Antoine Kambanda ruandai bíboros: A kiengesztelődés csak Istenben lehetséges

– Bíboros úr, elsőként az 1994-es ruandai népirtással kapcsolatban szeretnék kérdezni. Megosztana néhány személyes emléket erről az időről? Ön akkor Rómában végezte tanulmányait. Honnan hallott az eseményről és melyek voltak az első gondolatai, érzései?

– Nagyon nehéz volt. Hat hónappal korábban még Ruandában éltem, de már akkor nagy volt a feszültség. Látszódtak a felmerülő veszélyek; a politikai manipuláció, amely megosztotta az embereket. Ellenőrizték a személyi igazolványokat, hogy biztosan meg tudják állapítani, ki hutu és ki tuszi. Valóban fennállt az emberölés veszélye; történtek is gyilkosságok már korábban Kigaliban és valahol északon. Tehát a feszültség érezhető volt, de nem számítottam arra, hogy ilyen mértékű vérengzés lesz. Száz nap alatt 1 millió 100 ezer embert öltek meg. Én Rómában voltam ekkor, a híradásokból értesültem az öldöklésről. A családomról semmit sem tudtam; később kaptam a hírt az egyik bátyámról, akinek sikerült megszöknie és eljutnia Burundiba. Miután megérkezett oda tudtam vele beszélni telefonon.

– A hite hogyan segítette át ezen az időszakon, hogyan tudott megbocsátani az elkövetőknek?

– Ez Isten kegyelme volt. Nagyon nehéz volt megérteni, elfogadni, és sokáig küzdöttem vele. Ez azonban egyre közelebb és közelebb vitt Istenhez. Rómában az emberek mindennapi életüket élték, napi tevékenységeiket végezték. Külsőleg ebben a helyzetben, ebben a társadalomban voltam én is, szívemben viszont nagy volt a bánat, a szomorúság. Imádságban egy bensőséges kapcsolatot alakítottam ki Istennel, és az egész helyzetet rá bíztam. A világ felé viszont a társadalom többi tagjához hasonlóan éltem az életemet. Isten kegyelméből képes voltam ezt megtenni és a helyzetet elfogadni. Emberi szempontból nehéz volt, de Isten kegyelme nélkül nem is lett volna lehetséges.

– Hogyan érintette Önt az a tény, hogy katolikus papok, szerzetesek is részt vettek ebben a népirtásban?

– Igen, ez nagyon szomorú. A politikai ideológia néha a papokat is tévútra viheti. Ők nem fogtak fegyvereket, macsétákat, de ideológiailag, beszédjükben támogatták a népirtást.

– Mi történt ezekkel a papokkal, szerzetesekkel?

– Az, amit az igazság megkívánt.

Vannak, akiket elítéltek, és el kellett hagyniuk a papságot; mások börtönbe kerültek, és még mindig ott vannak; de néhányan már letöltötték a büntetésüket és szabadlábon vannak.

Őket kezdetben magával ragadta ez a politikai ideológia, de megbánták bűneiket, és visszatértek a mindennapi életbe. Nyomatékosan ajánlottuk nekik azonban, hogy tartsák magukat távol a nyilvánosságtól, ne keltsenek feltűnést.

– Majdnem 30 év telt el a népirtás óta. Mi a helyzet most Ruandában? Vannak még összetűzések, politikai, etnikai vagy vallási okokból, avagy béke uralkodik az országban?

– A vérontás után hosszú kiengesztelődési folyamat indult el, ami még mindig tart. Az Egyháznak az első dolga az volt, hogy meggyászolja a halottakat és megadja nekik a végtisztességet. Amikor valaki meghal a családodban, akkor meggyászolod, időre van szükséged ahhoz, hogy elfogadd a halálát, de előbb-utóbb visszatérsz a mindennapi életbe. Most azonban olyan sokan meghaltak, annyira nehéz volt elfogadni és felfogni a történteket, hogy az emberek szinte lebénultak a fájdalomtól. Rengeteget imádkozunk a halottakért. Minden évben, április 7. és 13. között megemlékezést tartunk – ez a gyász, az imádság és a róluk való emlékezés időszaka.

Ezek után indulhatott el a kiengesztelődés folyamata.

Ez legelőször is az Istennel való kiengesztelődést jelenti, hiszen minden bűn elsősorban Istennel szembeni sértés.

Imádságban kértük Istentől a kiengesztelődés, a megbékélés kegyelmét, hogy képesek legyünk megbocsátani. Gondviselésszerű volt, amikor Ferenc pápa meghirdette az irgalmasság évét (2015. december 8. – 2016. november 20.). Ez nagyon-nagyon hasznos volt számunkra; bár az irgalmasság éve sokkal később volt, mint a népirtás, mi már korábban is ezt az irgalmasságot igyekeztünk élni. Még azoknak is, akik a népirtást elkövették, traumát okoztak a tetteik.

Az együttélés szintén megrázó, mivel az öldöklést nem idegenek követték el, hanem a szomszédok, barátok, rokonok egymás ellen, és a túlélők és az elkövetők még mindig együtt élnek, talán ugyanabban a faluban. Ebben az esetben

az elkövető nem egy olyan személy, akinek megbocsátasz, és többé nem lesz semmi közöd hozzá, hanem olyan ember, akivel nap, mint nap találkozol. A megbékélés tehát valamilyen módon szükségszerűvé válik.

A kiengesztelődés másodsorban a magunkkal való megbékélést jelenti. Ahhoz, hogy valaki el tudja fogadni a saját múltját, úgymond meg kell „tisztítani az emlékezetét”. Így az emlékek már nem bántanak, nem mérgeznek, hanem az ember saját történetének részévé válnak. Ezt csakis Istenben sikerül elérnünk. Sok túlélővel megtörténik – az előbb említett éves megemlékezés alatt is –, amikor eszükbe jutnak a múlt szörnyűségei, hogy egyfajta sokkot kapnak, újra átélik a traumát: az illető azt hiszi, hogy megint ott van, abban az időben, folyik az öldöklés, és elkezd sikoltozni: „Megölnek, jönnek, jönnek, segítsenek, megölnek”! Teste elernyed, összeesik. Akkor mások felemelik őt, lefektetik és beszélnek hozza, igyekeznek megnyugtatni: „Itt vagyunk, megvédünk téged, már nem ott vagy, hanem itt vagy velünk, biztonságban” – addig mondogatják, amíg a személy teljesen magához tér, újra érzékeli jelenlegi környezetét és megnyugszik. Több szakember nyújt segítséget ezeknek az embereknek, mert ezt a traumát nem lehet gyógyszerekkel gyógyítani, csak tanácsadással, reményt adó beszéddel és imával.

A másokkal való kiengesztelődésről csak ezek után lehet beszélni.

Amíg te magad nem vagy kibékülve önmagaddal, amíg be nem gyógyulnak sebeid, addig a másokkal való kiengesztelődés csak felületes.

Tehát ezen a folyamaton mentünk, megyünk keresztül. Fokozatosan megszerveztük az egész országban, hogy az emberek közösségekben összejöjjenek és ott beszéljenek szenvedéseikről, hiszen a saját történet, emlékek elbeszélése is gyógyító lehet. Meghallgatják egymást, megértik egymás fájdalmát, együtt szenvednek és együttéreznek egymással. A mi nyelvünkön, a kinyarvanda nyelven a megbocsátás szó ugyanazt jelenti, mint az együttérzés. Apránként tehát, és imával kísérve, az emberek megbocsátanak egymásnak és kibékülnek. Bár ezek a közösségek együtt dolgoznak az ország fejlesztésén is, mivel minden elpusztult, még mindig az „emlékezet megtisztításánál” tartunk. Amikor visszamentem az országba, nagyon nehéz volt bárkinek bármit is mondani, nekik fájdalmas volt beszélni, de fájdalmas is volt hallgatni a történeteiket. Nagyon sok tennivaló van még; az egész folyamat ugyanakkor költséges, szükség van pszichológiai, tanácsadói szakértelemre, képzésre, tapasztalatra.

– Mit gondol a jelenlegi békéről Ruandában? Igazságos békéről beszélhetünk? Valójában mi a különbség a béke és az igazságos béke között?

– A béke nem a fegyverek hallgatása. A béke mindenekelőtt a szívből jövő béke. Majd ezután jön a külső béke. Akinek nincs béke a szívében, az nem is adhatja át másnak a békét. Nem adhatod át azt, ami neked sincs. A szív békéje elvezet minket Isten békéjéhez, ahogy Jézus maga mondja: „Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27), nem azt, amit a világ ad, hanem az enyémet. A béke tehát mindenekelőtt Isten békéje, majd béke magunkkal, és ez vezet el bennünket a békéhez másokkal.

Ezt hívom igazságos békének. Nem a fegyverek hallgatását, hanem Isten békéjét.

– Milyen egyéb kihívásokkal kell szembenéznie a ruandai egyháznak, társadalomnak?

– Az egyik a család. A gyermek a család által formálódik. Az a kihívás, hogy a család a gyermeket gyengédségben és szeretetben nevelje fel, megkímélve a konfliktusoktól, sokktól, erőszaktól, hogy pozitív felnőtté érhessen, konstruktív tagja legyen a társadalomnak. Nagyon veszélyes, ha a gyermek erőszakos környezetben nő fel, nagy a valószínűsége, hogy maga is az lesz. Ezt a kihívást persze a világ sok más részével együtt éljük át. A másik az oktatás. Az Egyház sokat fektetett be az oktatásba, hogy a gyermekek a béke emberei legyenek, akik – legyőzve a múltbéli konfliktusokat – a társadalmat békében és harmóniában építik fel. Mint fejlődő ország, ez sok új készséget követel meg, ugyanakkor tiszta lelkiismeretet is, mivel enélkül a tudomány a lélek romlását okozza. Ez tehát az oktatás és az evangelizáció feladata.

Kambanda bíboros vezeti az ökumenikus vesperást Pannonhalmán (2023. szeptember 22.; Fotó: Merényi Zita)

– Milyen szerepet tölt be az ország életében Szűz Mária? A kibehói Mária-jelenéseknek mi az üzenete a mai ember számára?

– Ruandában nagyon mély tisztelet van Szűz Mária iránt. Amikor a misszionáriusok megérkeztek az országba, Ruandában még királyság volt. A királynak sok felesége volt, akik egyenrangúak voltak, tehát a királynőt nem lehetett a feleségek közül választani. Amikor a király meghalt, és a kijelölt utóda átvette helyét, akkor az új király anyja lett a királynő, ő lett a legfontosabb nő az egész országban. Jól tudták azt is, ha valaki valamilyen szívességet szeretett volna a királytól és a királynőn keresztül kérte, akkor biztos, hogy megkapta, míg ha egyenesen a királyhoz ment volna, akkor meglehet, hogy visszautasítják. Illetve, ha valami rosszat tettek, jobb volt az anyán keresztül bocsánatot kérni. A ruandaiak így hamar megértették, hogy Szűz Mária Jézusnak, a Királynak az anyja, és ezért királynő, és rajta keresztül sok minden kieszközölhető Istentől. Ez a régi hagyomány egybecsengett a keresztény vallás ezen aspektusával, ezért a ruandai népben nagyon mély az odaadás és tisztelet a Szűzanya iránt.

Kibehóban, 1981-ben egy 13 éves iskolás lánynak jelent meg Szűz Mária. A lány megkérdezte a nevét, mire azt a választ kapta, hogy az „egyetlen anyja”. Szűz Mária több üzenetet is hagyott ránk. Egyik üzenetében a bűnbánatra, a képmutatás nélküli imádságra szólított fel. Figyelmeztetett, hogy a világ nagy veszélyek felé sodródik. Másik üzenetében az Egyházért kért imát, amely sokat fog szenvedni. Beszélt a szenvedés és a kereszt értelméről, amik az élet részei. Egyik alkalommal egy vérfolyamot mutatott a látnokoknak – Alphonsine, aki ma klarissza apáca, Olaszországban, Nathalie Kibehóban él és felszentelt világi, Marie-Claire-t pedig meggyilkolták a népirtás során –, és együtt sírt velük. Ez egy jel volt arra, hogy egy komoly konfliktus felé haladtunk. Ugyancsak ajánlotta a számára oly drága rózsafüzér imádkozását, leginkább az úgynevezett hétfájdalmas rózsafüzért, amely Marie-Claire-nek lett kinyilatkoztatva. Ezt az imádságot Európában már elfelejtették, Ruandában pedig nem ismerték; jelenleg igyekszünk minél szélesebb körben elterjeszteni.

Szerző: Hollósi Judit

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír