Pannonhalmán tartották a pap- és szerzetesnövendékek 2016-os találkozóját

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A gimnázium Teleki-termében először Várszegi Asztrik köszöntötte a résztvevőket, és azt kívánta számukra, hogy Szent Márton évének mottóját – amely szerint „Közösségben vagyunk” – tapasztalhassák meg a nap folyamán, legyen számukra lelket gazdagító az együtt töltött idő.

Jurinka Szilveszter, a Pannonhalmi Főapátság egyszerű fogadalmas növendéke, aki a délelőtti programot koordinálta, szintén üdvözölte a résztvevőket, majd átadta a szót Dejcsics Konrád ünnepélyes fogadalmas bencés szerzetesnek, a főapátsági könyvtár igazgatójának.

Dejcsics Konrád Szent Márton életéről és személyéről beszélt a szerzetesnövendékeknek és kispapoknak. Elmondta, hogy mivel ő maga szombathelyi származású, erősen kötődik Szent Mártonhoz, akinek személye összekötő kapocs Szombathely és Pannonhalma között.

Sulpicius Severus Szent Mártonról szóló sorai ma olvasva nem hangzanak meglepően, azonban abban a korban, különösen Galliában ezek meglehetősen meglepő mondatok voltak. Kezdve azzal a ténnyel, hogy Márton Savariából származott, egyszerű családból – és mégis püspök lett belőle Galliában, holott a püspökök általában nem származtak szegénysorból, és mind gallok voltak. Ráadásul édesapja katona volt, sőt, ő maga is az lett – egy olyan korban, amikor bizonyos szakmák, köztük a katonák, ki voltak zárva a keresztények köréből, vagy azért mert bűnbe vittek másokat, vagy azért, mert ők maguk súlyos bűnöket követtek el – például emberéleteket oltottak ki. Mindebből kiderül, Márton kívülálló volt abban a közegben, a gall egyházban. Valószínűleg ebből is eredt függetlensége, amit annyira csodálunk benne.

Márton elrendelte, hogy a fiatal szerzetesek másolják le a maguk számára a Szentírást, így találkozzanak vele, így ismerjék meg, így váljék részükké. Meg merte kérdőjelezni a hagyományokat, mert mindig az evangéliumhoz viszonyított; egyedüliként állt ki a császári hatalommal szemben az egyház szabadsága mellett.

Márton a Szentíráson keresztül értelmezte a világot: amikor egy frissen nyírt birkát pillantott meg, így szólt: „Ez megvalósította az evangéliumi parancsot. Két tunikája volt, s az egyiket olyannak adta, akinek egy sem volt. Ti is ezt cselekedjétek.”

Donato Ogliari, Montecassino főapátja vállalta magára a feladatot, hogy megfogalmazza a növendékek kiscsoportos beszélgetései számára a kérdéseket, három kérdéscsoportot alkotva. A Szentírás és imádság kérdése alkotta az első témakört. A II. vatikáni zsinat minden keresztényt arra hívott, hogy vegye újra kezébe a Szentírást. Saját életünkben milyen szerepe van a Szentírásnak? Képes-e átragyogni az életünkön?

A második nagy témakör a szabadság kérdését járta körül: mi az, amit el kellene engednünk? Mi az, amitől szabaddá kellene válnunk? Hol van a helye a paréziának, a bátor keresztény beszédnek – hogy se a szolgalelkűség, se a képmutatás csapdájába ne essünk? Társadalmunkat „szomorú szenvedélyek hatják át” – fogalmazott a főapát. – Hogyan tudjuk megszólítani az embereket?

A harmadik témakör a keresztény és apostoli emberszeretet kérdéseit vizsgálta. Hogyan kell tanúskodnunk erről? Hogyan tudnánk megküzdeni az egoizmus csapdáival?

A résztvevők ezt követően kiscsoportokban vitatták meg a javasolt kérdéseket, majd ismét egybegyűlve a csoportvezetők megosztották gondolataikat. Végül Donato apát reflektált az elhangzottakra, otthoni feldolgozásra hagyva mindazt, amire nem jutott idő. Kiemelte, milyen fontosnak tartja a megosztást: ami nekem segít, azt érdemes a többiekkel is megosztani, engedni, hogy cirkuláljon a gondolat a közösségben. Felhívta a figyelmet arra, hogy Szentírás és imádság kapcsolata főleg a liturgiában hangsúlyos; nem véletlen, hogy biblikus imádságot kínál az egyház az imaórák liturgiájával. A kereszténység „testületi” hit, ehhez a testhez kell csatlakoznunk az imáinkkal is.

A formáció idején és később is fontos, hogy rá merjük bízni magunkat az emberi közvetítőkre – enélkül olyanok vagyunk, mint aki csak egyik szemével lát. Nagyon fontos a jelenlét, a közelség – ha ez megvan bennünk a másik felé, az forrásozni fog.

A bazilikában közösen elimádkozott napközi imaóra után kezdődtek a műhelyek, melyek közt volt bibliodráma, kosárlabdázás, az épített örökséggel való ismerkedés, séta az apátság régi pincéjében, gregoriánéneklés, beszélgetés külön-külön Donato apáttal és Asztrik főapáttal. A nap záró programja a bazilikában bemutatott szentmise volt Szent Márton ereklyéjének jelenlétében; a főcelebráns Várszegi Asztrik volt, a homíliát Donato Ogliari mondta.

Donato Ogliari beszéde kezdetén felhívta a figyelmet: az olvasott evangéliumi részben (Lk 5,27-32), Lévi Máté elhívásának történetében benne vannak a hivatás lényegi elemei: Jézus hívása és Máté készséges válasza.

A jelenet középpontjában Jézus áll, aki szinte előzmény nélkül, váratlanul hívja: Jöjj, és kövess engem! Máté „hajótörést szenved Jézus rávetülő tekintetében” – fogalmazott a montecassinói főapát –, és mindent kockára tesz, anélkül, hogy rákérdezne, hova is vezet ez. Befejezetlen igeidőben áll a „követte” az eredeti szövegben – ezzel is kifejezi, hogy ez a követés életünk utolsó pillanatáig tart.

Újszerű Lévi Máté elhívása: először fordul elő, hogy Jézus bűnöst hív, és be is tér annak házába – holott tisztában van vele, hogy ezzel botrányt okoz, olyat tesz, amit a törvény rendelkezései tiltanak.

Amint Ferenc pápa is gyakran hangsúlyozza: ne osszuk fel az embereket igazakra és bűnösökre! Jézus nem ezt tette, hiszen a cél az, hogy mindannyian megismerhessék az Atya irgalmas tekintetét. Jézus ma is folytatja azt, amit Lévivel tett: bennünket is keres irgalmas tekintetével.

Megtérés nélkül nem lehet Őt hitelesen követni; tudatában kell lennünk, hogy a Krisztushoz hasonulás sodrásába álltunk be – fogalmazott Donato atya. Ugyanakkor a követés azt is jelenti, hogy elismerjük gyengeségeinket – Jézus vágyik rá, hogy begyógyíthassa őket.

Jézus befogadása gazdagítja emberségünk; Igéje fénye a mi orvosságunk. Betölt a szolgálat és szeretet lelkével – mindehhez Montecassino főapátja Szent Márton közbenjárását kérte az egybegyűltek számára.

Fotó: Merényi Zita

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír