Hét nap, hét házasság története (6.) – Emese és István

Negyven évesen még nem találta meg az igazit? Stresszel, aggódik emiatt? Vagy épp ellenkezőleg: már el is engedte ezt az egészet, mondván, úgysem lesz már ebből semmi? Ne csüggedjen, a Szent Lukács Görögkatolikus Szeretetszolgálat újszászi intézményének két lakója a bizonyíték rá: van ellenpélda. Palánki István írását olvashatják.

Amikor a metropóliai sajtós munkatársakkal arról beszélgettünk, kinek milyen házaspár jut eszébe, akivel interjút lehetne készíteni a házasság hete kapcsán, egyértelmű volt, hogy egy olyan házaspárt szeretnék bemutatni, akik valamelyik intézményünkben ismerkedtek meg, ott találtak egymásra, majd egy életre összekötötték sorsukat.

Hála Istennek, több ilyen párról tudunk, választásom az újszászi Szent Márton Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ lakóira, Gerhát Istvánra és feleségére, Gerhátné Oláh Emesére esett, akiknek a története – mely 2012-től közösen íródik – nem mindennapi, sőt megírni is aligha lehetne pontosan.

Emlékszem az első pillantásokra is – kezdte máris könnybe lábadt szemekkel történetüket Gerhátné Oláh Emese. – 2012-ben kerültünk mind a ketten az újszászi intézménybe, akkor ismerkedtünk meg – folytatta.

De hogy miért is kerültek oda? Emese édesanyja meghalt és magára maradt.

Emese: Édesanyám meghalt és magamra maradtam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Gyógyszerekre volt szükségem, ám pénzem nem mindig volt rá, hogy kiváltsam azokat. Volt olyan, nem tudtam, hogy bevettem-e a gyógyszereket, vagy sem, ezért előfordult, hogy duplán szedtem be azokat, vagy egyáltalán nem. De persze olyan is megesett, hogy nem tudtam megvenni a gyógyszereket, hiszen még ételre sem futotta, nemhogy másra. Ha meg túlment a dolog, akkor pszichiátriára kerültem gyógyszer-túladagolás miatt. Ebből persze jött egy hatalmas tragédia, vagyis szerencsére így mára azt mondom, mégsem lett olyan hatalmas, mert megmentettek.

Magamra gyújtottam a házat, megégett az arcom. Véletlen volt, sőt mai napig sem emlékszem rá, hogy akkor, ott, mi történt. Azt sem tudom, ki mentett meg. Persze a családom engem hibáztat, de higgye el, fogalmam sincs, hogy mi történt. A családtagjaim ezután erőszakkal „tettek be” az otthonba.

Nem emlékszem, mikor, hol írtam alá a papírt, hogy én ide bejövök. Egyszerűen, nem tudom még ma sem, hogy hogyan is zajlott ez az aláírás. De elfogadtam, itt vagyok, és most már a helyzethez képest minden rendben is van – összegezte a 48 éves hölgy.

Az 53 éves István alkoholista volt, ő viszont feleségével ellentétben önszántából ment be pszichiátriai kezelésre.

István: A családom nem értett meg, sok volt a vita, az összetűzés. Én meg gondoltam egyet a sokadik ilyen eset után, bementem a pszichiátriára. Skizofrén lettem, elfáradtam lelkileg. Nem akartam kellemetlenséget okozni a családomnak és magamnak sem. Végül ide kértem bejutást.

Édesanyám halála után jöttek a nehézségek. Megváltozott minden az életemben, a sorsom rosszra fordult, de szerencsére megtaláltam a kiutat, és éppen

ezért mondom azt a fiataloknak, hogy semmin ne izguljanak, mindig van jobb, csak bízzanak a Jóistenben, és az ő segítő kezeiben, erejében.

Visszatérve a házaspár megismerkedésére Emese kifejtette, az elején úgy voltak egymással, mint a kutya meg a macska.

István: Kezdetben azt mondtam, nekem cigánylány nem kell. Ezt az elvemet azonban nagyon hamar felborította Emese, mára pedig már egészen másként gondolom. Pedig

a benti barátaim, szobatársaim és a családom is le akart beszélni Emeséről, de nem sikerült, és milyen jó, hiszen ma boldogan élünk egymással, egymás kezét fogva a legnehezebb és a legszebb időszakokban is.

Emese: Nem tagadom, hogy cigánylány vagyok. Istvánnak tényleg nem kellett eleinte a cigánylány, de én még az apukájának is megmondtam, hogy úgyis megfogom a fiát, az enyém lesz. Egy idő után aztán már kerestük, mikor tudunk legalább egy kicsit is beszélgetni. Kiültünk egymáshoz, az étkezéseknél is egymás társaságát kerestük.

István: Igazság szerint nekem azonnal megtetszett Emese, csak hát na, nem úgy van az, hogy egyből mindent bele. Udvarolgattam… a sárga rózsa a kedvence!

Emese: Soha nem felejtem, egy túrós lepénnyel kezdődött minden. István apukája süteményt hozott be neki, persze akkor még nem volt a házastársam, majd István megkérdezte, kérek-e belőle. Ott már mindketten tudtuk, hogy elindult valami.

A kettejük sztorijának kellős közepén – vagy ki tudja hol –, 2016-ban elérkezett az esküvő időpontja. Szerelmesek voltak, mint egy nagyágyú – ahogy István fogalmazott. Újszász önkormányzata állta az esküvőt, a Szent Márton Görögkatolikus Szociális Szolgáltató Központ adta a helyszínt, az ételt – az egykori kastély báltermében (ma étkező) volt a lakodalom –, felajánlásokból pedig üdítőitalok érkeztek.

Emese: Mindig is vágytam esküvőre, szerettem volna menyasszony lenni, és a nehézségek ellenére sikerült.

Egy álmom vált valóra, amit ennek az intézmények köszönhetek. Nincs lehetetlen, mára tudom.

Gyönyörű lakodalmunk, esküvőnk volt, ahogy illik. Szertartás, háromfogásos vacsora, buli, torta, ajándékok.

István: Meghívtuk az intézményvezetőt, a segítőinket, barátainkat, nagy buli lett.

Emese és István a kinti élettel nem foglalkozik, több mint tíz éve vannak Újszászon, az intézményünkben, ők bent dolgoznak, élik életüket, és boldogok együtt, láthatóan újra élvezik az életet. És hogy mi a céljuk, tervük?

Emese: Az intézményen kívüli életet már nem bírnánk. Tíz éve nem voltam otthon, nem hiányzik, itt viszont szeretnénk nagyon sokáig élvezni egymás társaságát.

A betegségeim nem engedik meg, hogy gyermekeink legyenek, ezt elfogadtuk, úgy vagyunk vele, hogy ha ezt szánta nekünk az Isten, akkor így ketten fogunk mindent megtenni azért, hogy a lehető legszebb életünk legyen.

István számomra tényleg olyan, mintha a másik felem lenne.

István: Van, hogy csörögnek a tányérok, van, hogy hangosak vagyunk, de mindig tudunk bocsánatot kérni és persze megbocsátani is.

S hogy hogyan jellemzik a jó házasságot?

István: A házasság köteléke egy puhább ceruza. Míg egy 2B-s ceruzával csak úgy írogatunk, a 4B-s ceruzával már rajzolhatunk is gyönyörűen. Össze sem hasonlíthatók, ahogy a házas élet sem az egyedülléttel. Együtt valóban minden könnyebb, van kivel megosztanod a sikereidet és a bánataidat is. Mindig ott van melletted egy ember, akire tudod, hogy mindig számíthatsz.

Emese: a kitartás legyen mindennél előrébb való. Hat kemoterápián vagyok túl, illetve úgy mondanám, hogy vagyunk túl. Hiszen István mindvégig ott volt mellettem, kitartott a legnehezebb pillanatokban is. Mondtam neki, hogy találjon egy olyan nőt, aki még gyereket is tud neki akár szülni, de ő itt maradt és ettől nagyobb ajándék talán nincs is a Földön.

Szerző: Palánki István

Forrás és fotó: Görögkatolikus Sajtó- és Médiaközpont

Magyar Kurír