Emmauszi utunk Jézussal

Húsvéti örömünk igazi okára számos újszövetségi szentírási hely üzenete által rátalálhatunk. Mégis, van egy olyan, csodálatos húsvéti elbeszélés, amelynek meghallgatása, elolvasása senki lelkét nem hagyja közömbösen. Aki csak kicsit is nyitottsággal, sőt fogékonysággal hallgatja, azt bizony szíven üti, hogy aztán lángoló szívvel folytathassa élete útját Jézussal.

Tegyünk így mi is közösen, de külön-külön is, személyre szóló, eleven találkozásban az Úrral!

Az emmauszi tanítványok közül az egyiknek Kleofás volt a neve, a másik nincs megnevezve. Ide ugyanis minden egyes tanítvány beírhatja akár a saját nevét is, hiszen erre maga Jézus bátorít: „Ne félj, mert megváltottalak, a neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy!”

Az emmauszi tanítványok történetét lehetetlen egy ilyen rövid írás keretében részletezni. De nem is baj, hiszen ez az elbeszélés önmagáért beszél. Csak öt rövid kulcsszó mentén haladva érintjük, a mélyre azonban már mindenkinek magának kell eveznie, Jézus szavára hallgatva.

Az első szó a veszteség. Nagy csalódással, fejünket lehorgasztva bandukolunk, egyre távolabb Jeruzsálemtől. „Pedig mi azt reméltük...”: és az Úr hagyja, hogy gyászoljunk, hogy kimondjuk valós vagy vélt sérelmeinket, s feltárjuk előtte sebeinket – éppen ettől gyógyulunk! Csak ő tudja begyógyítani bűneink sebeit, s még azt is biztosan érezzük: nélküle semmit sem tehetünk.

A második szó éppen ezért a jelenlét. Bár ezt a jézusi jelenlétet mi is csak a hit szemével látjuk, azért egyre jobban megnyílik lelki szemünk, s felismerhetjük őt az Írásokban, a kenyértörésben és a felebarátban, az éppen velünk tartó „Idegenben”...

Itt jön a harmadik hívószó, amely éppen a meghívás: invitáljuk az Idegent, csak maradjon bátran velünk, mert már esteledik! Ez a mi válaszunk, amely hitünk megvallásában mutatkozik meg, szavakkal és főleg tettekkel!

Ebből a meghívásból fakad a negyedik: az igazi, élő közösség. 

Az Úr elfogadja hívásunkat, sőt egy asztalhoz ül velünk, hogy közösséget teremtsen bennünk. Szinte egészen észrevétlen módon az ismeretlen Idegenből a vendéglátó Házigazda lesz: „Vegyétek, egyetek!”

Most értünk el a végső, az ötödik szóhoz, amely a küldetés. Annyira fontos ez a szó, hogy ott rejlik a katolikus eucharisztikus ünneplés kifejezése mögött: mise, szentmise.

A misszió latin szava bújik meg itt. „Ite, missa est!” – szólt a latin szentmise utolsó felhívása. „Menjetek, küldetésetek van!” Nem mehettek el úgy, „mintha mi se történt volna”. Igenis szentmise történt, a legszentebb, a legnagyobb, ami itt, a földön történhetett velünk!  A mennyország földi előízét kaptuk.

Ha ettől kicsit is lángolni kezdett már a szívünk, akkor csak menjünk, ne késlekedjünk tovább: mondjuk el másoknak is, gyújtsunk lángot az ő szívükben is!

Imádkozzuk együtt és külön-külön, hálatelt, eucharisztikus szívvel, egységet, békét és szeretetet kérve magunknak és minden, emmauszi úton lévő testvérünknek:

„Imádott Jézusom!
Lábunk együtt járjon (...)
Szívünk együtt dobbanjon (...)
Ajkunk együtt könyörögjön az örök Atyához irgalomért! Ámen.”

Áldott húsvétot, Jézussal együtt járt emmauszi utat kívánok az Olvasónak!

Szerző: Bognár István

Magyar Kurír