Erdő Péter bíboros az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium közgyűléséről

A közgyűlésen részt vett Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, a dikasztérium bíborosi tanácsának tagja, aki február 9-én, pénteken nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak.

– Bíboros úr, pénteken délelőtt ért véget az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium közgyűlése. Fárasztó volt?

– Az ilyen közgyűlések általában fárasztóak, már csak azért is, mert a kongresszusi termek többnyire egy kicsit rövidebb lábú emberekre vannak méretezve. Most a jezsuita rendi központ nagytermében tartották ezt az összejövetelt, ami közel van a Vatikánhoz, ami kétségtelen egy előny. Maga a tárgyalás 6-án, 7-én és 8-án történt, de még 9-én is volt szavazás a záródokumentum alapszövegéről.

Egyetlen nagy központi téma volt, ez pedig Ferenc pápának a gondolata nyomán a liturgikus képzés, mégpedig a papjelöltek, a diakónusjelöltek esetében, továbbképzés a már fölszenteltek javára, világiak képzése, lelkiségi mozgalmakban való képzés, fiatalok és gyerekek képzése, a képzés különböző alkalmai, képzés a teológiai oktatás keretében. Képzés, mint magának a liturgia cselekményének az egyik fontos feladata, hiszen a liturgiában sem csak az érzelmeink működnek, hanem alakulunk is. A kiindulópont Ferenc pápa Desiderio desideravi kezdetű dokumentuma volt, amelyben a pápa ezt a fajta képzést, a formatio liturgicát sürgeti.

– Mi indokolja ennek a témának a szükségességét...?

– A kiindulópont az, hogy körülbelül hatvan évvel ezelőtt volt a Sacrosanctum concilium kiadása, vagyis a II. Vatikáni Zsinat a liturgiáról szóló konstitúciót akkor bocsátotta ki, és annak az elvei alapján történt meg később – túlmenőn a zsinati dokumentum szövegén – maga a liturgikus reform, amely több instrukcióval és több liturgikus könyv kiadásával haladt előre. Másfelől, időközben voltak túlkapások, voltak félreértések, voltak olyan helyek, ahol a nagyon radikális átalakítás ellenhatásaként különféle tradicionalista irányzatok jelentek meg, de ezeknek a helyzete is változott az utóbbi évtizedek során. Volt olyan idő, amikor nem nagyon vettek róla tudomást, aztán teljes ellenkezés támadt, aztán szűk keretek között volt megengedve II. János Pál pápa idején, majd Benedek pápa egy kicsit kitágította és pontosabban meghatározta. Ferenc pápa alatt volt több olyan intézkedés, melyet inkább úgy értelmeztek, hogy szűkebb korlátok közé szorítja. Mindenesetre a kifogás nem elsősorban a liturgikus formák ellen hangzott el ezekben az években, hanem a liturgia mögött rejlő egyházkép volt az, ami a vita tárgyát igazán alkotja.

– Mégpedig…?

– Hogy a II. Vatikáni Zsinat által fölvázolt egyházkép – amelynek legalábbis a szándéka szerint a jelenlegi hivatalos liturgia megfelel –, elutasítása megjelenhet olyan formában is, hogy a liturgiát is elutasítja valaki, és helyette a régebbit részesíti előnyben. Természetesen ahhoz komoly egyháztani átgondolás kell, hogy megfelelő módon és a gyökerekkel való szoros kapcsolatban mutassuk be az Egyház hitét, saját magával kapcsolatban is. Tehát nem arról van szó, hogy pusztán külsőségekről beszélünk. Természetesen ennek a reformnak egyesek – évtizedekkel később – a további reformját sürgették, amit vagy visszafordításnak vagy éppen tovább fokozásnak fogtak fel. Ezzel szemben most nem erről van szó, hanem arról, hogy

amit egyesek hiányoltak, a szent mivoltnak a kifejezése, a harmónia, a hitbeli üzenetnek a hatékonysága a jelenleg hatályos új liturgia keretében, ezt meg kell erősíteni.

Ehhez viszont a liturgiával összefüggő képzés szükséges. Ez tehát az alapszándék és azt hiszem, hogy ennek a konkrét feladatait kell mérlegelni, mégpedig világegyházi szinten.

– Bíboros úr, az utóbbi időben a Hittani Dikasztérium a rendelkezéseiben olyan témákat érintett, amelyek a liturgiával kapcsolatosak, akár az áldások témaköre, akár pedig a szentségek helyes használata terén. Tudná-e számunkra pontosítani a kettős illetékességet, a Hittani Dikasztérium és az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium illetékességét, a liturgia témakörében?

– Az Istentiszteleti és Szentségfegyelmi Dikasztérium illetékessége, ahogy a név második fele mondja – szentségfegyelmi – elsősorban nem arra vonatkozik, hogy teológiailag a szentségeknek a természetét, azok üzenetét, jellegét kifejtse, hanem ez már inkább a Hittani Dikasztérium területe, miként a többi liturgikus cselekmény mögötti teológiai üzenet is. Ugyanakkor ennek a kifejezésmódja, akár a szabályozás szintjén is, tehát a liturgikus szabályok megújítása már az istentiszteleti dikasztérium feladata, de ez elsősorban nem negatív, hanem pozitív jellegű. Vagyis nem arról van szó, hogy az egész világ templomaiban „csendőrködne” ez a dikasztérium, és azt figyelné, hogy hol hágják át a liturgikus előírásokat.

Egyébként is a liturgikus előírások megtartása, megtartatása, értelmezése, adott esetben – amit a központi rendelkezések nem szabályoznak – annak kiegészítése is a helyi püspök küldetéséhez tartozik. Sőt, különleges küldetése a megyéspüspöknek a székesegyházban vagy általában az egyházmegyéjében, hogy a saját ünnepélyes liturgiájával példát adjon. Vagyis az egyes püspökök feladatáról van itt szó, azonban a latin, a római rítusnak – ahogy ma nevezik – az egysége azt kívánja, hogy legyenek azért közös szabályok is. Természetes dolog, hogy a képzés ebben a kontextusban értendő, és újra és újra beszélnek róla. Mi is beszéltünk ebben a kongregációban Arinze bíboros idejétől kezdve mostanáig nagyon sokszor az ars celebrandiról, ami a szentségek bemutatásának, celebrálásának a művészete. Mert ezt nem fejezik ki eléggé a pirosbetűs szertartási előírások, amelyek a liturgikus könyvekben vannak. Például a szertartás sebességét, gyorsaságát, hogy mennyire döntő a hallhatóság, az akusztika azokban a szövegekben, amit hangosan kell mondani a hívek felé. Nagyon fontos az igeliturgiának és az áldozati liturgiának a szerves egysége; nagyon fontos, hogy az igeliturgia üzenete eljusson a résztvevőkhöz, mert addig nem lehet beszélni tevékeny részvételről – mert amit ott, valahol elöl fölolvasnak, lehet, nem is hallom, hogy pontosan mit, nemhogy az értelmére valaki ablakot nyitna a számomra.

Ennek az előkészítése, például plébániai szinten, hogy legyen egy munkaközösség, amely a vasárnapi szentmisén majd szerepel, a felolvasón, a kántoron, a celebránson keresztül. Beszéljük meg egy-két nappal előre, hogy lesz az a szentmise, nézzük meg az olvasmányokat, s aki fölolvas, az gyakorolja, s amikor azt mondjuk, most már jó, most már érthető, akkor mondhatjuk, hogy felkészültünk. De beszéljük is meg az egész szentírási szakasznak az üzenetét, hogy mit akarunk átadni a híveknek. Hogyan illik ehhez például a zene, a többi jelnek a sokasága, mert ennek harmóniája van. Lehet szó akár arról, hogy különösebb ünnepeken a részleteket – a gyertyaszenteléstől a bevonulásig, amikor a feszületet viszik két gyertyával vagy a füstölés – tudatosan átgondoljuk, és azt, mit jelent egy összeszedett liturgia végzése.

Fontos az is a papság képzésében, hogy a szemináriumokban ne csak liturgikaoktatás legyen, hanem legyen gyakorlati képzés is,

ami nálunk elég jól megvan elvileg, mert a székesegyházban a konventmisén részt vesznek a papnövendékek, tehát az ünnepélyes liturgiát élményszerűen megtapasztalják, és mint asszisztencia meg is tanulják. Ugyanakkor a szemináriumban is vannak hétköznapi misék. Ott a szemináriumi elöljárók felelőssége, hogy egy egyszerű, hétköznapi stílusban, de mégis szintén példamutatóan legyenek ezek az alkalmak megszervezve, ugyanígy akár egy szentségimádás, rózsafüzér vagy zsolozsma, hiszen ezek is liturgikus alkalmak. Nagyon fontos továbbá, hogy ha a papnövendékek, mondjuk nyáron gyakorlati idő alatt plébániára kerülnek, ott is megtanulják, hogyan kell megfelelően előkészteni és levezetni a liturgiát egy hívő közösséggel. Ugyancsak fontos, hogy ha táborozni mennek, rendkívüli körülmények között, nem csak azt tudják, hogy melyek a szabályok, hanem, hogy mi az igazán illő módja a liturgia végzésének abban az esetben. Tehát sokféle feladat van a felkészítés során. De ugyanígy föl kell készíteni az állandó diakónusokat, nálunk erre külön képzés van, ami nem azonos a teológiai fölkészítésükkel. Fel kell készíteni a liturgikus munkatársakat, az akolitusokat, ha vannak, és az egyéb pasztorális munkatársakat, így a hitoktatókat. Őket nagyon föl kellene készíteni, mert sajnos nagy az iskolai hittan és a templomi liturgikus gyakorlat közötti távolság. Az is fontos lenne, hogy a hitoktató teljes szívvel-lélekkel tudja ezt magyarázni és bemutatni. Sok minden egyéb lehetőség is van.

Beszéltünk arról például, hogy a homíliának az egyes szent szövegek üzenetéhez hogyan kell illeszkednie. Hogyan kell a hitet bemutatni ezen keresztül. Erre nézve 2016-ban megjelent ugyanennek a dikasztériumnak a rendelkezéseként a homiletikai direktórium, ez megvan magyarul is. Ez egy kiváló szöveg, mely teológiailag és pedagógiailag is elmondja, hogyan kell vezetni a liturgiát akár a homílián keresztül, és tartalmaz egy olyan függeléket, mely a három éves perikóparendben vasár- és ünnepnapokhoz elmondja, hogy a szent szövegek magyarázatában milyen hitigazságot lehet kifejteni – vasárnapról vasárnapra, kilenc éven keresztül –, és oda van rendelve, hogy A Katolikus Egyház Katekizmusában mely pontok tartoznak oda. Ez lehetőséget ad arra, hogy egyszerre feleljünk meg a liturgiában előforduló szentírási szövegekről való beszéd követelményének és annak is, hogy a homíliában az évek leforgása alatt az Egyház egész hitének lényeges igazságait bemutassuk. Szó volt az egyházi évről, hogy túl sok világnappal és egyébbel nem szabad széttörni, és arra is ügyelni kell, hogy az egyes helyi egyházakban a helyi szentek és boldogok kultuszát nyilván nem szabad elhagyni, de az sem helyes, hogy bárhonnan, bármit inkább elővegyünk, ahelyett, hogy megtartanánk a liturgikus év ritmusát. A zsinat ilyen értelemben nagyon fontos hangsúlyt helyezett az egyházi évkörre, a vasárnapokra, hiszen az a liturgikus életnek a központja.

– 1964-ben meghozott Sacrosanctum concilium konstitúció a szent liturgiáról pár évvel később, 1970-ben került bevezetésre. Azóta 54 év telt el. A mostani liturgia megfelel-e annak az igénynek, ami Isten népében – papok és hívek részéről – megfogalmazódik az istentalálkozás lehetőségéről a liturgiában?

– Teljesen soha nem fog megfelelni, mert az igények és a vágyak sokfélék. Létezett – és Jacques Maritain és felesége, Raissa Maritain szép könyvekben írták le – egy olyan szemlélet, hogy tulajdonképpen a csúcs valójában az Istennel való elmélyedt kontemplatív találkozás. Tehát ehhez képest egy alacsonyabb lépcsőfok lenne a nyilvános liturgia. Ez azért nem a zsinat tanítása; mi a zsinat nyomán azt valljuk, hogy ez a kettő szorosan összetartozik, és nem lehet azt mondani, hogy például a misében való részvétel a szövegeket hangosan kimondva ellenkezne a lelki elmélyedéssel. Ez egy fontos kérdés, ugyanakkor az igények lehetnek különbözők. Mert van, aki több elmélyedést igényel – természetesen erre is lehet alkalmakat kidolgozni, például a szentségimádás nagyon alkalmas lehet erre, de ugyanígy vannak olyan imádságformák, a rózsafüzér is akár, ami erre bőven ad lehetőséget. A másik dolog pedig, hogy a liturgiának az ünnepélyes végzése nélkül is lehetséges ez, mondjuk a zsolozsmának a fölépítésével, hogyha van jó kórus, hogyha van, aki ért hozzá és vezeti; ez a Világegyházban sok helyütt pozitív tapasztalatokat hozott.

Aztán ott van az inkulturációnak a kérdése is – Afrikában különös súllyal élik át és gyakorolják, de ennek a veszélyeit is látják, például hogy a pap színész módjára főszereplőként viselkedik, holott a liturgia nem a papról szól, még akkor sem, ha Krisztus személyében mutatjuk be a szentmiseáldozatot, hanem az Krisztus és az egész Egyház cselekménye, ami egyben arra is kötelez minket, hogy a Világegyházzal közösségben, kommúnióban legyünk, amikor a szentmisét bemutatjuk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megemlékezünk a pápáról a mise szövegében, hanem azt is, hogy nagyjából abban a rendben, azoknak a szövegeknek a vállalásával végezzük, amit a Világegyház a liturgikus könyvekben elénk ad.

Megvan a helye a kreativitásnak, de nem a hivatalosan jóváhagyott szövegek ellenében, hanem ahol ezek a szövegek azt lehetővé teszik.

Természetesen mindezekhez tartozik egyfajta stílus, és ezzel kapcsolatban többször kértük a dikasztériumot, és talán most ez meghallgatásra talált, hogy itt, Rómában szervezzen akár hétköznap este egy kurzust a Rómában tanuló összes papnak, papnövendéknek, bármilyen fakultáson is tanuljanak, amit elismernének egy-két kredit értékűnek. Vannak kurzusok a szentté avatásról, az el nem hált házasságról, a gyóntatásról; ilyen formában lehetne a liturgiáról is, mégpedig a liturgikus gyakorlatról. A liturgiamester a régi egyházban egy kívánatos funkció volt, régen hívták ceremoniáriusnak is. Azt hiszem, hogy fontos lenne itt az ideális magatartás és hozzáértés, és hogy ez nyerjen bemutatást, így azt hazavihetik a papok hogy az otthoni körülményeik között alkalmazzák, adaptálják; ez, azt hiszem, hogy nagyot emelne a liturgikus gyakorlaton.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír