Apostoli célokat szolgálva – Interjú Marótyné Ugron Évával a jezsuiták dobogókői szállodájáról

– Az Ugronok ősi székely nemesi família. Meddig tudod visszavezetni a családfádat?

– Mi az Ábránfalvi Ugron (székely primor) családból származunk, s bár a 12. századig vezethető vissza a családfa, mi már leginkább ükapám, Ugron Gábor politikai munkásságától kezdve ismerjük az anekdotákat.

– Mindennapi életedben mennyire őrzöd, ápolod a nemesi hagyományt?

– Ez nem tudatos bennünk. Több mint százan vagyunk a szűk családban, mindannyian más anyagi és élethelyzetben. Édesapám ágán húszan vagyunk unokatestvérek, de összesen már több mint ötven gyermekünk van. Sokan dolgoznak közülünk szép, nemes célokért, többen önkénteskedünk, járunk Erdélybe, mások a legkülönbözőbb civil cégeknél találták meg a helyüket. Évente tartunk családi találkozót, de ott körülnézve nem a nemesi vér, hanem a gyökerek és az összetartozás az, ami a közös szentmisén engem mindig megérint.

– Romániában évekkel ezelőtt elfogadták az úgynevezett restitúciós törvényt, melynek értelmében a helyi arisztokrata leszármazottak visszaigényelhetik ősi birtokaik egy részét. Ti milyen mértékben éltetek a lehetőséggel?

– Éppen a család nagy létszáma miatt rendelkezett úgy nagyapám, hogy folytassuk a visszaigényléseket, és öntsük egy mederbe, amellyel a székely ifjúságot próbáljuk támogatni, ne aprózódjon szét az örökség. Ezért létrehoztuk az Ugron Alapítványt Székelyudvarhelyen. Édesapám, mint a legidősebb Ugron fiú, harminc éve küzd a visszaigénylésekkel Erdély-szerte, és ha valamit sikerül visszakapni, az ebből származó bevételt alapítványunk a helyi fiatalság támogatására, közösségépítésére vagy képzésére fordítja.

– Mondják, a nagy cégek előszeretettel alkalmaznak nagycsaládos anyukákat, mert az időmenedzsmentben, érdekegyeztetésben és hasonló skillekben verhetetlenek. Te, aki négy gyermeket szültél, majd neveltél fel, meg tudod ezt erősíteni?

– Még bőven nevelem őket... Az állítást sajnos nem tudom megerősíteni; bár vannak kivételek. Akikkel én találkoztam eddig, gyakran panaszkodtak a fáradtságra, beteg gyerekekre, és mindig el voltak úszva. Én ezt a férjemmel együtt vállaltam, vele csinálom. Minden engem megtaláló projektet együtt beszélünk át, arra mondok igent, amiben támogat.

– Amikor a család és a munkahely közül az egyik megsínylette, miként próbáltad helyreállítani a megbillent egyensúlyt?

A Jóisten tűzte ki nekem a feladatokat, mindet egyfajta meghívásnak éltem meg. Az egyensúlyt Ő teremti meg, nekünk csak helyt kell állni.

Minden nehéz helyzetben történt valami csoda, aminek részese lehettem, és biztossá vált, miért vagyok ott. Mivel vezető pozíciókról van szó mind az én, mind a férjem esetében, megfelelő időbeosztással meg tudtuk oldani a családi életet. Sokat dolgoztunk éjjelente, hogy az óvoda, iskola utáni időt a gyerekekkel töltsük, ne a gép előtt. Sokat segített az is, hogy gyermekeink a legszuperebbek, nyíltan és jó szívvel álltak az összes egyházi feladatomhoz.

– Eddigi szakmai életed nagy része a ferencesekhez kötődött: voltál a Pasaréti Közösségi Ház vezetője, illetve a rend által működtetett mátraverebély-szentkúti zarándokközpont igazgatója. A ferencesek könnyen elengedtek a jezsuitákhoz?

– Nem, és nehéz döntés volt nekem is. Ugyanakkor ez nem hasonlítható a konkurens cégek csatájához. Szerencsére egy az Isten, ebben nincs vita. Gyermekeim születése előtt egy budapesti éttermet, majd hotelt vezettem. Amikor a legkisebb is óvodába járt, akkor hívtak vissza a budai szállodába, innen talált meg a nemzeti kegyhely akkori ferences igazgatója, hogy a turisztikai részben segítsek. A ferenceseknek ez volt az első és legnagyobb projektjük, örültem, hogy segíthetek. Nem gondoltuk, hogy öt évig ott ragadok a teljes üzemeltetésre. Ma már csak egy újabb turisztikai pályázat kapcsán dolgozom nekik. Mivel Pasaréten élünk, evidens volt, hogy vállalom az új közösségi ház beindítását, amikor azt a támogatást is megkapták, és kulturális központot létesítettünk a II. kerületben. Testhezálló és príma lokációval rendelkező feladat volt számomra. Az esti és hétvégi rendezvények miatt azonban a család mellett túl soknak éreztem, még ha a már kamasz gyermekeim szeretettel jöttek is segíteni, hol büfés, jegyszedő, hol ruhatáros vagy gyermekvigyázó szerepben. Szépen elindultak a közösségépítő és kulturális események, beindult a ház, így a második év végére átadhatóvá vált. Eközben már segítettem András Attila SJ atya munkáját a dobogókői Cardoner Hotel üzemeltetési kérdéseiben.

– A vicc szerint, ha láttál egy bencést, akkor láttad az összes bencést. Ha láttál egy ferencest, láttad az összes ferencest. Ha láttál egy jezsuitát – akkor láttál egy jezsuitát. Másfél éve dolgozol itt, ez idő alatt milyennek ismerted meg a Jézus Társaságát?

– Rendi hovatartozástól függetlenül minden papra igaz, hogy mindannyian emberek, a legkülönbözőbb tulajdonságokkal és életúttal, ahogy mi, civilek is individuumok vagyunk. Annyi időt töltöttem már köztük, hogy szinte alig találok közös metszetet bennük. A mostani dobogókői feladatom kapcsán pedig nem a rendtagokkal, hanem a rendtartomány civil munkatársaival vagyok kapcsolatban.

– A Cardoner hangsúlyozottan nem egyházi hotel. Van azért, amit korábbi vallási turisztikai tapasztalataidból fel tudsz itt használni?

– A Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely zarándokközpontjában is cél volt a civil célcsoport elérése, mivel mint turisztikai desztináció is fontos szerepet játszik Nógrád megyében. A szálláshelyeket és az éttermet jelentős mértékben kellett a zarándokcsoportok mellett az elő- és utószezonban a kikapcsolódni vágyó családokkal vagy baráti társaságokkal megtölteni. Az esküvők, konferenciák vagy egyéb civil rendezvények szervezése itt is, mint ahogy a Pasaréti Közösségi Ház esetében is, mindennapos volt az életemben. Korábban éttermet és hotelt is vezettem, most ennek az ötvözete lesz jelen.

– Melyik a kedvenc helyed, zugod az épületben?

– Eddig az építkezés volt előtérben, a kivitelezővel való egyezkedések határozták meg a dobogókői napokat egy építési területen. A válasz erre a kérdésre bizonyára a pilisi kilátással bíró meditációs terem lesz, de az sajnos még nem készült el.

– A Cardoner nem öncélú ingatlanfejlesztés: azt szolgálja, hogy nyereségéből a rendtartomány a lelkigyakorlatos, illetve szociális tevékenységét támogassa. Milyen példákat tudnál említeni az ilyen fundációs beruházásokra?

– Sok példát láttam, ahol egyházi szervezetek forprofit vállalkozásokat hoztak létre, de azt nem tudom, melyik mire használja fel a nyereséget. Egy biztos, én emiatt vállaltam el ezt a feladatot, ebben találom meg az értelmét.

Minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, hogy az üzleti éveket a lehető legjobb eredménnyel zárjuk, melyek nyeresége kifejezetten apostoli célokat szolgál.

– Mi kellene ahhoz, hogy a Cardonert egy-két-öt év múlva sikeresnek nevezd?

– Mint jezsuita mű, nyilván felmerül, hogy milyen lelki eredmény köthető majd hozzá, de a Cardoner hotel esetében el kell fogadni, hogy teljesítményét a fundáció mértéke alapján fogjuk megítélni. Komoly üzleti tervek mentén kell haladjunk, figyelve a piacot és a választott menedzsmentcég munkáját. Ha a kitűzött üzleti eredményt elérjük vagy túlteljesítjük, a vállalkozás sikeres lesz.

A Cardoner Hotelt bemutató cikk ITT olvasható.

Forrás: Jezsuita.hu

Fotó: Janka György

Magyar Kurír