Az irgalmasság a gyakorlatban megvalósított szeretet – A százéves Dávid Katalint köszöntjük

Nézőpont – 2023. augusztus 16., szerda | 11:20

Augusztus 16-án ünnepelte századik születésnapját Dávid Katalin Széchenyi-nagydíjas, nemzetközi hírű művészettörténész, akit fia és gondozója, Hidvégi Máté biokémikus, rákkutató, a rákellenes Avemar feltalálója segít a mindennapokban. A szellemileg teljesen friss, korához képest jó egészségi állapotban lévő professzor asszony írásban válaszolt kérdéseinkre.

– Tízgyermekes örmény családba született. Édesapja Dávid Lajos professzor, a szegedi Egyetemi Gyógyszertár, valamint a Gyógyszertani és Gyógyszerismereti Intézet igazgatója volt, feleségével együtt mélyen hívő katolikus. Mesélne a családjáról, származásáról?

– Szegeden születtem, két idősebb testvérem, Lala és Tica még kolozsváriak voltak. Apánk a kolozsvári egyetemen dolgozott gyógyszerészként, és amikor az egyetemet Trianon miatt repatriálták, Klebelsberg Kuno kérésére családostól Szegedre költözött, hogy megalapítsa az egyetemi gyógyszertárat és intézetet, s megindulhasson a gyógyszerészek képzése és a klinikai gyógyító-kutató munka. Apám teljesen örmény, anyám félig örmény, félig székely származású volt. A származásom mindig fontos volt nekem.

Nemcsak azért, mert a gyerekkorunkat szó szerint megédesítették az örmény finomságok, és nem is csak azért, mert mindkét szülőm számára az őseiktől átörökített istenhit volt a legfontosabb, hanem azért is, mert a tanáraim között is akadtak erdélyi örmények.

Középkori régészetből az örmény Roska Mártonnál doktoráltam, és azért választottam az egyetemen a művészettörténetet, mert apám kolozsvári örmény barátja, Felvinczi Takács Zoltán még tizenéves koromban meggyőzött ennek a szakmának a fontosságáról, egyetemességéről. Szüleim a szívükben, lelkükben életük végéig erdélyiek maradtak, és ezt bennünk is tudatosították. Ha kérdezték tőlem, hol születtem, mindig úgy válaszoltam: Szegeden, de a család Erdélyből jött. Régen megfogalmazott gondolatomat ismétlem, amikor azt mondom, hogy

a család része annak a szövedéknek, ami vagyok, nemcsak génjeimben határoz meg, hanem szellemi, lelki valóságomban is.

Biztosan jelen van minden gondolatomban anélkül, hogy ez tudatosulna. Bár a családunkban meghatározóan fontos volt a hagyomány tisztelete, sehol nem tapasztaltam nagyobb szellemi szabadságot, mint otthon. Minden gyermek önmaga lehetett, mert a szüleink tudták, hogy a boldogságunk függ attól, mennyire tudjuk kibontakoztatni a magunkkal hozott képességeinket, a bennünk lévő szellemi, lelki, testi lehetőségeinket, a mindenkiben benne rejlő talentumokat. Apánk mondása volt: „Vagyont nem tudok adni, csak egyetemi diplomát biztosíthatok, olyan területen, amit mindenki maga választ magának.” A tíz testvérből már csak ketten élünk Szaniszla húgommal. És közülünk elsőként Lala (Dávid Lajos Szaniszló – a szerk.) halt meg, aki pap volt és szent.

– Soha nem titkolta, mennyire fontos Önnek a katolikus hit.

– Katolikus vagyok, annak neveltek. Isten létezésében és irgalmában soha nem kételkedtem, és ami ugyanilyen fontos, soha, egyetlen pillanatra sem inogtam meg az Egyházhoz tartozásomban. Ne értse félre, nincs ebben semmi dicsekvés. Nem is lehet. A kételkedés is lehet szent, hiszen végül is az Isten kereséséről van szó. Aki így sóhajt fel: Úgy szeretnék hinni, de nem tudok!, az lehet ugyanolyan szent, mint a hívők leghívőbbje. Magamnak azonban nem tudok fontosabbat elképzelni az Egyháznál.

A katolicizmust az élettel együtt kaptam, és senki nem veheti el tőlem. Életem során sokszor lettem eltávolítandó „klerikális reakciós”, de mi ez ahhoz az örömhöz képest, amit az Egyházhoz tartozás adhat!

Máté fiam szokta kérdezni, hogy kinek drukkolnék, ha a vatikáni labdarúgó-válogatott a magyarral játszana. Azt hiszem, bajban lennék... Ismerve Krisztus nagyvonalúságát, ő biztosan azt mondaná, hogy nyugodtan drukkoljak a magyaroknak. Ehhez tudnék is támogató érvet hozni a szakmámból, hiszen Szent István a pápától, azaz az Egyháztól kérte és kapta meg a Szent Koronát, és ezzel Magyarország örökre lefoglaltatott az Egyháznak. Nem tudok más nemzetről, amely ennyire az Egyházé volna, mint a magyar.

Bizonyára számtalanszor bizonyultunk méltatlannak erre, de a történelmi tény akkor is az, hogy az Egyházéi vagyunk.

– A második világháborúban, a holokauszt idején egyetemistaként csatlakozott a zsidómentő akciókhoz.

– Szegeden jártam egyetemre, ahol a katolikus fiatalok lelkivezetője egy fiatal jezsuita, Izay Géza volt. Nem sokkal a papi működése megkezdése után, 1942–43-ban kialakult körülötte egy csoport, egy katolikus baráti, lelki kör, amelynek a tagjai, rajtam kívül, Molnár László orvostanhallgató, a későbbi debreceni neurológusprofesszor, Koczkás Sándor bölcsészhallgató, a későbbi irodalomtörténész, Penczi András joghallgató, a zsidó származású Stein István vegyészhallgató (nevét később Szentpéterire magyarosította) voltak, illetve Pestről leutazott hozzánk Pejacsevich Márk és Széchenyi György. Többen voltunk, de a felsoroltakból állt a feladatokat vállaló belső mag. Szinte minden reggelem azzal indult, hogy Izay Géza telefonált, megbeszélendő a napi közös teendőket. Tudatosan törekedtünk egy új, modern katolikus gondolkodás és magatartás kialakítására azzal a céllal, hogy mi formáljuk meg, mi határozzuk meg a korszerűt. Bár Izayval lényegében azonos korosztályba tartoztunk, és mindent megbeszélt velünk, kétségtelenül ő volt a vezető, az első az egyenlők között. Ez így volt rendjén, hiszen ő volt a felszentelt pap, mégpedig jezsuita, ami a szemünkben nagy tekintélyt jelentett.

– Ha jól tudom, a szülei kapcsolatban álltak a jezsuitákkal.

– Igen. Raile Jakab például sokszor járt nálunk a lakásunkon, és a többiek is felkeresték a szüleimet, különösen apát. Anya lelkiatyja páter Müller Lajos volt, akinél első gyónásomat végezhettem. Hunya Dániel volt Lala spirituálisa, nekem pedig a lelkiatyám A legfontosabb, az egyetemnél is fontosabb iskolám a jezsuiták voltak. A Szentlélek lehetővé tette, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után jezsuitákat és más rendbeli papokat alkalmazhattam a Művészettörténeti Dokumentációs Központban, egészen az eltávolításomig. A szegedi jezsuiták egyikét, Nagy Töhötömöt külön is említem, mert ő anyánk ágán a rokonunk volt. Egy alkalommal golyó lyuggatta kalapban jött fel anyához. Kezembe fogtam a kalapot, és Töhi elmesélte, hogy legutóbbi római útja során személyesen XII. Piusztól kapta ajándékba, mert ez a kalap a jezsuita vértanúé, Pro Miguelé volt.

Visszatérve Izay Gézára és a csoportunkra:

a náci megszállás és különösen a nyilasok hatalomra kerülése után fő feladatunk természetesen a zsidók mentése volt.

Budapesten éltünk, jómagam a jezsuita rendházzal szomszédos Marianumban. Nagy mennyiségben gyűjtöttünk össze keresztleveleket, nunciatúrai védleveleket, katolikus egyesületek igazolványait és számos hamis igazolványt. A megmentetteket mindenekelőtt el kellett szállásolnunk. Emlékezetem szerint legalább kétszáz lakás állt rendelkezésünkre, és ezenfelül kollégiumi helyek, búvóhelyek a különböző rendházakban, illetve plébániákon. A kétszáz lakás egy része külföldre menekültektől átadott lakás volt, nagy részüket pedig az újsághirdetésekben talált kiadó lakások, köztük albérletek biztosították. Minden esetben ellenőriztük a házakat, a környezetet, hogy meggyőződjünk arról, mennyire biztonságosak. Nagyon lényeges volt, hogy

személyesen nem ismertük a bújtatottakat, tehát az igazi nevüket nem tudtuk, és ők sem a miénket.

Mondanom sem kell, hogy a lakások sok pénzt emésztettek fel, márpedig állnunk kellett a kiadásokat, mert az odahelyezetteknek a legszűkösebb megélhetésre sem futotta. Én nem tudom, honnan volt minderre fedezet, de tény, hogy mindig megoldódtak az anyagiak. Mindig akadt valaki, aki letett Izay elé akár több ezer pengőt – emlékszem, egy alkalommal tizenötezer pengőt, ami rengeteg pénz volt. Élelmezés szempontjából Angelo Rotta segített nekünk.

– Vagyis a pápai nuncius.

– Igen. Kaptunk a nunciatúrától egy teherautót, a sofőrünk Stein István volt. Hetenként ez az autó szállította ki a lakásokra a legfontosabb élelmiszereket, amelyeknek nagy részét a nunciatúra biztosította. Izaynak olyan kapcsolatai voltak – ezekről konkrétan nem tudok semmit –, ahonnan nyílt parancsokat szerzett, amelyek egy-egy élelmiszerraktárt megnyitottak előttünk. Ezeket az élelmiszereket kizárólag a bújtatottak kaphatták meg. Az Izay-csoport fentebb említett tagjainak többsége az Úri utca 12. számú házban, a Pejacsevich-palotában élte át az ostromot. Izay Géza egy ideig a rendházban lakott, majd átköltözött hozzánk a Marianumba, a portán aludt, vállalta az éjszakai portás szerepét.

– Volt Önben félelem abban a nehéz helyzetben?

– Soha nem éreztem veszélyt vagy félelmet azért, amit akkoriban az üldözött zsidók védelmében vagy a velük való szolidaritás kifejezéseként tettem. Eszembe sem jutott, hogy ez a magatartás valami veszélyt rejthet magában, vagy hogy ezért bármi atrocitás érhet engem. Ezt azért fontos leszögeznem, mert ne gondolja, hogy mindezek közben hősiesség vagy bátorság lett volna bennem. Szó sem volt semmi ilyesmiről.

Egyszerűen tudtam, hogy ez minden katolikusnak elemi kötelessége, mert a szeretet isteni parancsa ezt kívánja tőlünk. Meg kell tennünk mindent azért, hogy az embereket megmentsük, s meg kell tennünk mindent azért is, hogy érezzék a velük való közösségvállalást,

és azt, hogy elítéljük támadóikat, akiknek a tetteit istentelennek, Krisztust gyalázónak, egyház- és keresztényellenesnek tartjuk. A nyilasokat megvetettem, azt gondoltam, hogy ez a söpredék a közelembe sem érhet. Életveszélyben? Voltam. Nem is egyszer. De félni? Ezektől a senkiktől?! Hozzáteszem, a várost elöntötte a félelem. Valami pusztító erő, hihetetlen gonoszság söpört végig Budapesten, és alig kapott arcot ez a gonosz. Nem találkoztunk velük lépten-nyomon, nem özönlötték el a várost, nem volt a gonosznak „mennyisége”. Elég volt néhány szuronyos gazember ahhoz, hogy több száz embert a halálba vigyen. A villamoson csak egy-egy tűnt fel közülük, de akkor még a lélegzetvételt is hallani lehetett. Meg kellett tapasztalnunk a sátán valóságos jelenlétét. Maguknak, fiataloknak elképzelni is nehéz azoknak az időknek az atmoszféráját. Az 1944–1945 közötti időkről, a holokauszttól a felszabadulásig tartó időszakról beszélek. Bár szívesebben használom a megszabadulás szót. Mert én nem felszabadultam, hanem megszabadultam.

– Mitől vagy kitől?

– A gonosztól, a sátántól szabadultunk meg. Mert Hitler alatt, a nácik uralomra kerülésekor a sátáni gonoszság került hatalomra. Az egyik jezsuita mesélte nekem, hogy Hitler egyik beszéde alatt egy ott lévő pap titokban ördögűző szertartást végzett, és Hitler állítólag belezavarodott a beszédbe, nem tudta folytatni. Én ezt elhiszem. A gonoszság ellepte Budapestet. Mint valami fluidum, úgy öntötte el az utcákat, átjárta a házfalakat. Csak egyetlen példát mondok. Az akkor tizennyolc éves Dusi húgom (Greskovits Pálné Dávid Ida – a szerk.) is részt vett a zsidómentő munkában. Egyik alkalommal rábíztam, hogy Schutzpassokat vigyen egy zsidó családnak, akik az Újlipótváros egyik házában tartózkodtak. Dusi mesélte, hogy a körútról befordulva a Pannónia utcán ment a Vígszínház oldalával szemközti járdán, amikor meglátta, hogy a nyilasok az egyik túloldali házból zsidókat terelnek le az utcára. Egy nő bepólyált csecsemőt tartott a karjában. „Erre semmi szükség!” – ordította egy nyilas, kitépte a csecsemőt a nő karjából, és ugyanazzal a lendülettel elhajította. A bepólyált gyermek Dusika mellett csapódott az úttestre, előrebillenő fejecskéje odacsattant az utcakőhöz, és szétloccsant az agyveleje. A bátor húgom pedig leszegte a fejét, és határozott léptekkel ment a küldetése felé.

– Hite szerint a zsidó-keresztény kultúra alapszava az irgalmasság. Kifejtené ezt nekünk? 

– Ma már semmi mást nem tartok fontosnak, csak az irgalmasságot, ami nem más, mint a gyakorlatban megvalósított szeretet. A konkrét ember által létezik, nincs elmélete, csak gyakorlata van.

Az irgalmasság hétköznapjaira gondolok, mint amilyen a felebaráttal való megbékélés, a javaink, a tudásunk, a tehetségünk megosztása a rászorulóval, vagyis a másik ember gondjára, egyáltalán a teremtett világra való szerető odafigyelés. Az irgalmasságot hősies fokon gyakorlókat szentként tiszteljük, mint például Salkaházi Sárát, Kalkuttai Teréz anyát, Márton Áron püspököt. Ám minden ember, aki az irgalmasság hétköznapjait megéli, Krisztus követőjévé válik. Akkor is, ha más a vallása, vagy nincs vallása, vagy nem tud hinni az örök életben, és még akkor is, ha bűnöket követett el. Ha irgalmasságot gyakorolt, Krisztus jobbján lesz a helye. Megváltottságunk titka ez.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 20-i számában jelenik meg.

Kapcsolódó fotógaléria