Az olaszországi szaléziak segítik a „láthatatlan” kiskorú migránsokat odüsszeájuk során

2023-ban a befogadó közösségek 17 535 személy eltűnését jelentették a hatóságoknak.

Bár 5723 ember épségben előkerült, 2 emberre holtan találtak rá, 11 810-en pedig eltűntek – drámai számok.

Senki sem tudja pontosan, mi történt az eltűntekkel.

Hogy ezt a helyzetet megérthesse, az Avvenire olasz katolikus napilap munkatársa bekopogott a sok nonprofit szervezet egyikéhez, amely megpróbál gondoskodni a menekültekről és migránsokról: a nápolyi Don Bosco-központhoz. A központ a szalézi szociális hálózat része, és a Campaniából átutazó, kísérő nélküli külföldi kiskorúak fő gyűjtőhelye. Az intézmény egy azonnali és egy középtávú befogadást nyújtó közösséget, valamint egy projektet irányít, amelynek célja a nagykorúvá válók társadalmi és munkahelyi beilleszkedésének elősegítése. Az igazgató, Giovanni Vanni szalézi atya igazodási pont az Észak-Afrikából, Bangladesből és Pakisztánból érkező fiatalok számára.

Hat év alatt 799 fiatal jött ide 37 különböző országból: a világ keresztülhalad Nápolyon, de úgy tűnik, kevesen veszik ezt észre. „Sokan érkeznek Tunéziából, de az elmúlt két évben a többség Egyiptomból jött. Kezdettől fogva részletesen megtervezett útvonalat követnek: Tobrukból indulnak, amely a határhoz legközelebbi líbiai kikötő. Amíg a hajóra várnak, egy fészerbe zsúfolják őket: nem éri őket fizikai atrocitás, de nem mehetnek el szabadon. Az átlagéletkor lecsökkent: néhány napja egy 14 éves gyereket fogadtam.” Nápoly olyan, mint egy nagy szűrő, ahol ez a sok elveszett fiatal ember összegyűlik.

„A miénk az első nagyváros, amellyel délről érkezve találkozik az ember – fogalmaz Giovanni Vanni atya. – Aki kiszáll, az csak azt tudja, hogy északra kell mennie, egyébként a szóbeszédre hagyatkozik. És miután Nápoly labdarúgócsapata olasz bajnok lett, a város még híresebb lett, mágneses ereje van. Ezek a fiatalok azonnal megpróbálnak pénzt gyűjteni az utazásra: készpénzért dolgoznak, általában a földeken, majd vonatra vagy buszra szállnak.

A probléma az, hogy úgy tűnik, senki sem látja őket. Ha van jegyük, paradox módon láthatatlanná válnak: éjszaka utaznak, ritkán veszi a fáradságot bárki is, hogy megkérdezze, kik ők, hová mennek.”

A céljuk egy szárazföldi kikötő. A kiskorúak megérkeznek a dokkokhoz, és először élelmet keresnek. A karitász étkezdéje enni ad nekik, és rábízza őket Giovanni Vanni atyára, aki a La Zattera (magyarul Tutaj – a szerk.) közösségben látja vendégül őket. „Mielőtt azonban hozzánk jönnének, néhány napig az érkezés helyén táboroznak, általános közöny mellett. Egészen addig, amíg esetleg valamelyik rendőr észre nem veszi őket, és fel nem hív minket. Néha éppen a már befogadott fiatalok jelzik nekünk az ittlétüket” – mondja a szalézi szerzetes.

Sokan beilleszkednek, és amint nagykorúvá válnak, belépnek az integrációs projektbe. A szalézi központ otthont ad, és támogatja őket felnőtté válásuk kezdetén. „Először is segítünk nekik rendezni az okmányaikat: a személyi igazolványt és a tartózkodási engedélyt. Így aztán bérelhetnek lakást, dolgozhatnak és mehetnek orvoshoz. Az olasz nyelviskola egy másik alapvető integrációs eszköz. Aztán kicsit olyanok vagyunk, mint a második szüleik, igyekszünk olyan nevelést adni nekik, amely bátorításon, de fegyelmezésen is alapul.

A titok abban rejlik, hogy felfedezzük, miben jók, és támogassuk őket, esetleg bevonjuk őket a szakképzésbe.”

Annak a kockázata, hogy valaki rossz útra téved, valós, de szerencsére ritkán fordul elő. „A munka és a lakhatás megoldása segít: ha valakinek szilárd jelleme van, nem ütközik hatalmas problémákba. De a könnyű pénz reménye és az egyik napról a másikra élés nehézsége kísértést jelenthet azoknak, akik gyengébbek, vagy úgy érzik, a származási családjuknak pénzt kell küldeniük. Így a bűnözés körforgásába kerülhetnek. Ám azt kell mondanom, hogy alacsony azoknak az egykori diákjainknak az aránya, akik börtönben vannak.”

Mások egyszerűen eltűnnek. „Nem lehet őket visszatartani. Azt mondják: »elmegyek egyet sétálni« vagy »cigit venni« – és többé nem látod őket. Aztán talán felhívnak Franciaországból, ahová például minden franciául beszélő megy, hogy elmondják, minden rendben van, de nem lehetsz biztos benne, ezért nem vonod vissza az eltűnésük bejelentését.” Így nő a „nagy fekete lyuk”: Olaszország szem elől téveszti őket.

De nyugtalanítóbb hipotézisekből sincs hiány: „Néhány évvel ezelőtt egy rendőr megemlítette nekem a szervkereskedelmet – mondja a szalézi szerzetes.. – Voltak bejelentések egy gyanús furgonról, amely észak felé kínált fuvart... De aztán többé nem hallottam erről.” Rémálmok, amelyek a nehéz helyzet hátterében állnak.

„Néha valaki felhív Emiliából (Emilia-Romagna régióból – a szerk.) vagy Lombardiából. Fáznak, fedél nélkül vannak, és nem tudják, mit tegyenek.” Vannak, akik mossák kezeiket, még akkor is, ha nem tehetnék. „Január végén felhívott egy 17 éves egyiptomi: a rendőrök megállították, és bevitték a rendőrőrsre, majd egy papírt nyomtak a kezébe, amelyen az állt, hétfőn jelentkeznie kell a szociális szolgálatnál. De szombat volt, és ő nem tudta, hová menjen. Kifizettem a vonatjegyét, és rábeszéltem, hogy jöjjön vissza Nápolyba.”

Francesco Preite atya, a Salesiani per il Sociale APS (Szaléziak a Társadalomért Egyesület) elnöke így nyilatkozott: „Az általunk befogadott migránsok olyan fiatalok, akiknek kevesebb jutott az élettől. Éppen ezért ők állnak társadalmi és oktatási tevékenységünk középpontjában, amelyhez egy egyénekből, egyesületekből, intézményekből és vállalatokból álló közösségre van szükség. Olyan közösségre, amely képes méltóságot adni a fiataloknak, és a bennük rejlő lehetőségeket kibontakoztatni.”

Fordította: Szaléziak.hu

Forrás: Marco Birolini/Avvenire

Fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír