Amikor kufárok vagyunk

Isten tetteit nem azért lehet sokféleképpen értelmezni, mert Isten ne lenne egyértelmű. Mi, emberek változunk, és emiatt értelmezzük sokféleképpen a tetteit. Emlékszem, amikor a templom megtisztításának evangéliumi szakaszával még nem tudtam mit kezdeni: Jézus erőszakos lenne? Bántana másokat, és garázdasággal félelmet keltene? Kötélből ostort fonva űzne el embereket? Arra is emlékszem, amikor arra használtam ezt az evangéliumi szakaszt, hogy magyarázatot adjak az erőszakra: Krisztus követőinek joguk van az erőszakhoz, hiszen Urunk is határozottan lépett fel az istentelenekkel szemben. 

Emlékszem arra is, hogy teológushallgató koromban milyen megnyugvást jelentett belebocsátkozni a János evangélista által felkínált szimbolikus értelmezésbe, amely szerint Jézus a saját testére, halálára és feltámadására utalt, amikor ezt a prófétai jelet megtette. Jézus halálának brutalitását nem lehet liturgikus szépséggel leplezni. Feltámadásának radikalitását pedig nem lehet e világi célokkal letompítani. Egyetlen áldozatunk van nekünk is: mi magunk.

Önmagunk helyett nem ajánlható fel semmiféle áldozati állat. Nekünk nem tizedet kell adnunk, hanem mindent: önmagunkat.

Néhány évvel ezelőtt a mai evangéliumból az a szó ragadott meg, hogy mindnyájukat kiűzte a templomból. Nem tett különbséget Jézus, azaz nem méricskélt aszerint, hogy kinek a portékája fér meg a templom közelében az istenszolgálat kötelező kellékeként (például a nálunk, Pannonhalmán árult kis mécseseket megtűrte volna-e?), hanem egységesen lépett fel minden olyan dologgal szemben, ami Isten kizárólagossága elé kerülne az életünkben. Ugyanakkor az is érdekes, hogy az egyes portékákkal szemben másként viselkedett. Az ökröket kizavarta, a pénzváltók asztalait feldöntötte, míg a galambárusokat már csak szóban intette meg. Mindegyik kísértésünkkel szemben más és más bánásmód a hasznos? Meg kell különböztetnünk, hogy milyen bűnnel is állunk szemben, s aszerint érdemes eljárnunk?

Most az tűnt fel, hogy Jézus egyedül a templomban ragadtatta el magát. Pedig végtelen türelmét hány vitában bizonyította már akár a farizeusokkal szemben, akár a démonokkal való találkozások alkalmával! Megtehette volna, hogy a pusztai negyven nap végén megjelenő sátánt kergeti el kötélből font ostorral. Jézus azonban a templom, Isten háza kapcsán gerjedt ilyen haragra.

Mi, hívők a templomon, az Egyházon belüliek vagyunk. Sokkal inkább hasonlíthatunk az evangéliumi árusokhoz, mint a nem hívők, akik a templomon kívül árulnak. Az Egyház kincsei miránk vannak bízva: mi félhetünk csak igazán attól, hogy Jézus elűz bennünket. Nekünk nagyobb a felelősségünk. Nem pusztán azért, mert hívők vagyunk, hanem azért, mert a külsősök, a templomba betérők, az Istent keresők tőlünk várnak irányt, példát, reményt, biztatást.

Ha mi a saját portékánkat kínáljuk, félrevezetjük őket. Mi csak Istenre mutathatunk.

Ő a Templom egyetlen kincse. A testünk templomáé is.

Szerző: Juhász-Laczik Albin OSB

Magyar Kurír