A felszabadítás teológiája az ezredforduló után

Szabó Ferenc SJ előző jegyzetében bemutatta a sajátos latin-amerikai szellemi irányzat, a felszabadítás teológiája kialakulását és a körülötte támadt vitákat, a Hittani Kongregáció közbelépéseit. Az ezredfordulóra már elcsendesedtek a viták: egyrészt mivel a zsinat után kialakult keresztény–marxista párbeszéd, ami e földrészen a kérdéses teológiában és az általa gyakorolt politikai elkötelezettségben nyilvánult meg, a bolsevizmus bukása után okafogyottá vált. A Kelet-Európában megvalósult kommunista rendszer igazi arcát csak akkor kezdték megismerni, amikor Szolzsenyicin és mások leleplezték a GULÁG-szigetvilágot, majd amikor szovjet tankok eltiporták 1956-ban a magyar forradalmat, 1968-ban pedig elfojtották a prágai tavaszt. Sajnos, miként egyes nyugati baloldali értelmiségiek, a latin-amerikai felszabadítási teológia egyes szélsőséges képviselői is még 1989 után sem látták be, hogy a marxista ideológia, ha következetes, diktatúrához vezet. Ezt hangoztatta Ferenc pápa, amikor óvott az ideológiáktól.

A másik oka a viták elcsitulásának a baloldali ideológiákból való kiábrándulás mellett az, hogy az egyházon belüli teológiai párbeszéd kiegyensúlyozottabb lett, jóllehet részben még továbbra is fennáll a helyzet, amely létrehozta ezt a teológiát: a szegények kiáltása az igazságosságért. Ferenc pápa is visszhangozta ezt a kiáltást, amikor a felszabadító Krisztus üzenetét hirdette júliusi dél-amerikai útján, és tovább hirdeti a globalizálódó világnak, megbélyegezve az új kapitalizmus igazságtalanságait.

Szakemberek a felszabadítás teológiáját (főleg krisztológiáját) ahhoz a 20. századi krisztológiai megújulási „mozgalmához” sorolják, amely visszahajolt a Bibliához, a történeti Jézus üzenetéhez, keresztjéhez és feltámadásához. Ez a tendencia az úgynevezett „alulról kiinduló” krisztológia, amely továbbgondolja a khalkédoni dogmát, és a hangsúlyt Jézus igaz emberségére helyezi.

Az alulról kiinduló krisztológiát manapság kontextuális krisztológiának is nevezik, és ide sorolják a felszabadítási teológia képviselőit is.[1] Általában minden kontextuális krisztológia abból a tényből indul ki, hogy Isten önközlését a befogadók különféle gondolkodási horizontja és kategóriája közvetíti, amikor a Krisztus-esemény megértéséről van szó. „Ebből a nézőpontból szemlélve más vallások olyan kincseknek számítanak, melyek Krisztusról olyasmit mondanak el nekünk, amit nélkülük soha nem tudtunk meg róla. Analóg módon érvényes ez Ázsia, Afrika vagy Latin-Amerika kereszténység előtti kultúrájára. Dél-Amerikában a felszabadítás teológiája olyan krisztológia körvonalait vázolja fel, mely Jézus megváltó jelentőségét nemcsak elméleti síkon akarja igazolni, hanem azt különösen »szotériopraxis« szemszögéből (az üdvösséget a megszabadítás gyakorlatába ágyazva) az embertelen politikai és szociális struktúráktól való megmentésben látja.”[2]

A teológiai vita az ezredforduló után is tovább folyt az „alulról kiinduló” felszabadítási teológusok egyes műveiről. 2006. november 26-án kelt, de csak 2007. március 15-én hozták nyilvánosságra a Hittani Kongregáció közleményét (notificazione), amely Jon Sobrino jezsuita, az egyik vezető felszabadítási teológus két könyvét bírálja: a Krisztus, a felszabadító (1991) és A Jézus Krisztusba vetett hit (1999) címűeket. A közlemény az El Salvadorban működő baszk jezsuita krisztológiáját öt ponton kérdőjelezi meg: Jézus istensége, Isten Fia megtestesülése, Jézus és Isten országa viszonya, Jézus emberi öntudata és Jézus halálának üdvhozó értéke. Látjuk, hogy a khalkédoni dogma újraértelmezéséről van szó. Megjegyzem: Róma nem tiltotta el Sobrinót a teológia tanításától.

Kiegyensúlyozottabb nézőpont felé

A felszabadítás teológiája művelői joggal hivatkozhattak a zsinat Ad gentes kezdetű „missziós” dokumentum felszólítására, hogy „minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, amely az egyetemes Egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét felhasználva milyen utakon keresheti a hit megértését, s hogy miképpen lehet összeegyezteti a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel.” (AG 22)

A zsinat óta eltelt fél évszázad során – a globalizálódó világ új evangelizálásának távlatait és feladatait keresve – a teológiának tisztáznia kellett világviszonylatban a latin-amerikai felszabadítási teológusok által felvetett problémákat: a szegényeknek hirdetni a felszabadító örömhírt, az inkulturáció kérdése, a kereszténység és a világvallások viszonya Isten egyetemes üdvözítő terve távlatában.

Ezt a feladatot sürgeti és megkönnyíti a Latin-Amerikából jött Ferenc pápa, amint az Evangelii gaudium kezdetű programot kijelölő buzdítása és számtalan megnyilatkozása jelzi.

Befejezésül egy érdekes tényt említünk: Müller bíboros és Gutiérrez együttműködését.[3] 2013-ban jelent meg olaszul Gustavo Gutiérrez és Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció új prefektusa közös könyve: Szegényen a szegényekért. Az egyház küldetése. [4] A könyv németül Németországban már 2004-ben megjelent, de nem keltett nagyobb figyelmet. Csak most figyelt fel a sajtó a könyvbemutatóra, minthogy Joseph Ratzinger bíboros utódja a Hittani Kongregáció élén, Gerhard Ludwig Müller bíboros a felszabadítás teológiája egyik ismert és Ratzinger által bírált képviselőjével lépett fel. Müller Gutiérrez tanítványa és csodálója volt. Amikor XVI. Benedek 2012-ben Gerhard Ludwig Müller bíborost kinevezte a kongregáció élére, egyesek meglepődtek, hiszen a pápa ismerhette a két szerző barátságát, mint a volt bíboros prefektus, aki – mint láttuk – 1984-ben és 1986-ban két instrukcióban is keményen bírálta a felszabadítás teológiája elhajlásait. Viszont azt is meg kell jegyezni, hogy Müller Joseph Ratzinger összes teológiai műveinek német kiadását készíti elő, és már a vállalkozás felénél tart. Tehát biztosan jóváhagyta Müller értelmezését a felszabadítási teológia egyik fő képviselője munkásságáról.

Minden bizonnyal időközben Gutiérrez is árnyalta, kiegyensúlyozta teológiáját, megváltástanát, és a marxista-kommunista diktatúrák összeomlása után revideálta utópiáját.

* * *

Valószínű, hogy II. János Pál szociális enciklikáinak és a felszabadítás teológiájának is köszönhető, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusában (KEK 1869) szerepel a „bűn struktúrái” kifejezés: „A bűn (…) az embereket cinkostársakká teszi: uralomra segíti közöttük a bűnös vágyakozást, az erőszakot és az igazságtalanságot. A bűnök olyan társadalmi helyzeteket és intézményeket, struktúrákat hoznak létre, amelyek ellentétesek az isteni jósággal. A »bűn struktúrái« a személyes bűnök kifejeződései és hatásai. Áldozataikat afelé terelik, hogy ők is bűnelkövetőkké váljanak. Analóg értelemben »társadalmi bűnt« hoznak létre.”


[1] Lásd Karl-Heinz Menke tanulmányát: „Napjaink krisztológiája – áttekintés” in Mérleg, 2001/3, 267-268.

[2] Menke itt (268) a 17. jegyzetben a következő neveket említi: G. Gutiérrez, V. Codina, L. Boff, J. Sobrino.

[3] http://chiesa.espresso.repubblica.it/articolo/1350589

[4]„Dalla parte dei poveri. Teologia dela liberazione, teologia della Chiesa”, Edizioni Messaggero-EMI, Padova, 2013.

Fotó: News.va

Magyar Kurír