Elhunyt Marosfalvy László jezsuita atya

Marosfalvy László 1932. szeptember 15-én született Veszprémben. Jezsuita hivatása ébredt, így az ötvenes években Magyarországon illegalitásban működő Jézus Társaságába lépett be. Titkos jezsuitaként a szombathelyi szemináriumban tanult, és mint egyházmegyés papot szentelték fel. Az 1956-os forradalom alatt a budapesti Központi Szemináriumban részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal felszámolásában, emiatt külföldre kellett távoznia. Ő volt az egyik utolsó menekült, akinek sikerült átjutnia az osztrák határon.

Először Ausztriában tanított az ideiglenes magyar iskolákban, majd 1957–59-ben Rómában tanult filozófiát; 1959-ben Torinóba küldték teológiai ismeretei elmélyítésére. 1961–62-ben a terciát végezte az egyesült államokbeli Clevelandben. 1963–80 között a kanadai Winnipegben, a Szent Pál jezsuita gimnáziumban tanított matematikát és számítástechnikát. 1981–83-ban Torontóban, 1984-ben Montrealban, aztán 1985-től 1995-ig ismét Torontóban segítette számítástechnikai ismereteivel a munkát. 1987–90 között a torontói noviciátusban volt a novíciusmester sociusa.

1993-ban visszatért Magyarországra, ahol Szegeden szintén a novíciusmester sociusa lett, utána 1996–2003 között Budapesten a magyar provincia gazdasági ügyeivel foglalkozott. 2003-ban visszatért Torontóba, a magyar plébániára lelkésznek és ökonómusnak, majd 2006–2008-ban plébánosként szolgált. Hosszú évekig a torontói Szent Erzsébet-plébánián volt lelkész és a Saint Jutta Foundation kurátora, majd a pickeringi jezsuita idősotthonba költözött, és ott hunyt el.

Marosfalvy László 1956-ban

Marosfalvy atya meghatározó élménye volt az 1956-os forradalom, amelyben maga is részt vett, és szerepet játszott az Állami Egyházügyi Hivatal elfoglalásában. Erről egyik korabeli társa, Vigh Szabolcs így számolt be:

„A budapesti papság jelentős része összegyűlt október 31-én délelőtt a Központi Szemináriumban. Szabó Imre esztergomi segédpüspök, budapesti érseki helynök elnökölt. A békepapi mozgalom feloszlatását és az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megszüntetését követelő határozatot fogadott el a papi gyűlés, melyen Marosfalvy László hatodéves papnövendék is jelen volt. A gyűlés után több kispapot tanácskozásra hívott össze a betegszobába, ahol tájékoztatott minket az elhangzottakról. Elmondta, hogy szóba került az ÁEH-ban az egyházi személyekről felállított titkos dokumentáció kérdése. Erre egyikünk azt javasolta, hogy »fel kellene törni a hivatal helyiségét, és a káderlapokat el kellene hozni, és kiosztani úgy, mint máshol teszik«.

(…) Amikor leszálltunk az ÁEH Pasaréti úti épülete előtt, a kertben fegyveres nemzetőrökkel találkoztunk. Marosfalvy jó ismerősökként üdvözölte őket. Kettőt közülük én is jól ismertem, Nagy Ferencet és Weissmahr Bélát. Ők civilként rendszeresen bejártak a Hittudományi Akadémiára. Titokban mindketten jezsuiták voltak. Az ő jövetelüket Marosfalvy párhuzamosan szervezte meg arra az esetre, ha a hosszadalmas ügyintézés nem vezetne eredményre. Turchányi vezetésével bementünk az épületbe, ahol ő kijelentette, hogy a prímás nevében birtokba veszi azt. Lieszkovszky Pál pedig azt mondta, átveszi a parancsnokságot. A felfegyverzett jezsuita nemzetőrök velünk együtt mentek le az alagsorban lévő irattárba. Ott – Lieszkovszky elmondása szerint – kulccsal, csákánnyal, majd egy lakatos segítségével – felnyitották, illetve feltörték az irattárat, és az ott lévő iratok egy kis részét zsákokba rakva a katonai terepjáróhoz vitték. (…)

Turchányiék távozása után szóba került a többi irat elszállításának kérdése. A tanácskozás során feltettem a kérdést: mi értelme elszállítani az iratokat, hiszen a kormány az egész épületet Mindszenty bíboros rendelkezésére bocsátotta, és itt a legegyszerűbb a biztonságos megőrzés. Megállapodtunk, hogy a megfelelő őrzésről helyben kell gondoskodni, és nem az elszállítást kell szervezni. Marosfalvy erről először telefonon tárgyalt a prímási hivatallal. A civil jezsuiták és Lieszkovszky távozása után a hátramaradt tiszten kívül – aki később szintén a prímási palotába távozott – csupán hárman maradtunk: Marosfalvy, Kuklay és jómagam. Szombat délután lévén már a hivatalnokok is hazamentek. A délutáni hírekben ismételten bemondták, hogy Nyíregyházáról újabb orosz csapatok bevonulását jelentik. Többszöri biztatásomra Marosfalvy jobbra-balra telefonált, s végül is eldöntötte, hogy személyesen megy fel a prímási palotába, hogy elintézze az iratok és az épület további őrzését. Vénusz Gyula kispap kora délután teherautón élelmet hozott nekünk. Majd az üres teherautón, iratok nélkül felvitte Marosfalvyt a prímáshoz. Ott Marosfalvy elintézte, hogy a többi irat az épületben maradhasson, és fáradozása eredményeként döntés született, hogy éjszakára az újpesti nemzetőrök fogják átvenni az épület őrzését.”

Forrai Tamás SJ emléke Marosfalvy Lászlóról

A „fényes” héten a Toronto melletti Pickeringben végeztem lelkigyakorlatomat, ahol Laci atya a jezsuita öregek otthonában élt. Szombat este tudtam vele vacsorázni és hosszan beszélgetni. Kifejezetten feldobott, vidám, kommunikatív hangulatban volt. Bár nehezen emlékezett már régóta a nevekre, most vidáman kereste emlékeit a torontói – nála fiatalabb – öregekről… Az isteni irgalmasság vasárnapján, este 10 óra után erős szívrohamban hunyt el, váratlanul. Hiszem, hogy mosollyal, békében, belső elengedettséggel.

Ilyen volt mindig, ahogy megismertem. Amikor a ’90-es évek közepén, már nyugállományban hazatért Budapestre, a rendi központban segített a könyvelésben. A számok embereként is a végtelen nyugodtság, fesztelenség és közvetlenség jellemezte. Amikor hét éve a torontói szolgálatba kerültem, még örömmel segített a kisebb lelkipásztori munkákban. A covidot megelőző hónapban került kórházba, és onnan a jezsuita idősek otthonába. Ahogy havonta igyekeztem meglátogatni, ugyanaz a mosoly volt rajta, az egyre erősebb feledékenység ellenére. Béke volt benne, abba érkezett meg most véglegesen. Kérem imáitokat érte!

Forrás és fotó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya

Magyar Kurír