Elmélkedjünk együtt az Amoris laetitiáról – A házastársi és családi lelkiség csodálatos méltóságáról

Íme, elérkeztünk – a bevezető fejezettel együtt – tíz részből álló sorozatunk végéhez. Ebben az évben a Szentatya szándéka szerint valóban vettük a fáradságot, és újraolvastuk A családban megélt szeretetről, annak örömeiről, de egyben nehézségeiről és kihívásairól szóló apostoli buzdítást, fejezetről fejezetre átelmélkedve azt. Bár a házasság és a család témáját érintő mai problémák, törékenységünk magtapasztalása bizony próbatételek elé állítanak bennünket, talán egyre jobban észrevesszük már azt is, amire a Szűzanya, Mária figyelmezteti ma is szent Fiát: „Nincs boruk” (Jn 2,3). Halljuk szüntelen Jézus szavát is: „Töltsétek meg a korsókat vízzel!” (Jn 2,7) Újra meg újra Mária bátorítása éljen szívünkben: „Tegyetek meg mindent, amit csak Jézus mond!” (Jn 2,5) 

Most, karácsony ünnepkörében, a Szent Családot körülvevő magasztosan isteni és egyben mélységesen emberi miliőben megértjük:

az Úr Jézus maga számunkra az a kánai menyegzőn a végére tartogatott jó bor, mely Isten teljes áldásának élő és személyes jele.

Amikor ezeket a zárógondolatokat írom, szeretném, ha mindenki megérezné ennek a „szívet megvidámító nedűnek” az ízét, amit valóban a végére tartogattunk. Március 19-én, Szent József ünnepén szóltam erről először. A Mindennapi szeretetünk címmel megrendezett, több helyszínű, online találkozó keretében épp akkor nyitotta meg a Szentatya Rómában az Amoris laetitia-családévet, melyhez kapcsolódóan ezt a tízrészes sorozatot is elkészítettük. És éppen most, amikor ezt a cikket írom, december 8-án, a Boldogságos Szeplőtelenül Fogantatott Szűzanya ünnepén zárul az egy esztendeje tartó Szent József-év. József azonban, az „Igaz”, továbbra is a Szent Családdal, Egyházával marad, még ha néha úgy tűnik is, hogy alszik. Pont így segít nekünk abban, hogy megoldatlan problémáinkat vagy nyugtalanító álmainkat bízzuk rá, s ő továbbítja azokat az Úrnak. 

Igen, a Szent József-év ugyan véget ért, de marad még egy fél esztendőn át az Amoris laetitia-családév, mely 2022. június 26-án, a Családok X. Világtalálkozójának megünneplésével zárul, Rómában. Ferenc pápa éppen ezért még további elmélkedésre, imádságra, közös együttlétre buzdít bennünket. 

Nézzük meg röviden, melyek azok a lelkiségi irányok, melyekre a házasok, a családok figyelmét igyekszik felhívni a Szentatya.

Először is azt tudatosítja bennünk, hogy a kegyelem állapotában lévő ember szívében ott lakik Isten. Már korábban is tanított arról, hogy a szentháromságos Isten szeretetközösség, és a család az ő élő tükröződése. A Szentháromság tehát jelen van a házassági közösség templomában, a valóságos és konkrét családban lakik. Sőt, talán még szebb megfogalmazás, amikor Ferenc pápa így ír erről a misztériumról: „A családi közösséget érlelő ajándékok és találkozások változatosságában van Isten lakóhelye. (…) A házassági lelkiség végsősoron a kötelék lelkisége, amelyben az isteni szeretet lakozik.” 

Sokan vannak, akik a misztikát csak egészen különleges élethelyzetben, különösen a szerzetesi, sőt, a remeteélet magányában képzelik el, de a pápa a jól megélt családi közösséget tartja a megszentelődés és a misztikus növekedés igazi útjának a mindennapi életben. Igen, éppen a család tagjait, a házastársakat képes az Úr felvinni a misztikus egyesülés csúcsaira. 

A következő pontban a Szentatya a húsvét fényében való családi imádságra buzdít. Az Úr Jézus ugyanis a húsvét szent titkában fogja össze és világosítja meg az egész családi életet.

A fájdalmakat és a problémákat az Úr keresztjével egyesülve élhetjük át, az elhagyatott Jézust átölelve képesek leszünk elviselni a legnehezebb pillanatokat is, szeretet-áldozattá alakítva azokat. Másrészt az örömöt, az ünneplést és a pihenést úgy élhetjük meg, mint részesedést Krisztus feltámadásának életteljességéből. 

A családon belüli imádság kiváltságos eszköz arra, hogy kifejezze és megerősítse ezt a húsvéti hitet. A házastársaknak találniuk kell mindennap néhány percet, hogy együtt álljanak az élő Úr előtt, elmondják neki a gondjaikat, imádkozzanak a családi szükségletekért, de különösen azokért, akik épp valamilyen nehéz helyzetben vannak, kérjék a segítséget, hogy képesek legyenek szeretni, adjanak hálát az életért és a jó dolgokért, kérjék a Szűzanyát, hogy anyai palástjával óvja őket.

Az imádság közösen járt útja a szentmisén való közös részvételben éri el a csúcspontját, főkét vasárnap, a feltámadás ünnepén.

Jézus kopogtat a család ajtaján, hogy megossza vele az eucharisztikus lakomát. Az Oltáriszentség táplálék, erő és ösztönzés ahhoz, hogy a házassági szövetséget mindennap úgy éljék meg, mint „család-egyházat”. Így mutatkoznak meg azok a mély kötelékek, amelyek összekapcsolják a házaséletet és az Eucharisztiát. 

„Aki nem szánja el magát arra, hogy örökre szeressen, egyetlen napig is nehezen szerethet őszintén” – idézi Ferenc pápa Szent II. János Pál pápát. A házastárs a párja számára az Úr közelségének a jele és eszköze, aki soha nem hagy bennünket egyedül. Van azonban egy olyan pont, amikor a házaspár szeretete eléri a legnagyobb szabadságot, amikor mindegyikük felfedezi, hogy a másik nem az övé, nem sajátíthatja ki egyedül magának, mert van egy sokkal fontosabb tulajdonosa, az ő egyedüli Ura. A házastárs nem tarthat igényt arra, hogy a másik tökéletesen kielégítse minden vágyát. Ahogy Dietrich Bonhoeffer, a mártír sorsú evangélikus lelkipásztor írja: „Mindegyik fél lelki útjának segítenie kell a másikat, hogy az kiábránduljon belőle, s ne tőle várja azt, ami kizárólag Isten szeretetének sajátossága.” Csodálatosan fogalmazza meg mindezt kicsit más oldalról nézve, úgynevezett börtönleveleiben. Idézem: „Semmi sincs, ami betölthetné azt az űrt, ha távol vagyunk egy szeretett embertől, és téves lenne erre pótlékot keresni. Egészen egyszerűen ki kell tartanunk, és ki kell állni a próbát. Kezdetben ez nagyon nehéznek tűnik, másrészt viszont vigasztal, hogy éppen ez a tátongó üresség menti meg a kapcsolatot. Tévedés lenne, ha azt mondanánk, hogy Isten tölti be ezt az ürességet. Nem.

Isten nem tölti be, inkább hagyja, hogy megmaradjon, és ezzel – még fájdalom és szenvedés árán is – segíti egymással való közösségünk elevenen maradását.”

Mindennap segítségül kell tehát hívnunk a Szentlélek elevenítő működését, hogy ez a belső szabadság lehetővé váljék. 

Ferenc pápa ezután szól a vigasztalás és a biztatás lelkiségéről: „Kölcsönösen gondoskodunk egymásról, támogatjuk és ösztönözzük egymást, és mindent családi lelkiségünk részeként élünk meg” – írja. Majd idézi Szent II. János Pál pápa negyven évvel ezelőtt megjelent, Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítását: „Isten szeretete mindig élő és konkrét szavakban mutatkozik meg, amellyel a férfi és a nő elmondja egymásnak házastársi szeretetét.” A család minden tagja kellő gondossággal „fest és ír” a másik életében. Említést tesz továbbá a nagy konvertita filozófus, Gabriel Marcel Homo viator című művéről is: „Szeretni valakit azt jelenti, hogy várunk tőle valami megfoghatatlant, valami előre nem láthatót, ugyanakkor felajánljuk neki az eszközt, hogy valóban megfelelhessen ennek a várakozásnak.” Minden szeretett személyt Isten szemével kell látni, s fölismerni benne az Úr Krisztust. Soha ne feledjük, hogy az, aki velünk együtt él, mindent megérdemel, mert végtelen méltósága van.

Buzdításának vége felé közeledve a pápa ír még a vendégszeretetről is. Amikor a család befogad másokat, és találkozik velük, különösen a szegényekkel és az elhagyatottakkal, az Egyház anyaságának jelképévé, tanújává és részesévé válik. 

Nagyon szép Ferenc pápa buzdításának végén a biblikus teológián nyugvó, rövid összefoglalás. Idézi az Úr Jézusnak és Szent Pál apostolnak a Teremtés könyvén alapuló szavait (Mt 22,30; 1 Kor,7,29–31), melyek bele vannak írva létezésünk legvégső és definitív dimenziójába. A házastársak így felismerhetik az út értelmét, amelyen folyamatosan haladniuk kell előre. Állandó meghívás ez, amely a Szentháromság teljes közösségéből, Krisztus és az Egyház csodálatos egységéből, a názáreti Szent Család szép közösségéből és abból a szeplőtelen testvériségből fakad, amely az égi szentek között létezik. 

Mind arra vagyunk hivatottak, hogy elevenen tartsuk a feszültséget olyasvalami felé, ami meghalad bennünket és korlátainkat. Minden családnak ebben a szüntelen törekvésben kell élnie. Ahogy egy családakadémiai előadáson hallottam hosszú évekkel ezelőtt egy Tilmann Beller nevű német paptól, aki lelkesen próbált magyarul beszélni a családokhoz, s így ezen az egyszerű, de annál kifejezőbb módon fogalmazott: „Barátaim, a házasság az egy kemény munka, nap mint nap dolgoznotok kell rajta.” Végül álljon itt a Szentatya zárógondolata: „Menjünk csak, családok, folytassuk az utat! Amire ígéretet kaptunk, mindig több. Ne veszítsük el a reményünket a korlátaink miatt, de ne is mondjunk le a szeretet és a közösség teljességének a kereséséről, amelyre ígéretet kaptunk.”

Fotó: A Szent Család (flamand szőttes)

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.