A legszebb napom a Canisius rendházunkban – Lello barátom emlékére – Vértesaljai László jegyzete

A legszebb napom a Canisius rendházunkban – ahol pedig már majd húsz évet eltöltöttem – a most csütörtök volt az esti közös imádságunkkal a hét elején elhunyt Lello rendtársunk emlékére. Kicsi volt a kápolnánk, mert úgy megtöltöttük, nem is csak mi, rendházunk tagjai, hanem a szomszédos kúria jezsuitái is átjöttek, hogy együtt adjunk hálát Lellóért.

Raffaele Lello Lanzilli az ő teljes neve és a derűs Nápoly fia, egy nagycsalád sokadik gyermeke. 63 éves volt, egészséges és vidám. Munka közben érte húsvéthétfőn későn este egy szívinfarktus a kúrián lévő másod-dolgozószobájában. Annak házfőnöke kopogott rá, és mivel választ nem kapott, belépett hozzá: „Lello, ideje már abbahagyni a munkát!” – szólt, de Lello továbbra is mozdulatlan maradt a számítógépére borulva.

Aznap reggel a szentmise után, szokása szerint kijavította – mindig négyszemközt és tapintattal – a szentleckét felolvasó fiatal afrikai rendtársát: „Non si dice vacíllare, ma vacilláre!” („Nem úgy mondjuk, vacíllare, hanem vacilláre”). A szó jelentése: ’meginogni, megtántorodni’. Afrikai rendtársam emlékezése közben elsírta magát, és nem is tudta befejezni, amit akart, bár többet elmondott a szándékoltnál.

Lello maga ugyanis nem ingott meg. Hallotta a szót, amit az infarktus közvetített – mert az is csak eszköz az Úr kezében –, és indult azonnal.

Húsvéthétfőn az Úr első szavára elindulni hozzá – ez maga a húsvét! Szó szerint értve. Lello „átment”. Innét, e világból az üdvözültek világába. Ezt éreztük meg mindnyájan, és mondtuk lelkesen a zsoltárverset: „Ezt a napot az Úr adta, örvendjünk és vigadjunk rajta!”

Azt írtam a címben, hogy a legszebb napom, most hozzáteszem azt is, hogy Lello a legjobb barátom. Tehát nincs múlt idő, a szeretet nem múlik el!

Ennek a legjobb barátságnak a képe egy „szőttes”, egészen konkrétan, de átvitt értelemben is. Először a valós szőttesről. Édesanyám és Vera nővérem nyolc éve, 2016 májusában meglátogattak itt, Rómában, és egy csodálatos hetet töltöttünk együtt. Rendházunk vendégszobájában laktak, és ugyan ki más is lehetett a közös étkezéseknél az asztaltársunk, mint Lello? Azóta nem múlt el hét, hogy ne kérdezte volna: „Come va la tua Mamma?” „Hogy van Anyukád?” Igaz, ez fordítva is történt, mert éppen azokban az években lett nagybeteg az ő Édesanyja, és Lello tudta, hogy Anyukámmal – esti telefonbeszélgetéseink során – naponta imádkoztunk érte. Félszavakból értettük egymást, később az is feleslegessé lett. De jut eszembe, van egy egészen sajátos forrása a barátságunknak, és ez pedig a jártasság az eredetünk forrásvidékén.

Nekem ez könnyű volt, mert egyszerűen csak leutaztam Nápolyba, mint otthon Budapestről Hévízre. Nápoly szívében áll a Gesù Nuovo, a rend csodálatos barokk temploma, mellette pedig az ősi nagyhírű gimnázium és a rendházunk. Ide évente többször lejárok, és Nápolyt majd úgy ismerem, mint Rómát. Nápolyban otthon lenni, ahol a földszinti bassók, utcára nyíló lakások kendőzetlen mutatják a konyhák világát a neonfényes Madonnákkal, azt is jelenti, hogy ismerni Lello világát. Némelykor még irigyelt is, ahogy mondta: „Lácsi, te Nápolyt jobban ismered nálam is!” Tény, hogy egy hónapja, mielőtt hazautaztam volna Hévízre, hogy a Szentlélek-plébániatemplomban nagyböjti triduumot tartsak, beállított a szobámba, és egy borítékot nyomott a kezembe: „Ezt a Mamádnak küldöm.” Szép húsvéti képeslap volt benne, nem is kevés sorral. Édesanyám nagyon örült neki, és válaszként hímezni kezdett: két írólap nagyságú életfát hímzett Lellónak, ami egy nagy szívből szökken ki, és tulipánokat virágzik. Férfihoz illő kék színnel hímezte, körös-körül a szegélyét is. Megjőve otthonról, átadtam neki, mire megkérdezte: „Honnan tudta a Mamád, hogy éppen ezt a kéket szeretem a legjobban?” S hogy hová is került a kis terítő? Arra éppen Lelló „húsvétja” derített fényt, mert halála után a nővére és rendházunk elöljárója együtt nyitották fel a szobáját, és találtak rá az íróasztala közepén arra a szőttesre. Mellette Édesanyám húsvéti köszöntése, persze az olasz fordítással, így tudták meg, hogy honnét is ered. Közösen úgy döntöttek, hogy most akkor ezt nekem, nekünk visszaadják.

Lellót tegnap temettük, az Il Gesù nagytemplomunkban, majd ötszáz koncelebráló pap, köztük hét bíboros és püspök jelenlétében, és a búcsúünnep után megkérdeztem a nővérét, hogy elfogadja-e Anyukámtól és tőlem azt a kézimunkát: „Ha a Lellóé, akkor a Tiéd” – mondtam, mire forrón átölelt. Ez tehát a konkrét szőttes. Hozzá akkor most a tágasabb! Lello, alighogy harminc-egynehány évesen letette végső rendi fogadalmait, misszióba kérte magát, és küldték is azonnal Albániába. Alig voltunk túl a rendszerváltáson, érthető módon a legválságosabb helyzetben éppen Albánia volt: elképzelhetetlen szegénység, teljes politika káosz, és Lello ebbe a világba csöppent bele, hogy Skodra-Szkutariban az ott újrainduló szemináriumban teológiát tanítson, majd az intézet rektora legyen. Mert mélyen megszerette az albán népet, tanult meg gyorsan és kiválóan albánul. Húsz évet töltött ott, de a szíve mindig visszahúzta, nekem többször is említette, hogy reméli, majd öregkorára „hazaengedik” ismét Albániába.

Magyarországot és az egész közép-kelet-európai térséget Albánián keresztül ismerte meg. Pontosan tudta, hogy egy-egy kulcsfogalom, mint „haza, család, nemzet”, miért jelent még valami mást is, mint az egykoron luxusfényű Nyugaton. Soha nem értettük félre egymást, és Lello volt az a rendtárs, aki előtt teljesen nyíltan, kendőzetlenül beszélhettem bármilyen politikai vagy egyházi kérdésről, a magamfajta kritikus módon is.

Lello szerette az életet, úgy, ahogy azt Jézustól tanulta. Ha nevetett, akkor harsogott a nevetése, és valami szelíd meleg kandallóember volt. Inkább olyan, mint a Vezúv, aminek lábánál felnőtt. Fönt a kráter szája éppen csak gőzpamacsokat pöfékel, de lent a mélyben pirosan izzik a tűz.

Karácsony napján este, amikor a hagyományos közösségi ünnepünkre gyűltünk össze a dísztermünkben, ő volt a műsorvezető, villanó leleményességgel érzett rá a pillanatra, rólam tudta, hogy olyan kármentő fajta vagyok, és már szólt is, hogy most ismét a magyar férfikórus lép fel, mire egy „Mennyből az angyal” vagy „Csordapásztorok” szólóénekkel kivágtam a rezet.

De Lello mondhatott akármit is, mindenki az ünnep végét várta, mert akkor következett – mindig közönségkívánatra – az „O sole mio” nápolyi dala. Ő persze mindig szabódott, de aztán beadta a derekát, és rázendített öblös hangján, ami kitágult és betöltötte a termet, mi aztán belekapcsolódtunk, és ömlött a napfény karácsonykor: „O sole mio”, ó, én napom…!

Drága Lello, most már ott állsz abban a vakító fényzuhatagban, ami már a tiéd és az üdvözülteké. Készíts nekünk helyet, megyünk mi is, ha eljön az óránk, és amikor hazahív minket is a jó Gazdánk, Teremtő és Megváltó Urunk!

Forrás: Vatican News magyar Facebook-oldala

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír