A magyar diaszpóra katolikus közösségei a nemzetpolitikában – Interjú Szili Katalinnal

– Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió mikrofonjánál Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadót. Elnök asszony, a nemzetpolitika terén már korábban parlamenti házelnökként is figyelmet fordított a határon túli magyarok helyzetére. Jelenleg a nemzetpolitika egy része is a feladatkörei közé tartozik. A magyar diaszpóra egy fontos részét alkotják a nyugat-európai és a tengeren túli katolikus közösségek. Vannak-e olyan személyes, meghatározó élményei, amelyek ezekhez a közösségekhez kötődnek, és mély nyomot hagytak Önben?

– Igen, számos észak-amerikai és dél-amerikai élményem is van a látogatásaimból. Ami a legfontosabb a közösségekkel való találkozásomnál: olyan találkozásom soha nem volt, hogy egy templomban ne vettem volna részt misén vagy istentiszteleten. Nyilván számomra mint római katolikus, és hozzáteszem, hívő római katolikus számára talán a katolikus közösség még fontosabb, de természetesen az Egyháznak azt a közösségmegtartó erejét, azt hiszem, hogy senki nem vonhatja kétségbe, amit betölt és mindig is betöltött. Számos olyan közösséggel találkoztam, amelyek számára pontosan a templom jelentette azt a közösségi élményt még kisebbségi vagy diaszpórában élő közösségként is, amelyik segítette az identitás megőrzését. A Kárpát-medencében is igaz ez, hiszen a rendszerváltozások előtt az Egyház volt az, amelyik – én úgy szoktam fogalmazni némi parafrázissal, hogy – átcipelte a túlsó oldalra ezeket a katolikus vagy református vagy más protestáns közösségeket, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy részben azt, ami az identitás megőrzését segíti, a nyelv, a kultúra, a hagyományok megőrzését támogatta. (...)

– Jelenleg a nemzetpolitikában milyen szerepet töltenek be ezek a közösségek, illetve milyen szerepet szánnak ezeknek a közösségeknek?

– (...) fontos kiemelnem, hogy 2010 óta egy új időszámítást is élünk, hiszen a nemzetpolitikában egy olyan időszakot éltünk meg, amiben 2010-ben a nagy ecsetvonásokat már a jogalkotással megtettük. Meghoztuk azokat a jogszabályokat, amelyek az állampolgárság megszerzését, a választójog biztosítását a határon kívül élők számára, vagy akár a közösségeink számára az autonómia kérdését biztosítják. (...) Kifejezetten azt fogalmazta meg az Alaptörvény, hogy felelősséget visel Magyarország a határon kívül élő magyarságért. Ez minőségi különbség ahhoz képest, amit az Alkotmány előzőleg megfogalmazott, hiszen azt mondta, hogy Magyarország felelősséget érez a határon kívül élőkért. Azt gondolom, a kedves hallgatóknak sem kell külön ecsetelnem, hogy mi a különbség, valamit érezni – az mennyire szubjektív –, vagy felelősséget viselni – az mennyivel ellenőrizhetőbb és a hétköznapi tevékenységet jelenti. És ehhez képest mára már olyannyira együtt áll a nemzet, ami azt gondolom, hogy Trianon óta nem volt. Tehát ez egy teljesen új időszámítás a 21. században a nemzet életében, és pontosan ezért óriási figyelmet kapnak a diaszpórában élők. (...)

– Miben látja e katolikus közösségek, templom- és plébániaközösségek erejét és miket tekint legfontosabb aktuális problémáiknak?

– Azt gondolom, az egyik legfontosabb kérdés az, hogy a globális világunk olyan értékválságot él meg, amiben az Egyház szerepe kitüntetett kell, hogy legyen. Ebben a Katolikus Egyház számomra is fontos (...). A másik fontos kérdés, hogy ebben az értékválságban még inkább oda kell fordulnunk azokhoz a tanokhoz és ahhoz az erkölcsi biztonságérzethez, amelyeket az Egyház vall. Ha már a világban talán az emberi kiszolgáltatottság és kitettség miatt a biztonság az egyik legfontosabb kérdés, ebben az Egyház szerepe óriási, hogy miként tudja közvetíteni azt az értékvilágot, ami a természetes emberi értékekből fakad. (...) Ferenc pápa szerintem nagyon jól, kiválóan biztosítja ezt (...): hogy ebben a mai kiszolgáltatott, kitett világban [az Egyház] 21. századi erkölcsi nívót és felelősséget adó legyen, mert senki más nem fogja tudni ezt biztosítani. A politika sem, nem is feladata. És azt a fajta kultúrát, ami visszavezet bennünket egy olyan morális és értékvilágba, ahol az emberek szilárd hite biztosítja az egymáshoz fordulást, túllép az individualizmuson, azt hiszem, hogy ezek kulcskérdések. (...)

– A nemzetpolitika szempontjából ezek a templomközösségek, egyházi közösségek, legyenek azok katolikusok vagy más keresztény felekezetekhez tartozók, milyen értéket jelentenek?

– Azt gondolom, hogy az identitás megőrzését kell kiemelnünk. Itt két dolog van. Egyrészt, a hit mint eszköz az identitás megőrzéséhez. Ugyanakkor azt kell, hogy mondjam, ma már ennek a hitnek a megőrzése célként is jelentkezik. Ahhoz, hogy egy közösség meg tudjon maradni, fontos, hogy mind a kettő egymást kiszolgálva, de egymást feltételezve is meg tudjon maradni azért, hogy mi nemzetként is ebben a világban egy olyan színt jelenítsünk meg, amit csak mi tudunk, tehát a magunk egyediségében. Ahhoz az Egyházra is szükség van, hogy a közösségeink megmaradjanak. (...)

– Hogyan igyekszik a nemzetpolitika biztosítani e közösségek továbbélését? Itt jelentős problémák vannak, mert ezekben a közösségekben kihalóban van a második világháborús, az ’56-os és a későbbi kivándorlási hullámok generációja. Persze a karrierjüket külföldön folytató fiatalok bekapcsolódnak és revitalizálják ezeket a közösségeket, mégis szükség van arra, hogy a nemzetpolitika is felkarolja ezeket, az Egyházon túl. Hogyan próbálja ezt tenni?

– Azt gondolom, hogy részben azok a projektek, amiket kifejezetten a nemzetpolitika visz, például a Kőrösi Csoma Sándor Program, a Petőfi Sándor Program, a Julianus Program. (...) De hozzáteszem, hogy voltak már olyan projektek is, ahol az egyházak számára biztosítottuk, hogy különböző plébánosokat, tiszteleteseket vigyenek ki. (...) Egyszerűen olyan paphiány van, amiben nyilvánvaló, hogy szívesen biztosítanánk papokat pontosan azért, amiről beszéltünk, hogy az Egyháznak a közösség megtartásában elévülhetetlen szerepe van. (...) De említhetném emellett még azokat a támogatási formákat is, amelyekkel különböző egyházi, kulturális programokat segítünk, hiszen ezeket például össze is kapcsolják. Amerikában, pontosan Miamiban voltam, az ottani református közösségben, ahol március tizenötödikét együtt ünnepeltük. Bizony-bizony a templomukban gyönyörű szép ünnepélyt varázsoltak, ahol a fiatalok, azok az apróságok, akik most járnak általános iskolába, hétvégi magyar iskolákban tanult egyházi és világi énekeket, verseket szavaltak. Tehát ez egy gyönyörű kooperáció, amiben a legfontosabb, mindegyikünk célja az, hogy a magyar nemzet nyerjen vele.

– Most a diaszpóra kérdései után visszatérve egy kicsit a politikai karrierjéhez, többször járt a Vatikánban, és találkozott a pápákkal. Felidézné ezeket az emlékeit?

– Két olyan emléket szeretnék említeni, ami számomra meghatározó volt. Az első élményem II. János Pálnál egy hivatalos látogatáson volt, aminek kapcsán utána kérdezték tőlem, hogy milyen volt Őszentségével találkozni. Azt válaszoltam, hogy ez olyan, mintha Szent Péter előszobájában jártam volna. (...) Volt alkalmam találkozni XVI. Benedekkel is. Ezek mind fantasztikus élmények. A pápa az egyetlen ezen a világon, aki valami olyat képvisel az ember számára, amiben mindig találkozik azzal a földöntúli valósággal, ami számára a hitéből is fakad.

Volt még egy olyan találkozóm II. János Pállal is, amiről még talán nem nagyon beszéltem. Házelnök koromban, ugye én akkor szocialista párti voltam, de mindenki tudta rólam, hogy hívő katolikus vagyok. (...) Az európai házelnökökkel nagyon jó kapcsolatot ápoltam, úgyhogy amikor létrehoztuk a házelnökök európai szervezetét, az első elnöke, mivel rotáció volt, én voltam. Abban az időben kereszténydemokrata elnök volt Cukjati elnök úr Szlovéniában, Hrušovský elnök úr Szlovákiában és az osztrák házelnök Kohl elnök úr, aki szintén kereszténydemokrata volt. Életem egyik nagy élménye volt, hogy a három házelnök úr felhívott telefonon, hogy elmennék-e velük a Vatikánba Őszentségéhez látogatóba. Úgyhogy – bár a protokoll szerint a házelnököt nem nagyon fogadja a pápa, csak a miniszterelnököt és a köztársasági elnököt –, mi négyünket együtt fogadott egy találkozón, tehát egy ilyen regionális kooperációban. Ezek nekem óriási élmények voltak, és meg kell, hogy mondjam, meghatározó élmények – és valahol egyfajta belső szilárdságot biztosítanak az életemben. Akkor is, hogyha igazán hirtelen, valami nagyobb kérdésben nehezen tudok eligazodni.

A teljes interjú ITT elolvasható, illetve meghallgatható.

Forrás és fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír