Harkivból Kiskőrösre: egy különleges ukrán család története

Az Ukrajnából menekült Vorozhkina Lána és Vorozhkin Anatolij kislányukkal Kiskőrösön élnek, önálló lakásban, a férfinak állása is van. Hosszú utat tettek meg idáig az eltelt két évben (...). A sok átélt nehézség ellenére árad belőlük a kedvesség, a hála és az optimizmus, mely a háborús országban rekedt családtagok iránti aggódással vegyül. Az interjúra a házaspárral videón keresztül került sor. A fordításban a kárpátaljai származású Fehtel Krisztián segített, aki már néhány éve a Kunságban él és dolgozik.

– Honnan jöttek, és mióta vannak itt Magyarországon?

Vorozhkina Lána: Ukrajnából érkeztünk ide 2022. március 8-án a kislányommal, férjem, Anatolij 2022. szeptember 22-én jött el Ukrajnából. A lakásunk Harkivban. Az én szüleim Harkivban, Anatolij szülei Odessza megyében élnek. A kislányunkat Anasztaszijának hívják, szeret táncolni. (Itt Lána odahívta a 7 éves csodaszép kislányt, büszkén mutatta be. Őszintén dicsértem, milyen aranyos.)

Vorozhkin Anatolij: 2022-ben, amikor elkezdtek repülőgépek zúgni Harkiv fölött és elindultak a bombázások, azon nyomban döntöttük. Egész éjjel nem aludtunk, aztán hajnalban összecsomagoltunk pár dolgot, ami a kezünk ügyébe került, és már mentünk is ki a vasútállomásra. Akkor csak a gyerekeket meg asszonyokat engedték a vonathoz, és azt mondták nekik, hogy a vonat Lembergig (Lviv) megy, majd onnan Lengyelországig.

V.L.: De nem így történt, Anasztaszijával felültünk a vonatra, és az egészen Ungvárig vitt minket. Mégsem Ungváron szállásoltak el, hanem öt napig Huszt városában, egy régi, kollégiumszerű épületben laktunk, plusz 10-12 fok hidegben, ahol önkéntesek segítettek. Csak hideg víz volt, meleg víz talán naponta egyszer, de az nagyon gyorsan elfogyott. Anasztaszija nagyon eleven kislány, és sokan panaszkodtak rá, hogy bejár más szobákba, zavarja a többieket. Így aztán engem és néhány fiatal anyukát megkértek, hogy menjünk át egy másik menhelyre onnan nem messze, úgy tízpercnyire. Valami gyerekintézmény volt kis bútorokkal, óvoda vagy bölcsőde. Ott maradtunk, és pár nap múlva az óvoda vezetője fölajánlotta, hogy utazzunk Magyarországra, a Strázsa Tanyára, ahol nemcsak megszállni tudunk, hanem programok is vannak fogyatékos gyerekek számára, így a mi kislányunk is fejlesztő foglalkozásokon vehetne részt és sok mindenben tudnának segíteni – mondták. Nem sokat hezitáltunk, ideutaztunk.

Aztán idén novemberben költöztünk át Kiskőrösre Szabadszállásról, a Strázsa Tanyáról, a szociális szövetkezetből, ahol Magyarországra költözésünkkor befogadtak. Ekkor Anasztaszija is elkezdett óvodába járni. Szépen befogadták a csoportba a gyerekek, az óvónénik és a szülők is, mintha már évek óta ismerték volna. A kislányunk nagyon eleven. Volt, hogy átfutott a másik csoportba, vagy hogy az óvónénitől elvette a telefont, de mindezek ellenére nagy szeretettel voltak iránta. Azt mondták nekem: „Anyuka, ne izguljon, nincs semmi baj! Ne szóljon rá ezek miatt.” Jóban van a kisfiúkkal, a kislányokkal, kocsikáznak, szívesen van velük.

– Látom, Lána, hogy önnek a legfontosabb az, hogy a kislánya jól legyen. Tudnának még egy picit mesélni magukról, a származásukról, és hogy hogyan éltek, mielőtt idejöttek Magyarországra?

V.A.: Kint, Ukrajnában sofőrként, fuvarosként dolgoztam, Lána pedig otthon volt Anasztaszijával és ellátta a háziasszonyi teendőket. Mikor megérkeztem Magyarországra, Bea, a Strázsa Tanya vezetője segített nekem rögtön munkahelyet találni, így találta meg a TT Logistics céget Kiskőrösön, ott helyezkedtem el, és most már ugye ide is költöztünk a lakásba, amit a cégvezetés talált nekünk.

– Nemrég volt karácsony, ami a család és a hagyományok ünnepe. Hogy élték meg ezt idén?

V.L.: Most csak hármasban töltöttük, asztalhoz ültünk, és ünnepi ételeket tálaltunk fel, sok gyümölccsel, zöldséggel. Kicsit furcsa volt, üres, hiányoztak a rokonok, ismerősök. Otthon az a szokás, hogy vendégségbe megyünk, és hozzánk is jönnek vendégek. Itt nem tudjuk, mi a szokás, és nem is tudunk senkivel sem kommunikálni. Furcsa volt az is, hogy egyetlen ember sem volt kint az utcán, mintha kihalt volna a város.

A teljes interjú ITT olvasható.

Szöveg: Prokopp Katalin

Forrás és fotó: Ujvarosonline.hu

Magyar Kurír