Lélekvesztőből zászlóshajó – a jezsuita gimnázium felemelkedése Kalocsán

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Lakatos Andor célja az volt, hogy választ adjon a kérdésre, minek köszönhető, hogy egy alföldi város gimnáziuma országos elismertséget és tudományos rangot szerzett. A levéltárvezető bemutatta a jezsuiták Kalocsára kerülésének körülményeit, nevelésük jellegzetességeit és alapelveit, motivációs rendszerüket, vallási nevelésüket és eredményeiket. Kiemelt figyelmet szentelt a rend Mária-tiszteletének is. 

A jezsuiták 1860-ban Kunszt József érsek hívására érkeztek Kalocsára. A piaristákat váltották a városban; ez az 1848–49-es szabadságharc utáni időkben közel sem volt problémamentes. Első éveiket közéleti és politikai támadások kísérték. Az érseki székben Kunsztot követő Haynald Lajos európai utazásai során megismerhette a jezsuita iskolák átgondoltságát-célszerűségét, határozott kiállásával sokat javított a jezsuiták megítélésén. Így valósulhatott meg, hogy Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter néhány évvel az alapítás után az ország legjobb intézményei közé sorolta a jezsuiták kalocsai főgimnáziumát egy országgyűlési beszédében.

E siker legfontosabb összetevője a jezsuita nevelés volt: iskoláikban nem azon volt a hangsúly, hogy mit tanítanak – követték az országos tanterveket –, hanem a tanítás mikéntjén. A nevelést tekintették az iskola feladatának, ahogy Menyhárt László jezsuita igazgató megfogalmazta: „A nevelésnek és oktatásnak célja nem annyira az ész, mint a szív kiművelése.” A jezsuiták bátor, férfias, kezdeményező ifjakat akartak nevelni. Kiemelten fontosnak tartották a vallásos nevelést, és azt célozták meg, hogy az ne merüljön ki külsőségekben. Humán gimnáziumként határozták meg magukat, ahol az oktatás célja, hogy gondolkodni tanítson, és a bölcsészet révén olyan szemléletet alakítson ki a tanítványokban, amivel a természettudományok terén is elősegítik a világ megismerését. Így születhettek a humán beállítottság mellett világra szóló csillagászati eredmények a Fényi Gyula jezsuita szerzetes vezette csillagdában.

Az eredményességhez vezető úton szükség volt pénzre, így a fenntartók megnyerésére. A jezsuiták évszázados jó viszonyt alakítottak ki az érsekekkel, de az ország vezető politikusaival is, ennek ápolásába folyamatosan nagy energiákat fektettek. A kulcsembereket nem „lekenyerezni, hanem megnyerni” akarták, és elveiket vitás esetekben sem adták fel. E jó viszonynak köszönhetően volt biztosított a színvonalas épület és a felszereltség. Fontos volt az állandó tanári-nevelői felügyelet is, melyet a páterek mellett a fráterek nagy száma biztosított. Ők látták el a működés elengedhetetlen háttérfeladatait.

A monumentális intézményben fennállt a létszám állandó növelésének veszélye. A kezdeti száznegyvenes létszámot száznyolcvanra bővítették, majd látva, hogy nem jut elegendő figyelem a diákokra, visszaállították az eredetire.

Az ország elitjét képző gimnázium nem vált kirekesztővé: a jezsuiták nagy gonddal és szervezőmunkával szociális hálót építettek az intézmény köré, és biztosították a szegényebb sorsú, de tehetséges diákok tanulását is.

A nevelés egyik alapelve a különböző korosztályok elválasztása – külön kezelése volt, mert a jezsuiták úgy látták, a különböző korosztályok másként motiválhatók.

Nagy hangsúlyt kapott a tanulmányi, közösségi munka értékelése – minden diák naponta kapott prefektusától szóbeli értékelést, hetente ezt írásos formában tették, havonta pedig a szülőket is tájékoztatták a diákok előmeneteléről.

A nevelés központi jelentőségű része volt a motivációs rendszer. Kialakítottak egy sokrétű versenyt sokféle érdemlehetőséggel: az alsóbb osztályok két táborra (Castra Romanorum és Castra Punorum) oszlottak, klasszikus római mintára. Mindkét tábor teljes tisztségviselői sorral – consul, censor, quaestor, tribunus, aedilis, decurio – épült fel. Ha valaki felelt, a másik táborban lévő megfelelője, párja felállt, és hibáit kijavíthatta, s a helyes javításokat eredményként jegyezték az egész tábornak. A felelések tehát egyben versenyek voltak, ahol a táborok győztek és veszítettek, a közösségi érzés, a becsületérzet motiválta a munkát, a teljesítményt. A táborokon belül pedig verseny zajlott az egyes tisztségekért.

Az idősebbek életében fontos volt a diákok önszerveződésre-önállóságra nevelése, tele voltak különféle célokra alakult testületekkel, egyletekkel-önképzőkörökkel, gondozták az iskola felszereléseit, anyaggyűjtéssel gazdagították szertárait.

A harmadévente kiosztott értesítők az „érdemsorozat” alcímet kapták, azokban valóban a diákság érdemei, eredményei álltak a középpontban.

Ugyancsak fontos volt az előadókészség, a határozott fellépés fejlesztése. Ezt szolgálták az ún. akadémiák, az önképző körök által rendezett előadások, viták, a színi előadások, zenekari produkciók.

A vallásos nevelés egyik kiemelkedően fontos helyszíne volt 1870-től a Mária-kongregáció. Eszményük a kötelességét teljesítő, lelkiismeretes diák volt. Meggyőződéses vallásos embereket akartak nevelni, s ez szorosan összefüggött az érzelmi neveléssel. Menyhárt László SJ a szív kiművelésének feladatát fogalmazta meg, hangsúlyozva, „a tudományos művelődés és fölvilágosodás nem fog sokat használni, ha a vallás hatásos indító okai nem ragadják meg a szívet”. A Mária-kongregációban fejlesztették a szociális érzékenységet, az apostoli lelkületet, a közösségi összetartozást és hangsúlyt fektettek a liturgia méltó ünneplésére. Két korcsoportban, heti egy üléssel választott tisztviselőkkel egyesületi formában működtek. Szakosztályai között volt betegeket, szegényeket látogató, rabokat gondozó, missziós feladatú csoport is. 

A jezsuita oktatás-nevelés meghozta a gyümölcsét. Az érettségizők pályaválasztását tekintve nagyon jelentős volt a papi és szerzetesi hivatások száma, s az egyházi pályát választók száma általában az abszolút első helyen állt a végzősök 30–40 százalékával, sőt időnként közel felével. A papi hivatásokból a Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye döntő arányban részesült, így elmondható, hogy az egyházmegye papképzésében, hivatásainak alakulásában igen fontos szerepet játszottak a jezsuiták. 1907-ben a gimnáziumi képzéssel együtt az egyházmegye kisszemináriumának vezetését-működtetését, a hivatások gondozásának feladatát is átvették. A jezsuita rendnek, illetve kalocsai intézményeinek tehát döntő szerepe volt abban, hogy a 20. századra jól képzett, művelt, fegyelmezett és egységes arculatú papság jellemezte a főegyházmegyét. Ezzel a háttérrel érthetjük meg Nagyfalusy Lajos jezsuita 1939-ben megfogalmazott állítását: „Kalocsa az újabbkori magyar hitélet gyújtófáklyája”.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír