Apró lépéseivel nagyszerű dolgokra képes az ember – Interjú Nedeczky Júlia hegymászóval

– Tizenkilenc éves korában jött el a pillanat, amikor felismerte, hogy hegymászónak született. Hogyan történt ez?

– Mindig nagy hatással volt rám, amikor gyerekkoromban hegymászásról szóló filmet láttam a tévében, de nem tudtam volna megmondani, miért. Újpesti panellakásban nőttem fel, távolinak tűnt a hegyek világa, és akkortájt még nem lehetett hallani a hegymászásról. Tizenkilenc éves koromban találkoztam egy magyar hegymászóval, aki járt a Himalájában. Ez a pillanat volt az, ami felnyitotta a szemem a későbbi életutamra. Egyszerre úgy éreztem, hegymászó vagyok, ez a küldetésem, és olyan érzés töltött el, mintha mindig is ezt kerestem volna. Az ő személye, hús-vér valósága maga volt számomra a bizonyíték arra, hogy a hegymászás, ami addig elérhetetlennek tűnt, egy létező és lehetséges dolog.

A Mont Blanc csúcsán (Fotó: Boros Norbert)

– A szülei nem féltették, amikor mindezt elmondta nekik?

– Apukám igazi életművész és természetszerető ember volt, ő jobban megértett. Anyukámnak azonban komoly lelki munka volt, hogy elfogadja a törekvésem. Kétségek gyötörték, hogy jó úton járok-e, esetleg bizonyítani akarok-e valakinek. Igyekeztem mindig őszintén válaszolni neki. Úgy éreztem, engem tiszta vágyak vonzanak a hegyekre.

Sem a teljesítmény nem érdekelt, sem valamilyen elsőség vagy cím, csak az, hogy eljuthassak abba a különleges,  lenyűgöző világba, ami az ég és a föld között van, és egyszerre tartozik mindkettőhöz.

Itt van a földön, mégis túlmutat ezen a dimenzión, mert az ember nem képes a Himaláján élni, éppen csak annyira tudja kitolni a határait, hogy megérintse a csúcsait. A hegy pedig úgy élt a gondolataimban, mint egy lenyűgöző, magasztos, földöntúli, misztikus világ, ami az isteni szférához is tartozik.  Az ottani kultúrák úgy is tartják, hogy az istenek azokon a hegyeken laknak.

– Hogyan kezdődött a felkészülése a Himalájába való eljutásra?

– Úgy gondoltam, talán tíz év elég lesz, hogy elérjem a célomat. Az első lépés a sziklamászó alapképzés volt, aztán jött a téli tanfolyam és a jégmászás. Nem féltem, sőt úgy éreztem, végre megérkeztem a helyemre. Mindig erős voltam és vagányabb a társaimnál. Gyerekkoromban A jégkirálynő volt a kedvenc mesém. Gyönyörűnek láttam a jég világát, ami törékeny, tiszta és szép, mégis szigorú. Leírhatatlan érzés, milyen a jégen mászni! Semmihez nem hasonlítható, páratlan élmény.

– A szépség látványa legyőzi a veszélyérzetet és a fizikai rossz érzéseket?

– Semmiféle rossz érzésem nem volt, nem zavartak a kényelmetlenségek. A tűréshatárom valószínűleg mind lelkileg, mind fizikailag az átlag fölött van. Nekem a civilizált életforma önmagában nem kielégítő, hajt a természetben megélt kaland, a természettel való eggyé válás utáni vágy. És mi jelenthet nagyobb eggyé válást, mint az, ha felmegyek egy jégfalon, vagy megfogok egy sziklát és belekapaszkodom? A pszichológia a mászást is meg szokta említeni a mostanában gyakran szóba kerülő mindfulness technikák között. Ezeknek az a lényege, hogy koncentráljnuk a jelenre, arra, hogy az érzékszerveinken keresztül milyen hatások érnek minket.

Dolomitok, Cinque Torri (Fotó: Szilágyi Lenke)

Sziklát mászni nem is lehet másképp, csak úgy, hogy százszázalékos figyelemmel a jelen pillanatra koncentrálok. Eközben fellélegzik a lelkem, félre tudom tenni a nyomasztó gondolatokat, érzéseket, és megújulok. Az izmaimat használva érzem, hogy kézben tudom tartani az életemet, hatékony tudok lenni. Martin Seligman kutatásaiból tudhatjuk, hogy a boldogság öt fő összetevője közül az egyik az énhatékonyság: tudok tenni magamért és a világért, van olyan tevékenység, amelyen keresztül gyümölcsöző tud lenni az életem. Egy másik, hogy el tudok mélyülni valamiben.

Mindenkiben más tevékenység váltja ki a kiteljesedés és önmaga felülmúlásának érzését, és ezt a különbözőséget fontos elfogadnunk. Bennem a mászás nem kelt félelmet.

A képzéseken szerzett tudás segítségével is igyekszünk minimalizálni a veszélyhelyzeteket. Szó sincs arról, hogy valaki azért megy a hegyre, hogy az életével játsszon.

– Volt egy halálközeli élménye, amikor elsodorta egy lavina.

– A pályafutásom hajnalán egyszer egy igen veszélyes helyzetbe kerültünk. Rossz útvonalat választottunk – ami nem az én döntésem volt –, s ezzel mi magunk indítottunk meg egy lavinát, ami elsodort, és teljesen maga alá temetett. Forogtam benne, azt sem tudtam, hol a fent és hol a lent, nem kaptam levegőt. Eljutottam arra a pontra, hogy eddig tartott az életem. Elfogadtam ezt, és nyugalom szállt meg. Abban a pillanatban a lavina megállt. Gondoltam, annyit tudok tenni, hogy kapálózok a kezemmel, hátha kijutok, de ott volt a kockázata annak is, hogy ezzel még mélyebbre ásom magam. Nem így történt. Egyszer csak előtűnt a kék ég, kaptam levegőt és egy újabb esélyt az életre.

Ez az élmény megerősített abban, hogy merjek a megérzéseimre hagyatkozni, és ha valami óvatosságra int, hallgassak rá. 

A Nagyszalóki-csúcs a Magas Tátrában (Fotó: Nedeczky Júlia)

– Tíz éven át készült a nyolcezresre. Volt túravezető, számtalanszor járt a Tátrában, az Alpokban, több alkalommal a Mont Blanc-on, hatezres hegyeken és az Andokban is. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

– Ez életem egyik legszebb időszakasza volt. Pszichológiát is tanultam már, elkezdtem klarinétozni, de semmi sem volt a hegyekhez fogható. Ajándéknak éltem meg a hegymászást, és a nehézségek sem tántorítottak el. A szülésnél a fájdalmak is egy folyamat részei, amit a végeredmény érdekében vállal az ember. Nagy tűrőképesség és tiszta motiváció kell ahhoz, hogy egyre magasabbra lehessen jutni. Intenzív személyiségfejlesztő folyamat volt számomra felkészülés, sokat formált rajtam.

– A hegymászás során az ember nem tud mosakodni, megfelelően inni-enni, a magasban kevés az oxigén, és ez rosszullétekkel jár. Hogyan lehet elviselni ezeket?

– A nehézségek is az út részei, nélkülük nem lehet elérni a célhoz. Az áldozathozatalok – mivel megkövetelik az erőfeszítésünket – növelik a teljesítmény értékét. Ezek vállalása nélkül nem történne meg az önmeghaladás, amit pedig önbecsüléssé lehet formálni. Szó sincs arról, hogy szeretünk szenvedni. Csak tudjuk, mi az, ami miatt vállaljuk a kellemetlenségeket.

A Gasherbrum II csúcsán, 8035 méteren (Fotó: Nedeczky Júlia)

A hegyen a hó olvasztásával nyerünk vizet, enni azt tudunk, amit a hátunkon felviszünk. Biztonságot és meleget kell teremtenünk a sátorral és a hálózsákkal. Ezek a tevékenységek órákat igényelnek odafönt, ezért megtanuljuk értékelni azt, ami idelent természetes. Onnan az is látszik, hogy túlcivilizált világunkban töméntelen a fölösleges dolog, ami egyáltalán nem segíti az életünket, sokkal inkább eltávolít a valós emberi természetünktől, illetve magától a természettől. Ott kitisztul az emberben, hogy mi az igazán lényeges, és mi az, ami jelentéktelen.

– Mit tart fontosnak?

– Az emberi kapcsolatokat. Ebben a betegesen felgyorsult világban, ahol az embereket agyondolgoztatják, és rengeteg időt elvesznek az életükből, hajlamosak vagyunk a sor végére helyezni a szeretteinket vagy a saját jóllétünket, egészségünket.

A hegyen jól látszik, hogy semmi más nem fontos igazán, mint a hozzánk közel álló személyek, a szeretetkapcsolataink.

– Mihez fogható, amikor egy hosszú mászás után felér egy hegycsúcsra?

– Ha valaki szeret valakit vagy valamit, időt szeretne tölteni vele. Engem határtalan szeretet fűz a hegyekhez, az a célom, hogy köztük lehessek. A szeretet beteljesülni kíván, ami az egyesülés által válik valóra. A heggyel való eggyé válás a csúcsmászással lehetséges.

Kölcsönösen hasonlóvá válunk egymáshoz. Apró kis lépteimmel felmegyek a csúcsra, a lépteim nyomát ott hagyom, ami által a hegy emberi vonásokkal gazdagodik, én pedig az ő nagyszerűségében, fennköltségében, misztikusságában részesülök.

Ahogy lejövök, lehozom magammal a hegyet a szívemben, és attól kezdve ott él bennem. Minden egyes hegy a belső gazdagságomat növeli.

– Huszonkilenc éves volt, amikor Erőss Zsolttal feljutott a 8035 méter magas Gasherbrum II-re. A nyolcezres megmászását hogyan élte meg?

– Az az ember elégedett hosszú távon, aki élete csúcspontjait, fordulópontjait elevenen őrzi magában – tanítja a pszichológia. Ez a nyolcezres csúcs mindenféle értelemben életem egyik csúcspontja, amit azóta is magamban hordozok. A tíz éven át tartó előkészület és a közel két hónapos expedíció alatt végig talány volt, sikerül-e feljutnom nyolcezer méter fölé. Akármilyen jó fizikai állapotban vagyok, nem lehetek biztos ebben, mert nem csak rajtam múlik. A hegy diktál, én pedig elfogadom, amit mond, alkalmazkodom hozzá. Alázatos vagyok vele szemben, mert én vagyok vendégségben nála. Még az utolsó napon sem lehettünk biztosak abban, hogy feljutunk, mert akkora volt a szél. Sokan vissza is fordultak. Zsolttal egyeztettünk, hogy tovább tudunk menni.

– Hogyan közelítették meg a csúcsot?

– Az út utolsó szakasza kínkeserves vánszorgás. Addig mindig fel-le lépcsőzve szoktatjuk magunkat a következő magassághoz, de a csúcsra nem tudjuk felkészíteni magunkat, oda csak egyszer megy fel az ember. Jön a gyengeség, fáradtság, hányinger, rossz közérzet és fejfájás.  Az utolsó szakaszt úgy kell elképzelni, hogy az emberek szinte egy helyben állnak, majd a pihenő után megtesznek néhány lépést. Aztán újabb pihenő: a jégcsákányukra nehezednek és lihegnek. Kevés az oxigén, harmadannyi, mint tengerszinten.

Kijelöltem magamnak pontokat, hogy lássam, mégis haladok, van értelme a lépteimnek. Ez az utolsó bevetés az összes menet közül a legnehezebb. Ez igényli a legtöbb türelmet, önmérsékletet, hitet és kitartást. Egyszer csak elérkeztem egy rámpa tetejére, ahonnan ráláttam a csúcsra. Szintben már alig volt följebb. Ekkor lettem biztos benne, hogy el tudom érni. Nagyon elérzékenyültem, tíz év munkája volt ebben a pillanatban. Zsolt ért föl előbb.

Átöleltük egymást, és azt mondta: te lettél az első magyar nő.

A 8035 méter magas Gasherbrum II csúcsán (Fotó: Erőss Zsolt)

– Hogyan érintette ez?

– Annyira megdöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni. Korábban azért imádkoztam, csak jussak fel egy nyolcezresre, mindegy hányadiknak. Amikor még kezdőként oktatásra jártam, egy tankönyvből tudtam meg, hogy magyar nő még nem járt ilyen magasságban, és átsuhant rajtam a gondolat: lehet, hogy ezt én fogom megtenni. Amikor Zsolt kimondta ezt, felszakadt bennem a sírás, mert nemcsak hogy megadatott, hogy megmásztam egy nyolcezrest, de ráadásul én lehettem az első magyar nő. Ez már nem is boldogság, öröm, extázis, hanem egy hatalmas ajándék volt, amit napokig tartott beengedni magamba. Heteken át úgy ébredtem, hogy ez nem álom volt, hanem a valóság, amit már nem lehet meg nem történtté tenni. Fontosnak tartom, hogy időt adjunk magunknak a jó élmények feldolgozására is, amikor az erőfeszítésünkkel és Isten segítségével valami szép, önmagunkon túlmutató dolgot hajtottunk végre.

– Erőss Zsolt vagy tavaly Suhajda Szilárd halála nem bizonytalanította el, hogy érdemes-e tovább csinálni ezt?

– Akkor bizonytalanított volna el, ha miattuk másztam volna. Ők is a hegy miatt mentek, én is amiatt megyek. Ami velük történt, az az ő egyéni életútjuk. Ritka a baleset a hegyen, a média mégis annak ad hangot. A hírek nem számolnak be a számtalan sikeres mászásról. Sokan nem értik meg, ha valaki magas hegyek közé vágyik.

Az egyéni tiszta vágyak, álmok belső iránytűként jelzik, kinek mi a hivatása.

Ha ez a szokásos társadalmi elvárásokon kívül esik, azt nehéz elfogadni. De ha valamiről felismerjük, hogy a feladatunk, ám mégsem tesszük meg, az mulasztás, amivel szintén el kell számolni, hiszen a talentumokkal bánni felelősség. Ha nem folytatnám a hegymászást, az Istentől kapott hivatásomra mondanék nemet.

Olaszország, Júliai-Alpok (Fotó: Luigi Marini)

– A Képzőművészeti Egyetemen dolgozik pszichológusként, fiatal művészeknek segít, és rendszeresen zenél klezmer és balkáni zenét játszó együttesekben is. Miért éppen a klarinétra esett a választása?

– A szüleim zongorára írattak be, a klarinét a saját választásom volt. Ha zenét hallgattunk, mindig felfigyeltem ennek a fúvós hangszernek a hangszínére. Apukámat kérdezgettem, melyik hangszer ez. Amikor már ötödször mondta, hogy a klarinét, egyértelmű volt, hogy ezen szeretnék játszani. Zenélés közben azt élem meg, hogy a lelkemet fújom bele a hangszerbe.

– Mi lehet a hegyek üzenete egy hétköznapi életvitelű ember számára?

– A nyolcezres hegyek óriásiak. Amikor köztük gyalogolunk, azt tapasztalom, hogy az emberi léptek jelentéktelenek. Megmosolyogtató, hogy mit keres az ember ebben a gigantikus világban. Órákon át gyalogolunk, és nem változik körülöttünk a táj. Amikor viszont visszanézünk egy táborból, nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a parányi emberi lépteknek mégiscsak van eredményük. A nehéz időszakot átélő klienseimnek is mindig mondom, hogy bármi apróság, amit meg tudnak tenni önmagukért, számít. A nyolcezres hegycsúcs megmászásának számomra az az üzenete, hogy

az ember parányi és törékeny, de apró lépéseivel nagyszerű dolgokra képes.

Portré: Merényi Zita

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.