Élet a szakadék túloldalán – A romapasztorációról tartottak beszélgetést a veszprémi KATTÁRS-on

A pódiumbeszélgetésre a nyírkátai fiatalokból álló Fehér Csillagok zenekar hangolta rá az érdeklődőket. Elkezdődött a programkavalkád, egy időben négy rendezvény tartott számot a várnegyedbe érkezők figyelmére.

A színpadon Bángi-Magyar Anna, a Boldog Ceferino Intézet szakmai vezetője kérdéseire válaszolva arról beszélgettek a résztvevők – Székely János szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Cigánypasztorációs Bizottságának vezetője; Nagy Zoltán, a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs referense; Szaller Péter, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) szakmai koordinátora; valamint Juhász Katalin Ágnes OPraem, a Premontrei Női Kanonokrend általános elöljárója –, miként kezdődik el egy-egy támogató kapcsolat, hogyan épülnek fel a hátrányos helyzet megváltoztatását célzó programok.

Szaller Péter az MMSZ Jelenlét programjáról számolt be. Veszprémben „pokoli toronynak” nevezik azt a magasépületet, ahol a ’90-es évekig munkásszálló működött, majd elkezdték értékesíteni a lakásokat. Ma körülbelül kétszázan lakják, nyolcvan család él magántulajdonú lakásban, a többi pedig szociális bérlakásként fogad be rászorulókat.

Az MMSZ 2009 óta van jelen a házban. Tizennégy év telt el, sok minden változott – ez kívülről nem nagyon látszik, hiszen lenne mit felújítani az épületen, de belül annál nagyobb a változás. Eleinte fegyveres biztonsági őrnek kellett a postást bekísérnie a házba. Az MMSZ egy lakás vásárlásával kezdte szolgálatát az épületben, egy munkatárssal, aki feltétel nélkül mindenben segített.

Ma van lakóközösség, akik közösen próbálják szervezni életüket, és az MMSZ része a megoldások közös keresésének.

Székely János felidézte, gyerekkorában alig látott cigány embert. Mikor papként Érsekvadkertre került, fedezte fel, hogy a gyerekek jelentős része cigány, akik nem jártak se hittanra, se templomba. „Két külön világ volt Érsekvadkerten, melyek között szinte átjárhatatlan szakadék volt. Gitárt fogtam, megtanultam játszani a cigány himnuszt, elkezdtem kijárni a telepre.

Megértettem, mit jelent a hátrányos helyzet, láttam, milyen lemaradással kezdik életüket ezek a gyerekek. Ugyanakkor azt is láttam, milyen kincset rejt az életük.”

Székely János hangsúlyozta, a cigányság jelenléte nemcsak „kihívás, hanem kincs” is. Érték, hogy családszeretők, hogy szenvedéllyel élnek, hogy kit tudják fejezni érzelmeiket, hogy közel vannak az éghez, otthon vannak a táncban, zenében. A püspök arra biztatott, próbáljunk meg mi, akik a szerencsésebb oldalon születtünk, átlépni a túloldalra. Kötelességünk, hogy ezt megtegyük – fogalmazott.

Nagy Zoltán, a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs referense saját útjáról beszélt, mennyire fontos, hogy a Jóisten jelenlétében élve lépjen oda azokhoz, akiknek segíteni akar. Így járt be a börtönbe, így szervezi a tanoda életét. A börtönbe járva azt élte meg, sem a cigányok, sem a fehérek nem fogadják el. Az út az alázat mindkét féllel szemben, és a sok imádság, valamint a szeretet és a megbízhatóság.

A közfoglalkoztatásról szerzett tapasztalatokat összegezve Székely János elmondta,

a cigányok felzárkóztatásában három oszlop kulcsfontosságú: az oktatás, a munkahely és a szív.

Az oktatás és a munkahely összekapcsolódik. Ha nincs végzettség, nincs megfelelő munkahely, ha viszont a térségben nincs munkahely, akkor a tanulásra nem motiválható a gyerek, hiszen nincs előtte jövőkép.

A püspök nagyon fontosnak nevezte, hogy tanodákban, nyitott házakban – kilencvenöt ilyen működik a Katolikus Egyház fenntartásában – lehetőség van a délutáni tanulásra egy olyan környezetben, amit szeretnek a gyerekek, értékelik a családiasságot, fontos számukra, hogy enni kapnak, hogy az ének, a játék és a sport is az életük része. Ezekben a házakban sok közfoglalkoztatott segít, közülük sokan romák, így a gyerekek még szívesebben járnak a foglalkozásokra. Hozzátette, ereje van annak, ha valaki a szívében megérzi egy-egy változás szükségességét – ilyenkor az egész élete „szinte magától” megváltozik.

Szaller Péter elmondta, ha módjukban áll, olyan helyen alkalmaznak közfoglalkoztatottként hátrányos helyzetű embereket, ahol a velük szemben táplált előítélet megjelenik. Tehát a hajléktalan ott takarít, ahol sok hajléktalan szemetel. Így az emberek megtapasztalják: lehet másképp is nézni a hajléktalanokra. Ugyanakkor rámutatott,

a közfoglalkoztatás akkor sikeres, ha támogató munkatárs áll a közfoglalkoztatott mellett, aki hisz benne és segíti őt.

Juhász Katalin Ágnes OPraem, a Premontrei Női Kanonokrend általános elöljárója bemutatta, hogyan alakult lépésről lépésre a rend szeretetszolgálata. Először étkezést biztosítottak hátrányos helyzetű gyerekeknek, majd felismerték, a tanulásban kell leginkább melléjük állni, így szakiskolát és szakképző iskolát indítottak. „Nem voltak eszközeink, a Jóisten azonban lépésről lépésre mindent megadott.”

Így az egykori harminc diákjukhoz képest most ötszáz van; négy épület alakult át erre a célra az évek során. Aztán „megkapták” a családok problémáját, és elindítottak egy családsegítő és gyermekjóléti szolgálatot. Majd a következő lépésben átvették az idősotthont, így ma már a teljes életúton kísérhetik az embereket. Ezt hat nővér teszi Zsámbékon, gondoskodnak ötven idősről az otthonban, harminc napközbeni ellátottjuk van, és harminc házigondozottjuk. „Az isteni gondviselés és a rendünk célkitűzéseihez kapcsolódó sok munkatárs segít bennünket a szolgálatban, hogy közvetítsük Isten jóságát, és ezáltal reményt adjunk, azt a reményt, amit mi is nap mint nap megkapunk.”

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír