Ébren tartani az emlékezetet és kiengesztelődni – Fahidi Éva emlékére

Fahidi-Pusztai Éva 2023. szeptember 11-én, egy olyan napon hunyt el, amely más szempontból is az emlékezetről szól. A debreceni zsidó lánykát, kinek szülei 1936-ben felvették a keresztény hitet, családjával együtt 1944-ben Auschwitzba hurcolták. Szüleit és húgát itt veszítette el, távolabbi családjának negyvenkilenc tagja pedig ugyancsak a háború alatti zsidóüldözés áldozatává vált. Éva néni a holokauszt túlélője volt. De még inkább tanú – aki emlékezett és emlékeztetett, jelenlétével felhívta a figyelmet a kiengesztelődés és a béke lehetőségére és fontosságára. Később írni kezdett, és a 2000-es évektől mesélt, elmondta a kommunizmus alatt kényszerűségből agyonhallgatott történeteket, a visszaemlékezéseit.

Jelenlétéből és szavaiból sosem a gyűlölet, hanem mindig a szeretet és a derű áradt. Beszélt, mert emlékeztetni akart, ébren akarta tartani az emlékezetet.

Tudta jól: „Nem felejteni” nem azért szükséges, hogy később, adott esetben bosszút állhassunk a bennünket ért sérelemért, hanem azért, hogy az emlékezetet ébren tartva közelebb kerüljünk a valódi kiengesztelődéshez és megbékéléshez. Saját tanúságtételéről így beszélt később: „59 évig nem beszéltem róla. Azóta az életemet arra fordítom, hogy legfőképpen a gyerekeknek elmondjam azt: gondoljanak bele, hogy mire jutott az én generációm ezzel az óriási nagy gyűlölködéssel. Az egyetlen nagyon fontos dolog, amit a gyerekeknek el akarok mondani és örökségbe akarom nekik hagyni:

ne hagyják azt, hogy a gyűlölség vezesse a társadalmakat.

És ha gyűlöletre uszítják őket, akkor tiltakozzanak ellene. Az ember nem gyűlöletre született, az ember jóságra született. Ne hagyják magukat belehajszolni a gyűlöletbe, a félelembe. Az emberek, ha odafigyelnek és akarnak, tudnak jók lenni.”

Amikor a Sant’Egidio közösség kiengesztelődést szolgáló ökumenikus és vallásközi imaalkalmain megismertem őt, már nagyon idős volt. A közösség barátjaként visszatérő vendége volt az imaalkalmaknak. „Szomorú hagyomány ez az életemben” – kezdte egyszer a mondandóját. Hagyomány, mert minden évben augusztus 2-án elmondta a roma holokauszt emlékére szervezett ökumenikus imádságon, hogy fültanúja volt annak, ahogy felgyújtották a cigány barakkot. Három tábornyira volt a B2-es tábortól, ahol őt tartották fogva, és ahová nem lehetett ugyan átlátni, de a hang elért hozzá is. Több mint háromezer cigányt hajtottak ki a barakkból a halálba. A gyermekekről beszélt, miközben saját, nyolc ével fiatalabb húgára gondolt, aki ugyancsak egy auschwitzi gázkamrában lelte halálát.

Éva néni mindig légies volt és elegáns: színészi tehetséggel, hosszú fehér ruhában, egész személyében jelenítette meg azt, amit el kellett mondania.

A rá jellemző érintettséggel figyelmeztetett az emlékezet fontosságára, és kiengesztelődésre hívott. Az emlékezet működésbe lépett benne:

„2003-ban egy krakkói utazás során rávettem magam, hogy újra elmenjek Auschwitz-Birkenauba. Úgy szerveztem az utazást, hogy azon a napon érkezzem oda, július elsején, amikor 1944-ben elvittek. Gyönyörű szép mező fogadott, kikandikáltak a pitypangok, kegyetlenül az ember pofájába röhögve, nagyra nőttek a régen még alig látszódó fák. És ez a látvány beindította bennem az emlékezést. Először németül írtam le egy kis füzetbe az emlékirataimat. Csodálkozásomra nagy érdeklődés mutatkozott iránta. Jó érzéssel gondolok arra, hogy a könyv bemutatóján öt példányt elloptak. Rém büszkén jöttem haza.”

Éva néni kapcsán újra és újra John Acton 1895-ben megfogalmazott gondolatai jutottak eszembe ezekben a napokban. „A politika vulgáris marad, ha nem szabadítja fel a történelem, és a történelem önmagában puszta irodalom marad, ha elveszíti a kapcsolatát a gyakorlati politikával.”

Közösségi cselekvésünk, a mi közösségünk, a mi poliszunk is a történelem folyamatában áll. A múlt megismerése által mint aranyszemcsék a folyómeder homokjában megjelennek a múlt ismeretéből és a tapasztalatból származó tanulságok, amelyek a jövőt formáló cselekvés eszközei kell hogy legyenek. A múlt szemlélése következtében kikristályosodó legszentebb meggyőződéseinknek kell formálniuk a gyakorlati döntéseinket. Mert

a múlt felelős megértése erkölcsi tanulságokat hordoz a jövő számára.

Biztos vagyok benne, hogy az emlékezet folyamatos ébren tartása erkölcsi reflexióhoz, így megtisztuláshoz vezet. A száz évvel ezelőtt lezajlott örmény népirtás, a Medz Yeghern („nagy bűn”) vagy a II. világháború alatt a zsidóság fizikai megsemmisítését célzó soá és az azzal egyidejűleg kibontakozó roma holokauszt (Pharrajimos), illetve a fogyatékosok elpusztítására irányuló törekvések (Aktion T4) az emlékezetünk tárgyai kell hogy legyenek.

Ébren kell tartanunk az emlékezetet.

Fontosak kell hogy legyenek számunkra nagyszüleink emlékei a nagy háborúról, a japán hibakusák emlékezete, akik túlélték az atomtámadásokat 1945-ben, vagy Szolzsenyicin Gulágra emlékező gondolatai. Ezért, az emlékezet ébrentartása miatt is fontos volt számunkra barátunk, Fahidi Éva személye és tanúságtétele. 1925. október 22-én született. Látott egy évszázadot. És beszélt róla. Egy olyan nemzedéknek beszélt – az enyémnek is –, amely már nem látta a háborút, nem látta azt a borzalmas időt. Aki ilyen módon nem tud már emlékezni, az talán azt is könnyebben elhiszi, hogy bizonyos értékekre már nem kell kincsként vigyáznunk. Pedig a béke, a kiengesztelődés és a testvériség kincsét meg kell őriznünk, és nem szabad elherdálnunk.

Kedves Éva néni! Köszönöm, hogy erre figyelmeztettél, hogy emlékeztettél minket!

Fotó: Merényi Zita (archív)

Magyar Kurír