Találkozz egy muszlimmal – A ferences generális bátorítása a jubileumi év alkalmából

„Quae placuerint Domino”
(Regula non bullata 16.8)

Kedves fivéreim a Kisebb Testvérek Rendjében,
a Ferences Család valamennyi fivére, nővére és barátja,
és minden muszlim testvérünk,

Az Úr adjon mindannyiatoknak békét!

Nyolcszáz évvel ezelőtt szeráfi atyánk, Szent Ferenc hajóra szállt Egyiptom felé, hogy végre beteljesüljön régi álma, és megszólíthassa a muszlimokat. A keresztesek táborába érkezett, nyugati keresztények közé, akiket a sok éven át mondott prédikációk és a szent háború retorikája arra tanított, hogy megvessék a muszlimokat. Maguknak a muszlimoknak pedig minden okuk megvolt rá, hogy megvessék Ferencet, feltételezve, hogy ő is ellenség, mint legtöbben a keresztesek táborában, és nem békével jön. Ma azt ünnepeljük, amit abban a pillanatban előre senki sem sejtett volna: hogy egy Lélekkel eltelt, semmit sem birtokló, fegyvertelen ember átjut a frontvonalon, találkozót kér a szultántól, aki kegyesen fogadja, hosszabb időn át a muszlim uralkodó vendégszeretetét élvezi, majd a látogatás után újra fontolóra veszi a kisebb testvérek küldetését. Ferencet, aki épségben hazatért szülőföldjére, mélységesen megindította a találkozás, és kidolgozott egy új, kreatív tervet arra, hogyan mehetnének a testvérek a muszlimok közé, mit tehetnének és mondhatnának, „ami Istennek tetsző lenne” („quae placuerint Domino”). Ferenc és Malik al-Kámil szultán 1219-es, Damietta (Dimját) melletti találkozójának évfordulója arra hív minket, tegyük fel újra a kérdést, milyen tettek és szavak lennének Istennek tetszőek a mai világ pluralizmusában és komplexitásában.

Megítélvén az idők jeleit (Mt 16,3) az Egyház egyre inkább előtérbe helyezi a vallásközi dialógust mint az Egyház mai küldetésének lényegi elemét. A II. vatikáni zsinat buzdította a keresztény híveket, hogy „okosan és szeretettel folytatván a párbeszédet és együttműködve más vallások követőivel, tanúskodjanak a keresztény hitről és életről” (Nostra aetate 2). A zsinat különösen is azt tanította, hogy az Egyház nagyra tartja a muszlimokat, és biztatta a keresztényeket, munkálkodjanak együtt muszlim testvéreikkel a társadalmi igazságosság és az erkölcsi jó, a béke és a szabadság érdekében, valamennyi ember javára (Nostra aetate 3). Szent II. János Pál továbbvitte a párbeszéd küldetését Róma püspökeként, különösen amikor a világ vallási vezetőit a mi spirituális otthonunkba, Assisibe hívta, hogy ott tanúságot tegyenek a béke transzcendenciájáról. Azok számára, akik ott összegyűltek, hogy a békéért imádkozzanak, Assisi maradandó tanítását jelentette Ferenc szelídsége, alázata, Isten-érzékelése és valamennyi ember szolgálata iránti elkötelezettsége (II. János Pál beszéde Assisiben 1986. október 27-én). XVI. Benedek és Ferenc pápa szintén arra hívta a vallási vezetőket, zarándokoljanak Assisibe, és ott imádkozzanak a békéért; Ferenc pápa pedig a Poverello (szegényke) közbenjárását kérte egyiptomi útja alatt, azt kérvén, hogy keresztények és muszlimok valóban testvérnek tekintsék egymást, megújult testvériségben éljenek az egyetlen irgalmas Isten napja alatt (Ferenc pápa beszéde a kairói nemzetközi békekonferencián 2017. április 28-án). Így tehát az egyetemes Egyház kéri a ferences családot, hogy elevenítsük meg a vallásközi testvériséget szeráfi atyánk békés lelkületében. Az Egyház arra szólít minket, mutassuk fel történelmünknek ezt a megtermékenyítő hatású pillanatát, Szent Ferenc utazását Egyiptomba; nyíljunk meg újra az előtt az átalakulás előtt, amelyet Assisi szentje is átélt; és menjünk együtt az úton a muszlimokkal és a más hitű emberekkel mint útitársak, mint a civilizáció építői, és legfőképp: mint testvérek, Ábrahámnak, hitben való atyánknak a gyermekei.

Arra bátorítom a ferences családot, úgy ünnepeljük ezt az évfordulót mint olyan pillanatot, amikor az evangélium fénye megnyitja az ember szívét, hogy meglássa az imago Dei-t egy olyan emberben, akitől fél és akiben nem bízik, vagy ami még rosszabb: akiről azt tanulta, hogy gyűlölnie kell őt. Sokféle lehetőséget kínálunk azok számára, akiket megihletett ez a találkozás, hogy méltóképpen emlékezhessenek meg róla. Levelemmel együtt találnak a testvérek közbenjáró imákat, amelyeknek a használatára buzdítom őket az imaórák során az egész jubileumi évben, olyan közbenjáró imákat, amelyeket sokféle helyzetben mondhatunk, amikor helyénvalónak találjuk. Áprilisban az általános kúria elérhetővé tesz egy online kiadványt, melyet az iszlámmal való dialógussal foglalkozó bizottság állított össze, és amely a találkozás történeti hátterét ismerteti, ferences és muszlim nézőpontból egyaránt, valamint további anyagokat nyújt a Damiettáról való megemlékezéshez. Isztambuli közösségünk, melynek küldetésének középpontjában az ökumenikus és a vallásközi párbeszéd áll, októberben találkozót rendez azoknak a testvéreknek, akik muszlim többségű országokban szolgálnak. Az Antonianum Pápai Egyetem szintén több nyilvános eseményt szervez különböző országokban a jubileumi évben. Akár tudományos, akár pasztorális témáról van szó, bátorítalak benneteket az aktív részvételre, és arra, vegyétek fontolóra, a saját közösségetekben hogyan tudtok megemlékezni Damiettáról, a helyi valóság fényében.

Ez az évforduló egyedülálló lehetőséget kínál a ferences család különböző ágai közötti együttműködésre. Számos szerzetes és szerzetesnővér, a ferences lelkiséget követő kutató, valamint a muszlim–keresztény dialógus hívei készültek publikációval az évfordulóra. Arra hívlak titeket, szánjátok rá az időt ebben az évben, és vizsgáljátok meg, imádságban fontoljátok meg, hogy a saját környezetetekben hogyan újít meg titeket ma az a bátorság és a Lélek iránti nyitottság, amelyet oly sok idővel ezelőtt láthattak a Nílus deltájánál. Az általános kúria örömmel osztja meg a híreket azokról a tevékenységekről, amelyek a vallásközi megértés hídjait építik, ezért kérünk benneteket, tájékoztassatok minket az eseményekről és kezdeményezésekről, amelyekkel megemlékeztek Damiettáról közösségetekben és a kisebb testvérek különböző intézményeiben.

Olyan korban élünk, amikor különböző felekezetekhez tartozó emberek hasznot húznak a muszlimok démonizálásából, és a tőlük való félelmet gerjesztik. A találkozás és párbeszéd témáinak tanulmányozása és az imádság mellett arra is biztatom Ferencnek azon követőit, akiknek nincs sok kapcsolatuk az iszlámmal, hogy elevenítsék fel alapítónk élményét egy egyszerű és konkrét lépéssel: találkozzanak egy muszlimmal. Ismerd meg őt: ki is ő a társasági élet udvarias formalitásain túl. Igyekezz megismerni és értékelni az Isten-élményt, amely őt lelkesíti, és engedd, hogy muszlim barátod meglássa a szeretetet, amelyet Isten árasztott a szívedbe Krisztus által. Annak ellenére, hogy a II. vatikáni zsinat hangsúlyozta: a muszlimok, velünk együtt, az egyetlen és irgalmas Istent imádják (Lumen gentium 16), sokan állítják, sajnálatra méltó módon, hogy keresztények és muszlimok között lehetetlen a párbeszéd. Mint ahogy Szent Ferenc és a szultán sok kortársa is ezt gondolta, és a konfliktust és konfrontációt tartotta az egyetlen lehetséges válasznak a másik által jelentett kihívásra.

Szent Ferenc és a szultán példája azonban arról tanúskodik, hogy van másik opció. Nem lehet továbbra is kitartani amellett, hogy a muszlimokkal lehetetlen a párbeszéd. Láttuk, hogy lehetséges, és napjainkban is látjuk, sok ferences és muszlim testvéreik életében, akik őszinte és szerető szívvel megosztják egymással az ajándékokat, amelyeket Istentől kaptak hitük által. A Ferenc látásmódjához való hűség az alázatos osztozást is jelenti. Sőt, a sajátságosan keresztény adomány, amelyet meg kell osztanunk muszlim testvéreinkkel, az nem pusztán egy alázatos keresztény megismerése, hanem az alázatos Isten megtapasztalása. A maga korában egyedülálló módon Ferenc így dicsőítette Istent: „Te vagy az alázat” (A fölséges Isten dicsérete 4), és „fölséges alázatosság”-ról, „alázatos fölség”-ről beszélt (Az egész rendhez írt levél 27). A keresztény szív istenkeresése a bölcső és a kereszt alázatosságában talál megnyugvást, melyek egy olyan Isten jelképei, aki lealacsonyítja magát a szolgálatban, megalázza magát irántunk való szeretetében. Ferenc arra hív minket, tükrözzük ezt az isteni alázatosságot azok felé, akikkel találkozunk, azzal, hogy mi tesszük meg az első lépést a szolgálatban és a szeretetben. Ezen túlmenően, a Ferenc látásmódjához való hűség arra is hív, hogy tisztelettel fogadjuk a más vallási tradíciók híveit és hitük megnyilvánulásait (OFM Általános konstitúció, 93.2, 95.2 cikkely), a találkozásban jelen lévő Istenre nyitott szívvel és elmével.

Elismerem, hogy vannak olyan tagjai a ferences családnak, akik kisebbségként élnek az országban, ahol születtek, vagy amely befogadta őket, politikai és felekezeti konfliktusok közepette; félnek a fenyegető erőszaktól, sokan például éppen azon a földön, amelyet annak idején Ferenc meglátogatott. Vannak országok, ahol keresztények és muszlimok egyaránt megszenvedik a társadalmi igazságtalanságokat és a politikai instabilitást. Arra hívlak benneteket, elmélkedjetek azon, hogyan szólítja meg Ferenc Istent: „Te vagy a türelem” (A fölséges Isten dicsérete 4), mint ahogy a muszlimok is mondják: „Yā Ṣabūr” – azaz „Ó, Türelmes!”. Maga Ferenc a leprások szolgálatában, utazásai viszontagságaiban, és élete végén a saját rendjében tapasztalt változások közepette tanulta meg a türelem erényét, amikor saját testvérei lettek hűtlenek számára fontos eszményekhez. Ferenc sokat elmélkedett a szenvedő Krisztus türelmes szeretetéről, ez vezette oda, hogy az irgalmas Isten tulajdonságaként írja le a türelmet: „Te vagy a türelem”. Isten menetrendjét nem ismerjük, és számunkra ismeretlen módokon érinti meg az emberek szívét. Ferenc próbálta megérteni Isten tervét azoknak az életében, akik nem követték Krisztust, az Urat, és abban a dicsérő imában talált vigasztalást, amely szerint Isten a türelem. Isten adja meg mindannyiunknak a türelem kegyelmét, miközben tanulunk együtt élni.

Hadd mondjam el muszlim testvéreinknek, milyen melegen emlékezünk mi, ferencesek a vendégszeretetükre, amellyel atyánkat, Ferencet fogadták, amikor veszélyben forgott élete. Az az érdeklődés, amellyel számtalan muszlim fogadta ezt az évfordulót, tanúskodik a béke iránti vágyról, amelyet kifejeznek, valahányszor hittársukkal találkoznak. Imádkozom azért, hogy ez az esztendő mélyítse el a köztünk lévő testvériséget, Isten előtt, aki mindent alkotott égen és földön, és hogy ez a kötelék tovább erősödjön 2019 után is. Isten teremthetett volna minket ugyanolyannak is, de nem azt tette (Al-Shūrā 42.8). Ferences testvéreitek meg akarják mutatni veletek együtt a világnak, hogy keresztények és muszlimok tudnak békében és harmóniában élni együtt, egymás mellett.

Végül soha ne feledkezzünk el arról, hogy Szent Ferenc élete folyamatos megtérés volt. Fiatalemberként viszolygott a leprásoktól, de egy irgalmas cselekedet megváltoztatta, és „ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Végrendelet 3). Az a pillanat, Ferenc bűnbánó életének kezdete szorosan kötődik 1219-es damiettai élményéhez. Már a leprásokkal való találkozás megnyitotta a szívét; amikor pedig egy muszlim előtt találta magát, akit gyűlölnie kellett volna, mert arra tanították, még inkább kitárta a szívét. A bibliai meghívás a megtérésre (héber shuv, arámi tuv) visszhangzik a Korán többször megismételt parancsában: fordulj Istenhez (tūb), tartsd távol a gonoszt jósággal és a könyörület cselekedeteivel a társadalom leginkább rászoruló tagjai iránt. Napjaink hívői – függetlenül attól, milyen néven szólítják és hogyan imádják az Istent – ugyanerre a bátorságra és nyitott szívre kaptak meghívást. Amikor a világ vallásközi megértés után sóhajtozik, a mi alázatos, türelmes, irgalmas Istenünk mutassa meg valamennyiünknek, mely tettek és szavak a leginkább Neki tetszőek.

Pax et bonum!

Michael A. Perry OFM
miniszter generális és szolgátok

Róma, 2019. január 7.

Fordította: Verestói Nárcisz

Forrás: OFM.org

Fotó: FranciscanMedia.org

Magyar Kurír