Ahol sötétség van, ott kell világítani – Sajgó Szabolcs SJ a Szentjánosbogár-mozgalomról

– Ön az A Szív című jezsuita folyóirat Szentjánosbogár-mozgalmának egyik alapítója. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időszakra?

– Dunakeszin egy családos közösség 1988-ban klubot szervezett a gyerekeknek. Az ottani két plébános támogatta a kezdeményezést. Nyári programot is szerveztek fiataljaiknak 1989-ben, hagyományos tábori formában: elvonultak a Mezőkövesd melletti Bogácsra, egy üres plébániára. 1989 szeptemberében létrehoztak egy kis belső újságot, amely négy Commodoron szerkesztett, dot matrixon házilag nyomtatott A4-es lapocskákból állt; a klubéletet, a közösségi életre nevelést, a gyerekek tartalmas szabadidős foglalkozásait célozta meg. Dunakeszin élt Fehér Ida testvér, aki titokban a Bíró Ferenc jezsuita atya által alapított Jézus Szíve Néplányok Társaságának volt a tagja. Jóban volt az ottani fiatalokkal. Felhívta a figyelmüket A Szív havilapra, amelynek a kiadója és főszerkesztője voltam Kanadában, és amelyet éppen akkoriban telepítettem vissza Magyarországra. A lap gyermek- és ifjúsági rovatáéhez nagyon hasonló volt a dunakeszi Szentjánosbogár-közösség és házi kiadványuk szellemisége. Ida testvér javasolta, hogy keressenek meg, az egyik házaspárt el is küldte A Szív szerkesztőségi ülésére. Meghívtak Dunakeszire, összebarátkoztunk. Tetszett, amit láttam, elkezdtünk összedolgozni, de egyikünk sem gondolta, hogy mindebből országos mozgalom lesz.

Közös munkára hívtam A Szív gyermekrovata szerkesztőségébe az egész szülői közösséget, átkereszteltem a rovatot Szentjánosbogárra, ők meg aztán felhagytak a helyi házi kiadvánnyal. A szülői közösségben voltak regnumi, illetve Bulányi-indíttatású tagok. Az utóbbiak miatt egyes plébániákról kitiltották A Szívet, főleg a Váci Egyházmegye területén, mert az impresszumban fölfedeztek közismert neveket. Az akkor 30 ezer példányban megjelenő lapot terjesztő országos útjaimon ezért a kiengesztelődés, a megbékítés is célom volt a magyar egyház és a lap érdekében, majd hamarosan a A Szív Szentjánosbogár terjesztése is az agendám része lett. A Szív már Kanadában interaktív volt, ezt a vonalat erősítettük a kibővített szerkesztőséggel tovább.

– Kialakult tehát egy levelező közösség A Szív körül?

– Igen, az egész országból írtak a gyerekek, a fiatalok, elsősorban a papok és a hitoktatók bátorítására. Amikor száz fölé emelkedett a levelezők száma, átadtam az egyik dunakeszi szülőnek, Jankovics Istvánnak a kapcsolattartás feladatát. Ő vetette föl az ötletet, hogy hívjuk meg a gyerekeket egy nyári találkozóra. Két szempont volt különösen is fontos nekem. Az egyik, hogy ne elvonuljunk, mint korábban Bogácsra a dunakeszi klub. Sok regnumi táborban voltam idehaza a hatvanas–hetvenes években, és sok cserkésztáborban Észak-Amerikában a nyolcvanas években. A taizéi minta tetszett: lakjanak a gyerekek családoknál kettesével-hármasával, teremtődjön bizalom a vendégek és a befogadók között, legyen így nyitott a tábor, minél többeket érintve lelkileg. Így olcsóbb és egyszerűbb is lehetett az egész. A másik fontos szempont az egésznapos foglalkozások formája volt. Stabil kisebb csoportokat alakítottunk tíz-tizenkét fővel és két vezetővel, egy férfival és egy nővel, lehetőleg házaspárral. Az első táborban, 1991-ben Dunakeszin az itteni családos közösség házaspárjai voltak a csoportvezetők és a szállásadók is. Közel százan voltunk együtt. Az igen sikeres háromnapos együttlét kiértékelése után mindjárt el kellett kezdenünk gondolkozni a hogyan tovább? kérdésén.

– Mi volt az alapkoncepció?

– Azt szerettük volna elérni a lelki napokkal, hogy a tartalmas, sok játékkal, énekkel és beszélgetéssel teli, személyes együttlét erős közösségi élmény legyen a fiataloknak, forrásként a középpontban Isten megtestesült szívének, Jézusnak, a „Főbogár”-nak izzó emberszeretetével. A mindenestül elfogadnak élménye, a helyettesíthetetlen érték vagyok tudata, az Isten nem teremt selejtet ténye, a mindenki világbajnok valamiben fölfedezése és fölfedeztetése, az ajándék vagyok másoknak megélése, a szerethető vagyok és a képes vagyok a szeretetre megtapasztalása... – már kezdettől ezekkel a kifejezésekkel fogalmaztuk meg, mit is szeretnénk a táborral. Tudtuk, a gyerekeket is megpróbálja majd az élet, mint mindannyiunkat. Azt akartuk, hogy a táborból olyan élményekkel menjenek haza, amik majd évek múltán is segítik, vezetik, visszavezetik őket arra az életre, amit élni szép és érdemes.

Mivel A Szíven keresztül szerveződött az országos Szentjánosbogár-tábor, azt gondoltam, segítsük a helyi közösségeket azzal, hogy a gyerekeket megtanítjuk újságot készíteni. Így aztán, hazatérve a táborból, otthon képesek lesznek ministráns- vagy hittanújságot írni és szerkeszteni... Abban az időben még friss volt az élmény: „büntetlenül” lehet kiadványokat készíteni, sokszorosítani. Interjúkat, útleírásokat, riportokat készítettek hát a gyerekek. Meglátogattuk a területileg illetékes váci püspökséget is, hogy emberközelibb legyen az egyház minden szinten.

A következő évben már ötnapos tábort tartottunk, és ez lényegében azóta is így van. Ekkor a tábor témáját tekintve a színjátszásra helyeztük a hangsúlyt, hogy a helyi közösségeket segítsük a betlehemezésben, misztériumjátékokban... Az egyik dunakeszi család tagja a Harlekin Gyermekszínházban játszott és tanított, ő készítette föl a csoportvezetőket, hogyan kell színdarabot írni, megrendezni, díszletezni, mozogni a színpadon... Ezek alapján a gyerekek hét-nyolc perces darabokat írtak, rendeztek, és a tábor végén eljátszották azokat. Az előadásra meghívtuk azokat a háziakat is, akik befogadták őket az öt napra, és minden helyi segítőt. Ez megint nagyon jól sikerült, rövid darabokat, életképeket azóta is minden táborban bemutatunk hálából, ajándékul a helyi segítőknek és magunknak. Abban az időben a Szent Ignác Kollégium lelkivezetője is voltam, a Munkásőrségtől visszakapott kispesti épület alkalmas volt a nagyobb létszámú megbeszélésekre, melyekre A Szív szerkesztősége már kicsi volt. 1992 végén, 1993 elején ismét csak felvetődött a hogyan tovább? kérdés. Egyre többen jelentkeztek a táborokba...

– Mi volt ekkor az alapkérdés?

– Van-e erőnk folytatni önkéntes alapon, egyéb munkáinkkal, kötelezettségeinkkel amúgyis túlterhelten, azt, amit elkezdtünk? Milyen struktúra alapján épüljön tovább a „Bogár”? Az alapítók közül egyesek úgy vélték, kár erőlködnünk, vannak már katolikus ifjúsági szervezetek, menjünk át az egyikbe. Páran ki is váltak közülünk, elindítva a katolikus cserkészetet, pont a kezdeti idők legaktívabbjai, köztük azok, akik meghívtak engem Dunakeszire. Jezsuita oldalról is nyomásnak voltam kitéve: ott a Szívgárda, támasszam föl. A Szentjánosbogár azonban más volt, mint a cserkészet, tudtam, hogy az ebben részt vevő gyerekek jó része nem menne át a cserkészetbe, sem a Szívgárdába. Valami új indult el a „Bogár”-ban, ezt kell tovább fejleszteni. És ebbe az irányba mentünk tovább, akik maradtunk. Az is világossá vált, hogy el kell mozdulnunk Dunakesziről, hiszen már nem egy kis helyi klub voltunk, hanem A Szív Szentjánosbogár kezdődő országos mozgalma. Ekkortájt eddigi feladataimhoz még egy újabb társult: Dobogókő, az új Manréza megszervezése. Emiatt is szemem előtt lebegett a „Bogár”-ral kapcsolatban a falumanréza. A II. világháború után, amikor nagyon megnehezült a misszió, Kerkai Jenő vezetésével jezsuiták felkerestek falvakat, egész településeket, igyekezvén azokat lelkigyakorlatoztatni.

Esztergomi egyházmegyés papként a hetvenes évek közepén harmadik papi helyemként Szécsényben működtem, több nem hivatalos ifjúsági közösséggel dolgozván, regnumi vonalon. Udvardy György mostani pécsi püspök is egy ilyen közösség tagja volt akkor. Bízva régi kapcsolataimban az 1993-as „bogártábor”-t, Dunakesziről kimozdítva, Szécsénybe szerveztem. Fényesen bevált a terv. Új egyházközségek alapítása volt a tábor témája, az Apostolok cselekedeteit véve alapul – megint a magyar egyház segítése volt a cél.

A Magyar Televízió katolikus szerkesztősége, akikkel sokat dolgoztam abban az időben, egy stábot küldött több napra Szécsénybe – félórás műsor ment le főműsoridőben a Szentjánosbogárról. Ez az országos hírverés, valamint a 183 résztvevő határtalan lelkesedése végleg kiszabadította a Szentjánosbogár szellemét a dunakeszi palackból. Világossá vált, hogy amit elkezdtünk, nincs röghöz kötve. A „Bogár” elindult országos szolgálatára.

A szülők, hitoktatók, papok nagyon belelkesedtek, mindenfelől hívogattak bennünket, szervezzünk tábort itt is, ott is. Az igény hamarosan messze meghaladta önkéntes kapacitásunkat. Különösen a vezetők kérdése volt kritikus. 1992-től sikerült bekapcsolnom a táborok csoportvezetői munkájába a jezsuita novíciusokat, a Jézus Szíve Néplányok, a Sacre Coeur, a Magyarok Nagyasszonya Társaság fiataljait, a Szent Ignác Szakkollégium diákjait és másokat, mivel mindegyik közösséggel nagyon jó, bizalmi kapcsolatom volt.

Az ötnapos táborok alapstruktúráját 1992–93-ban dolgoztuk ki, pár évvel később már csak egy igazán lényegi változtatást vittem ebbe, nem kis belső ellenállás leküzdésével: a hétfői missziós utat és a másnapi missziós szentmisét. Ezek mélyén is a magyar egyház növekvő igényére való válaszadás igyekezete található: egyrészt hogy a „bogárvezetők” paphiány esetén legyenek képesek önállóan vezetni igeliturgiát; másrészt hogy a széteső társadalomban a helyi település belső egységének ajándékát erősítsük, ünnepeljük.

1993 nyarán meghívtam A Szív szerkesztőségi munkatársának Tereza Worowskát, aki a dunakeszi közösség tagja volt a „Bogár” kezdeteitől. Rengeteg szervezői munkát át tudtam adni neki. Szeptembertől A Szív minden számában négy klubfoglalkozás anyagát közöltük sok évig – a hitoktatókat szerte az országban akartuk segíteni ezzel, illetve a Szentjánosbogár igen bevált lelkiségét, pedagógiáját terjeszteni.

– Hogy néz ki ma a Szentjánosbogár-mozgalom?

– Tizenöt éve van egyesületünk, melyben vezető szerepet visznek a „Bogár”-ban felnőtt egykori gyerekek, kamaszok. Intézményesültünk, professzionalizálódtunk sok szempontból, de hála Istennek, ez nem járt együtt a karizma megszűnésével. Közel száznegyven helységben tartottunk már lelki napokat, táborokat, összesen több mint száznyolcvanat.

Idén volt hat gyermek- és kamasztábor párhuzamosan. Mindebben közel százötven vezető, hat pap, mintegy hétszáz, tíz–tizenhat éves korú gyermek vett részt. Volt két ifjúsági táborunk is, tizenhéttől huszonegy éves korúak számára, Romhányban Forrai Tamás provinciális, Szekszárdon én voltam a fiatalokkal. (Forrai Tamást még novíciusként hívtam először „bogártábor”-ba.) A huszonegy éven felüliek számára a hét közepén kezdődött tábor. Lesz még családos tábor is, házaspároknak kisgyermekekkel, ez most már kilencedik éve rendszeres. Ezekre fiatal „bogarak”-ból gyerekvigyázó csapat szerveződik. Augusztusban ötödik alkalommal rendezzük meg a zarándoktábort, ezúttal az Őrségbe megyünk.

Fontos a mozgalom évközi klubélete is. Az elindító központban, Dunakeszin természetesen működik kezdetektől Szentjánosbogár-klub, de szerte az országban egyre több helyen szintén.

– A Szentjánosbogár-mozgalomban kiemelkedő szerepet játszanak a jezsuiták, illetve a mozgalmat erős Szent Ignác-i lelkület jellemzi. Mi ennek a lényege?

– Szent Ignác szelleme, és ennek lényege, a személyre bontott pedagógia kezdetektől meghatározza a „bogárlelkiség”-et. Mindig a gyerek adottságait, konkrét helyzetét nézi, azt kutatja, hogyan lehet a fiatalt személyesen megszólítani, segíteni a fejlődésében. Elutasítja az egy kaptafára épülő szemléletet. Ugyanilyen fontosságot tulajdonít a reflexiónak. A „bogár” életében teljesen tudatos annak folytonos vizsgálata, hogy éppen hol vagyunk, mit csinálunk, azt tesszük-e, amit tennünk kell, mi az, amiben fejlődnünk szükséges. Egyértelmű számunkra, hogy a „Főbogár” Jézus, mi csak bedolgozunk neki. Ő a „fővállalkozó”, aki megszabja számunkra az irányt, amerre mennünk kell. A lényeg, hogy minden tettünk a Jézussal való személyes kapcsolatunkból fakadjon.

A „Bogár” egyrészt alapvetően demokratikus, másrészt egyáltalán nem. Nem demokratikus abban az értelemben, hogy feltétel nélkül elfogadjuk azt, ami Jézustól jön, akármilyen nehéz is. Nincs ellenkezés, az Ő akaratát kell követnünk. Ám a demokrácia is érvényesül, hiszen mindenki egyaránt fontos, a Szentlélek célszemélye. Ezért mindenki véleménye érdekes. Valljuk és megéljük, hogy minden egyes ember megismételhetetlen csoda, valamiben a legjobb. Isten nem teremt selejtet, senkit nem szabad félretolni. A vitás kérdéseket nem szavazással döntjük el, hanem addig tárgyalunk róluk, míg konszenzusra nem jutunk. Közös belátásra van szükség ahhoz, hogy szívvel-lélekkel tehessük együtt a dolgainkat. Ez alapvetően fontos a „Bogár”-ban.

Ugyanígy az is, hogy nem kizáró ok az, ha valami nem várt, súlyosabb gond adódik, ha például megjelenik a táborban egy nehezen kezelhető, problémás gyerek. Nem küldjük el őt. Bármennyire is nehezíti a csoport életét, végtelen türelemmel foglalkozunk vele, bár lehet, hogy csak az utolsó napra érik be a feltétel nélküli szeretet türelme. Azt kutatjuk mindig, hogyan lehet egy adott, emberi szemmel talán kilátástalan helyzetből is előrelépni. A nehézségek az élethez tartoznak, mi elgondolunk valamit, ami szépnek és jónak látszik, de a valóság legtöbbször egészen más. Ez nem baj. A kérdés: hogyan tudok innen előre lépni. Nem panaszkodni kell, hanem türelmesen keresni a kivezető utat. Az egész „Bogár”-ban erősen jelen van ez a szemlélet.

– Hogyan fogalmazná meg a Szentjánosbogár-mozgalom jelentőségét?

– Teljes mértékben személy- és jelenközpontú, mindig az adott pillanat számít, amiben élünk. A „Bogár” szellemiségében, lelkiségében van egy kicsi a Regnumból, a cserkészetből, Taizéből. Alapvető a közösséggel megélt hitélmény. Játékkal, énekkel, egyéni beszélgetésekkel, mindennapi szentmisével kialakítottunk egy olyan struktúrát, amelyben a „bogártábor”-ban résztvevők hatalmas nyitottsággal, bizalommal fordulnak egymás felé. Egyszerűen nincs jelentősége annak, hogy először látjuk egymást, hisz Istennél egyszer majd mindörökre együtt leszünk. A lényeg, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, tudatában saját gyarlóságainknak, hibáinknak, de hisszük, hogy a másik így is elfogad, mint ahogy mi is őt. Felfedezzük egymásban a jót, azt, amit a Jóisten lát, értékel bennünk. Persze, vannak hibáid, de van benned valami egyszeri és megismételhetetlen érték is, ami hiányozna nélküled a világból. Pótolhatatlan vagy, és engem ez érdekel, ennek örülök, erre vagyok kíváncsi, ezzel akarok együtt lenni. Igazából nem is táborról beszélünk. A pólóinkon ez olvasható: „A Szív Szentjánosbogár lelki napok”. A lényeg, hogy krisztusi lelkülettel éljük meg a táborokban eltöltött időt – aztán meg az egész életet.

– A névről – Szentjánosbogár – eszembe jut Sík Sándor híres verse, és az, hogy a szentjánosbogár a költészetben, művészetben gyakran a fény, vagyis Isten szimbolikája.

– Ahol sötétség van, ott kell világítani azzal a fénnyel, amely bennünk van, amely nem a miénk, melyet kaptunk, és amelyet tovább is kell adnunk. Sík Sándor 1916-ban megjelent kötetében szerepel mottóként egy ciklushoz a vers: „Az Isten küld, Testvéreim, Tinéktek,/ Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét, / A Testvéreknek, kik az éjben járnak, / Az Isten küldött szentjánosbogárnak.” Ehhez rajzolta meg Jankovics András az első kis logót 1989-ben, és ebben benne van a Szentjánosbogár-mozgalom lényege.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír