Éberség

„Éberség, elvtársak!” – ismerősen csenghetnek Virág elvtárs szavai, amelyekkel egyik monológját zárta a nemzetközi helyzet fokozódása tárgyában. 

A tanú című filmben elhangzott felhívás első hallásra hasonlíthat az advent első vasárnapi evangélium többször elismételt felszólítására: „Legyetek éberek”, vagy amint a Vulgatán alapuló fordításokból ismerős lehet Jézus szava: „Virrasszatok!”

E két éberség hasonlít ugyan, mégis teljesen más: Virág elvtárs ébersége az állandó paranoiás félelem nyugtalansága, rettegés az ellenségtől. Igaz, a Jézus által parancsolt virrasztás eredete is egyfajta üdvös nyugtalanság, ám ez a keresztény életet alapvetően meghatározó feszültségből fakad.

A keresztény ember időben, ebben a földi világban él, időbeli célokért tevékenykedik teljes erőbedobással, ugyanakkor valami időn kívülinek a reménye élteti;

tudja, hogy ez a világ úgy, ahogy van, ideiglenes, és teljes átalakulásra szorul. 

Mégis, Jézus dicsőséges második eljövetele, annak intenzív várása és az, hogy nekünk nincs itt maradandó városunk, nem túlzottan felkapott témák manapság sem a prédikációban, sem a keresztény életünkben. E világ kiszámítható körülményeit – legyenek azok bármilyenek – mégiscsak komfortosabbnak érezzük, és jobban kiismerjük magunkat bennünk. Itt szeretnénk állandóságot, ebben a világban szeretnénk nagyot, maradandót alkotni, átörökíteni magunkat. 

Nem valljuk be, de talán nem is hiányoljuk túlzottan Jézus dicsőséges visszatérését. Minek siettessük azt, ami úgyis eljön, ha tetszik, ha nem? Nem hiányzik, hogy bármi váratlan összezavarja a földi életünkben végre megteremtett rendet, irányokat, terveket… Elvégre Jézus ígérete szerint velünk van, itt van az Egyház, itt vannak a szentségek, ezek valódi utak az Úrhoz, és valódi az ő jelenléte… De ez még nem a teljesség. Csak annak elővételezése.

Aki virraszt, aki éber, az figyel, mert készen akar állni – valami más is leköti a figyelmét azon túl, ami itt és most megfogható.

Aki virraszt, az annak szenteli idejét, kényelmét, figyelmét, aki még nincs itt teljesen, de már személyesen megmutatta magát. Aki virraszt, nem adja át magát teljesen annak, ami e világé, bármennyire jó, szép és érdekes is az önmagában. Aki valóban virraszt, nem azt teszi, ami e világ logikájából következne, mert aki felvillantotta magát, az jobban vonzza, és vonzása valóságosabb, mint bármi, ami itt és most látható. Hogy ne vágyná ennek a jelenlétnek a teljességét?   

Az advent, sőt az új liturgikus év kezdetén meglepő lehet, hogy nem a gyermekségtörténet eseményeit állítja elénk az Egyház, hanem Jézus második, dicsőséges eljövetelének várására irányítja tekintetünket. Jézus felszólítása – Virrasszatok! – Isten és az örök haza utáni lelki éhségünket akarja felébreszteni. Ahogyan a szentmise introitusa énekli: „Hozzád emelem a lelkemet, Uram.”

Szerző: Deák Hedvig OP

Magyar Kurír