenni a megmásíthatatlan gondolatával, Polcz Alaine nyomdokain.

„Menjünk fel a bázisomra” – tessékel a lift felé Donát. Az intézmény összes betegének lelkigondozása hozzá tartozik, de a hospice-on tölti a legtöbb időt. Susogó fenyőfák, a hetvenes évekből itt maradt melléképületek, kórházi kocsik zötykölődése a repedezett betonon. Maszkot fel. Reptet a lift a harmadikra.

A rezidens lelkész lendületének huzatjában lépünk be a Polcz Alaine hospice-palliatív osztályra. Nincs semmi, ami a kórházi osztályok fehérköpeny-effektust kiváltó miliőjéből megszokott. Tisztaság, a folyosót napfény mossa át. A recepción csendes, mosolygó ápolók és orvosok, néhányuk pólóján az osztály saját alapítványának neve áll: Varázshegy. A szobák ajtaja résnyire nyitva. Bent olyasféle csend, amit talán Bach kantátája mögött hallani. Egy család ül szélen, feketében. Kezüket tördelik. Az üzenőfalon képeslapok, fecnik: „Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az egészségügyben ilyen is létezik.” „Kedves Nővérek! Minden mozdulatuk egy imádság volt! Köszönjük.”

A csendet most csak az töri meg, hogy az atya megérkezett. „Hogy van?”, „Hogy vagytok?”, mindenkivel vált pár szót, köszöntés nélkül nem marad senki. Azt mondja, ez nem illem kérdése. „Az egyik takarító egyszer visszaszólt: ha még egyszer előre köszön, most már jövök magának egy sörrel. Ez a hely a papot is helyre teszi. Minden pillanatban tudva tudom, hogy nem vagyok pótolhatatlan.” (…)

„Ha ide belépek, megáll az idő. Szerdánként biztosan a hospice-on vagyok. Olyankor nem nézem az órát. Van, hogy csak misézek a kórházi kápolnában, és jelen vagyok, de éppen nem igényli senki, hogy odamenjek hozzá. Ünnepek előtt mindennap kijöttem, mert nem tudtam a kérések végére érni.” Nem kötelezte rá semmi és senki, Donát atya mégis a hospice-on kezdte az évet. „Újév napján is kijöttem. Valójában azért, mert nekem volt szükségem arra, hogy erőt merítsek.”

„A hospice nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.” Ezzel a mondattal jelölte ki Polcz Alaine, milyennek is kell lennie egy hospice-osztálynak, ahol a legmeghatározóbb standard a derű. „Alapjaimban változtatott meg, hogy a hospice-ra kerültem. A ferencesek derűje már velem volt, mögöttem a szerzetesközösséggel, ami nagy erőforrás.” (…)

Harminc nap. Ennyi az alapértelmezett, szabott idő, amit a végstádiumú betegek a hospice-on tölthetnek, „és ezalatt el is mennek”. Köztes zóna. Átkelőhely. Mégis „meg nem mondanád, hogy minden pillanatban a halál mezsgyéjén járunk”. Más minőséget kap az idő, és eltűnnek a lehetetlenek, így fogalmaz Donát testvér, legalábbis az osztályon dolgozó sokrétű team (orvos, pszichiáter, ápolók, önkéntesek, mentálhigiénés munkatárs, gyógytornász stb.) mindent megtesz, hogy a halál felkészülve érje a betegeket. Ehhez hozzátartozik a hozzátartozók békítése, a családi viszonyok elrendezésének támogatása is.

„Sokáig látogattam egy magányos nénit, felkerült ide a hospice-ra. Harminc éve nem látta a férjét, aki elhagyta. Egy közös gyerekük volt – éppen börtönben. Segítettek neki az osztályon abban, hogy még egyszer láthassa legalább az egyik családtagját. Kiderült, hogy a férfi hajléktalan. Amikor megtudta, hogy haldoklik a nő, akit elhagyott, vele akart lenni élete utolsó napjaiban. A gyereknek nem sikerült elbúcsúznia, de a férfi éjjel-nappal ott lehetett a haldokló asszony mellett, aki így ment el.”

Van egy mondás a kórházlelkészek között: istentelenül nem hal meg senki. Donát testvér szkeptikus. „Vannak, igen, vannak, akik a falnak fordulva halnak meg. Ritkán, de vannak. Van, hogy nem tudom, bármi megérkezik-e a haldoklóhoz abból, amit mondok. A betegek a rám bízottak, de a döntésük szabad, az életük és az én hivatásom pedig Isten kezében van.”

És hogy mikor elégedett egy kórházlelkész? „Sokan haltak már meg a kezeim között. Gyakran úgy, hogy egyszerre voltam jelen az orvossal. A hozzátartozóknak ez az együttes jelenlét sokat ad. Engem pedig az hajt, hogy átadhatom a reményt. Ha egy nap úgy telik el, hogy ma sem halt meg a falnak fordulva senki.” (…)

Hogy mit tartalmaz az idő, Donát atya szerint itt válik világossá. Kinek előbb, kinek – talán – az utolsó pillanatban. A hospice-on rájön az ember, hogy nem a halálhoz való viszony számít, „igazán csak az, hogyan állunk az élethez”, a szenvedés megértése pedig csak ezek után érkezik meg. Erkölcsteológiai fejtegetés helyett ott a magyar nyelv: „milyen könnyen mondjuk, telik-múlik az idő. Pedig itt a lényeg. A két megélés közti különbségben”. (…)

Zárjuk a kápolnát. Sorszámot szorongató betegek újra. Kiszalad egy mondat a büfé magasságában: „Az emberek nem örökké akarnak élni, hanem tovább.” Kint a kertben a kőkereszt tövében meg még annyi: „Hálát érzek, semmi mást.”

„Nem bánnám, ha mindenki lenne egy kicsit beteg. Ha megtapasztalná a betegség újrarendező erejét” – mondja Donát atya. És látná a hospice-on a surlófényt. Ez meg belőlünk kívánkozik ki, mielőtt a sorompó mögöttünk bezár.

Az írás teljes terjedelemben IDE kattitnva olvasható.

Forrás: Magyar Krónika

Szöveg: Klementisz Réka

Fotó: Muray Gábor

Magyar Kurír