Isten országának talentumai

Amikor a Szentírás egy példázata kerül elénk, gyakran megkísért minket, hogy már az első sornál azt mondjuk: ó, ezt ismerem, jól érthető, tudom, mit akar mondani, a mai embernek szóló tanítását is azonnal felismerem. A mostani vasárnap evangéliuma a talentumokról szóló jézusi példabeszéd. Mondhatnánk, könnyen érthető: a talentumok az Istentől kapott képességek, amelyeket használni, kamatoztatni kell, mert ezt kívánja tőlünk az Úr. Persze ezzel a magyarázattal kapcsolatban is felmerülhetnek bennünk kérdések, gondolatok: Miért kapjuk másként, más mértékben a talentumokat? Megérinthet minket az Úr jósága, az, hogy megbízik bennünk. Megrendíthet a felelősség, amelyet a ránk bízott készséggel és feladattal kapunk. Vagy a történet nyomán tudatosíthatjuk, hogy nem az az igazán nagy baj, ha ügyetlenül használjuk a talentumainkat, hanem az, ha meg sem próbáljuk kamatoztatni azokat.

Ezek a gondolatok mind érvényesek, de Jézus ezzel a példázattal még többet akar mondani. A szentírási történetek – bármennyire ismerősen hangzanak is – mindig mélyebbre és mélyebbre akarnak vezetni. A példázat Jézus tanítói működésének végén, közvetlenül szenvedéstörténete előtt foglal helyet az evangéliumban, az egyházi évben pedig Krisztus Király ünnepe előtt, az év utolsó szakaszában hangzik el. Ebben az időszakban az Egyház az utolsó időkre és különösen a mennyek országára irányítja a figyelmünket. Érdekes ebből a szempontból is átgondolni a példabeszédet.

Az Úr olyan talentumot, ajándékot is ránk bíz, amely még annyira sem a miénk, mint a képességeink. A mennyek országának tanítása és ígérete, az örök élet üzenete, maga az evangélium és a hitünk – ezek mind az Úr kegyelmi ajándékai, amelyek nekem is szólnak, ugyanakkor rajtam keresztül másoknak is.

Így a kérdés az, hogy mit kezdek a hit, a meghívottság, az evangélium ismeretének és a mennyek országa ígéretének talentumaival. Továbbadom, és embereket nyerek meg vele Isten országának? Vagy megtartom magamnak, sőt elásom azokat? Ha igen, miért? Félelem van bennem? Mi okból? A fogadtatás miatt? Azért, mert hiteltelennek érzem az életemet, vagy ügyetlennek ismerem magam? Vagy nem akarom odaadni, beleengedni magam mindabba, amire maghívást nyertem? A példázat szerint,

amikor az Úr számadást végez, nem az a szempontja, hogy elég ügyes és eredményes volt-e a megbízott, hanem hogy egyáltalán próbált-e kezdeni valamit mindazzal, amit kapott.

A történet végén egy elgondolkodtató mondatot olvasunk: Vegyétek csak el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van. A talentumokat kiosztó ember tehát nem veszi vissza a számadáskor, amit odaadott, sőt mintha most adná igazán oda azoknak, akik addig jól kezelték azokat. És valóban: sokszor megtapasztaljuk, hogy ha beleengedjük magunkat a feladatba, a mennyek országa hirdetésébe, az evangélium továbbadásába, akkor lesz még inkább vagy igazán a miénk, amit ránk bíztak.

Szerző: Dobszay Benedek OFM

Magyar Kurír