Istent szerető hitünk adhat nekünk gyógyulást – Húsvéti beszélgetés Janka Ferenccel

– Gyakran elhangzik: melyik a fontosabb ünnepünk, a karácsony vagy a húsvét? Kétségtelen, hogy a húsvét a beteljesedés, de ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, a második isteni személynek meg kellett testesülnie. Lehet egyáltalán sorrendet felállítani karácsony és húsvét között?

– A megváltással kapcsolatos teológiai hagyományban találkozunk olyan megfontolásokkal, amelyek inkább a megtestesülésre, míg mások a húsvéti misztériumra helyezik a hangsúlyt. A karácsony – különösen felszínes megközelítésben – a hétköznapi emberekhez is közelebb áll. Azzal együtt, hogy az „Isten emberré lett” megrendítő csodájából mára sokak számára „csak” egy ajándékozással egybekötött szeretetünnep lett, a családi vagy másféle emberi közösség meghittségét kereső alkalom. Húsvétkor Isten szeretete az emberi elzárkózással és gonoszsággal találkozik.

A Jézus szenvedésén, kereszthalálán és feltámadásán keresztülragyogó isteni szeretet csak a hitben közelíthető meg igazán, sőt még a hitet is próbára teszi.

A húsvét titka így nehezebben érthető, de mélyebb is.

– A Szentírásban több mint háromszázszor szerepel a bátorítás: „Ne félj!”, „Ne féljetek!” Mi mégis gyakran félünk, különösen napjainkban. Aggódunk, nehogy világháborúvá szélesedjék a szomszédunkban vagy a Szentföldön dúló háború, ott munkál bennünk a félelem a gazdasági és az energiaválság, a klímaválság és még sok minden más miatt. De magától Istentől is félünk: mintha még kétezer évvel a megváltás után is az Ószövetség gyakran haragvó Istenének képe élne bennünk a szeretet Istene helyett…

– Érdemes különbséget tenni a félelem és a szorongás között. A félelem mindig valami konkrét valóságra vonatkozik. Félhet az ember egy vizsgától, betegségtől vagy orvosi beavatkozástól, egy kellemetlen főnöktől, egy élethelyzettől. A szorongás tárgya viszont meghatározatlan. Létünk törékenysége, esendősége, végességünk jelenik meg benne, az elmúlástól, a haláltól való talán kimondatlan rettegés. A zsidókhoz írt levél szerint Jézus azért jött, hogy megszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükön át szolgaságban tartott. Emberi létünk alapvető, szorongató paradoxonja Pilinszky megfogalmazásában az, hogy biztonságra törekszünk, mégis el kell fogadnunk a bizonytalanságot.

Az istenfélelem azonban valami más. A zsoltáros és az ő nyomán Szent Benedek is hangsúlyozza: „a bölcsesség kezdete az Úr félelme”. Az istenfélelem nem az Isten nélküli elhagyatottság félelme. De nem is az Istentől való félelem, mert aki Istentől fél, annak téves, erőszakos, számonkérő, diktátor-istenképe van. Aki féli az Istent, annak nem kell félnie semmi és senki mástól. Ha szeretjük és tiszteljük Istent – ilyen értelemben „féljük” –, az szabadabbá tesz minket, hiszen a szeretet oldja az e világi értelemben vett félelmet is. Egyfajta tisztelő szeretet ez. Aki így szeret, az el akar kerülni mindent, ami által méltatlanná válna Isten szeretetére. Vagy pozitív megfogalmazásban: igyekszik mindent megtenni azért, hogy Istennek, akit mindennél és mindenkinél jobban szeret, tetszésére legyen.

Az istenfélelem ezért olyasmi, mint az összeszedettség, a koncentráció optimuma. A művész ihletett izgalma az előadás előtt. A sportoló pattanásig feszült figyelme a startpisztoly eldördülése előtt. Az esküvőre készülő menyasszony izgalma és a vőlegény szerelmes, vágyakozó várakozása a házasságkötés előtt.

Az örömszülők áldozatos erőfeszítése, hogy szeretett gyermekeik menyegzője a lehető legjobban sikerüljön.

– A szenvedések éjszakáján Jézus annyira félt, hogy vérrel verítékezett a Getszemáni-kertben, mégis azért imádkozott, hogy az Atya akarata teljesüljön, ne az övé. Vajon ezzel felkészítette tanítványait, s egyúttal minden idők keresztényeit arra, hogy mindig Isten akaratát tartsák szem előtt, akkor is, ha az fájdalommal, szenvedéssel jár?

– Isten akaratával kapcsolatban gyakran vannak negatív asszociációink. A gyászjelentések jutnak eszünkbe: „Mély fájdalommal, de Isten akaratában megnyugodva tudatjuk, hogy szeretett hozzátartozónk elhunyt.” Vagy Jézus imént idézett agóniája, amikor azt kéri, ha lehet, múljon el tőle a szenvedés kelyhe, de ne az ő akarata legyen meg, hanem az Atyáé. Isten elsődleges akarata azonban az ember üdvössége. Szent Iréneusz a Kr. u. 2. században azt írja, hogy Isten dicsősége az élő, vagyis a boldog ember. Isten akarata az ember üdvössége és boldogsága. Aranyszájú Szent János liturgiájának eucharisztikus imájában pedig ezt olvassuk: „Ezekkel a boldog seregekkel (…) mi is kiáltjuk és mondjuk: szent vagy és legszentebb!” Az Istent imádó angyalok boldogok. Isten szolgálata a boldog, beteljesült létet jelenti. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen. Ennek az üdvözítő akaratnak a nagy igenjébe illeszkedik minden kisebb-nagyobb nem. Isten szeretetének logikájában van a helye minden olyan cselekedet tiltásának, ami a mások vagy a magunk kárát eredményezné. Hiszen a bűnnel az ember kárt okoz a másiknak vagy magának, természetes, hogy ezt tiltja Isten. De nem azért, hogy elvegye a kedvünket vagy valami jótól megfosszon minket, hanem hogy teljesebb legyen az életünk. Ha valaki diplomát akar szerezni, sok mindenről le kell mondania; ha élsportoló szeretne lenni, szorgalmasan kell edzenie… És még egy fontos mozzanat: a Miatyánkban a „legyen meg a te akaratod” kérést akkor tudjuk igazán bizalommal mondani, ha hiszünk benne, és reméljük, hogy Isten nálunk jobban tudja, mi a jó nekünk. Ezért kérhetjük is, hogy hallgassa meg a javunkra és üdvösségünkre szolgáló kéréseinket.

– Jézus az utolsó vacsorán azt mondta tanítványainak: a világ gyűlölni fog benneteket az én nevemért. Miért van az, hogy még ma, kétezer év múltán is sokakban él ellenszenv a kereszténység iránt?

– A Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) segélyszervezet pontos számadataiból kiderül: a világ legüldözöttebb vallása a kereszténység. Ennek egyik oka, hogy

a hitelesen megélt krisztusi hit és értékrend provokáció minden olyan, vallási köntösbe burkolt társadalmi-politikai ideológia számára, amely tagadja az emberek Isten előtti egyenlő méltóságát és szabadságát.

A hiteles vallásosság és az igazság között szoros az összefüggés, hiszen az igazságérzékünket is Istentől kaptuk, ezért a vallási fanatizmus, a terrorizmus nem férnek össze az igaz istenhittel. A másik ok pedig bizonyára az, hogy az elvileg keresztény hagyományú országok a szabadság és a demokrácia terjesztésének jogcímén olykor elképesztő arroganciával érvényesítik a hegemóniájukat szolgáló katonai, geopolitikai és gazdasági érdekeiket, amelyekkel valójában nem az igazságosságot és a békét szolgálják. A nem keresztény hagyományú országok és közösségek ezért joggal gondolják: ha ilyenek a keresztények, akkor mi ebből nem kérünk. „Miattatok átkozzák az Isten nevét” – olvassuk a Szentírásban is. A nyugat-európai államokban a más kultúrájú csoportok integrációjával kapcsolatos egyre súlyosbodó problémák is erre vezethetők vissza talán. Miközben a bevándorlók az itteni életszínvonalat kívánatosnak tartják, azt az immár nem keresztény kultúrát, amivel találkoznak, mélységesen megvetik. XII. Piusz pápa jelmondata, „A béke az igazságosság műve”, ma is égetően aktuális.

– François Varillon Jézus passiója című könyvében azt írja: az igazi dráma nem Jézus szenvedése, hanem az, hogy kínzói és a fölötte ítélkezők a szenvedést szándékosan okozták neki. A passió legfontosabb tartalma: akik „ezt tették Jézussal, azt akarták, hogy szenvedjen és meghaljon”. Miként vélekedik erről?

– Hans Urs von Balthasar svájci jezsuita bíborost, teológust idézném, aki az emberi gyarlóság, gonoszság és aljasság négy formájáról beszél. Az első a hálátlanság: amikor valaki a kapott javakért a legcsekélyebb viszonzást sem hajlandó nyújtani. A második a viszonzott erőszak: amikor valakit bántanak, és az illető bosszút áll. Ebben az esetben a szemet szemért, fogat fogért elv bizonyos értelemben már korlátozott és arányos erőszak, mert nem akar többet ártani, mint amennyit elszenvedett. A harmadik az ártatlannak okozott károkozás, a védtelennel és kiszolgáltatottal szembeni erőszak. Amikor valaki olyan személynek okoz testi-lelki fájdalmat, akit nem is ismer vagy semmi köze hozzá, aki neki semmilyen módon nem ártott, s aki nála gyengébb, kiszolgáltatottabb. Az aljasság negyedik, legmélyebb foka pedig az, amikor valaki a legnagyobb jótevőjével szemben hálátlan, hasonlíthatatlanul gonosz, és a neki életet ajándékozni akaró Isten Fiát megkínozza, megöli. Valójában szinte felfoghatatlan az az önmagát végletekig kiszolgáltató és erőszakmentes isteni szeretet, amely úgy szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adja oda.

Ám mielőtt azon botránkoznánk, hogy miként lehettek ilyen gyalázatosak a régmúlt idők emberei, meg kell vizsgálnunk, hogy mi magunk kivel vagyunk hálátlanok, mikor viszonozzuk a rajtunk esett sérelmeket, hogyan bántunk ártatlanokat, vagy mikor teszünk rosszat azokkal, akik velünk jót tettek.  

– Sokat beszélünk a megtérésről. Két évezredes tapasztalat szerint intézményesen ez valószínűleg nem lehetséges, csak egyes emberek által, mint amilyen Assisi Szent Ferenc, Bosco Szent János, Pio atya, Kalkuttai Szent Teréz anya voltak, és még sorolhatnánk. Vagy mint amilyenek a minden korban, így napjainkban is élő ismeretlen szentek.

– Egy római konferencián hallottam Walter Kasper bíborostól, hogy milyen fontos szerepet játszott gyermekkorában a szentek életének olvasása. Sajnálatos, hogy ez ma már szinte kiveszőben van. Pedig a szentek élete egyrészt megmutatja, hogy igenis lehetséges radikálisan elköteleződni Isten és az emberek szeretete mellett. Másrészt gyakran misztikus távlatokba nyerhetünk betekintést általa: mély szeretetben és istenkapcsolatban kibontakozó, beteljesedett földi életekkel találkozhatunk. Gondolhatunk Avilai Szent Teréz művére, A belső várkastélyra, Assisi Szent Ferenc Fiorettijére vagy Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos írásaira. A hétköznapi vagy „szomszédos” szentekről pedig az a véleményem:

az ismeretségi körünkben is vannak olyan emberek, akikben megérezhető, hogy nagy spirituális mélységben, harmóniában élnek. Megrendítően szép, amikor mi magunk is megélünk ebből valamit. Olyan pillanatok ezek, amikor az ember megsejti Isten közelségét.

Akár úgy, hogy valami mély örömöt él át, akár úgy, hogy a megpróbáltatásban vagy szenvedésben megérzi: az ő ereje már elfogyott, és szinte tapinthatóvá válik számára Isten jelenléte, segítsége. Karl Rahner német jezsuita teológus nem véletlenül mondta, hogy a 21. század kereszténysége vagy misztikus lesz, vagy nem lesz. Itt arra gondolt, hogy a hagyományon alapuló vallásgyakorlás helyét egyre inkább a személyesen megélt hit és istenkapcsolat veszi át.   

– Nagyböjt első vasárnapján a római katolikus misekönyörgésben elhangzik: a húsvétra való felkészülés során igyekezzünk minél közelebb kerülni Jézus Krisztushoz. Tudjuk, hogy vannak erre módszerek, például a Szentírás olvasása, az ima, a lelkigyakorlat, a böjt. De hogyan mutatkozik meg ez a hétköznapokban?

– Az istenkapcsolatban két szereplő van jelen: az ember és Isten. Az imában, a húsvétra való készületben sokszor azt gondoljuk, mi vagyunk ennek a kapcsolatnak a főszereplői. Egészen bizonyos azonban, hogy több figyelmet kellene szentelnünk Istennek, teret engednünk magunkban neki. Megszabadulni a szokásaink kényszerétől, a komfortzónánk kényelmétől. Kikapcsolni időnként a telefont, szabaddá válni a megszokott rutinoktól. Lehet például sétálni a természetben, figyelmesebben olvasni. Arra figyelni, hogy miként jelenik meg az „egészen más”, a Szent, s az ő jelenlétében megkérdezni magamtól, hogy mire vágyom, mit kellene esetleg másként tennem, mint eddig. Figyelni arra, hogy mit akar üzenni nekem Isten. Ellazult figyelemmel a jelenlétébe helyezni magam. Jezsuita atyáktól hallottam, hogy az ima lehet olyan, mint a napozás. Az ember ilyenkor hagyja, hogy Isten szeretetének fénye a teste és a lelke minden részét megvilágítsa, átmelegítse, megsimogassa, gyógyítsa. Különösen azokat a részeket, amelyek a legjobban fájnak, vagy amiket a legjobban szégyell. Meg kell tanulnunk Isten szeretetének tekintetével nézni másokra és magunkra is.

– Hét szó hangzik el Jézustól a kereszten. Hogyan mutatkozik meg ezekben a megváltás misztériuma?

– A kereszten haldokló Krisztus a 22. zsoltárt idézi. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2; Mt 27,46) Sokan, így az előbb említett Hans Urs von Balthasar is úgy értelmezi ezt, hogy Jézus átéli az Istentől való teljes elhagyatottságot. Ennek ellenére nem esik kétségbe, hanem ebben a végletes magányban a mennyei Atyára bízza magát. Emberileg ez hallatlan teljesítmény. Ugyanakkor a zsidó gondolkodásban egy zsoltár első mondatának említése azt is jelenti, hogy az illető az egész zsoltárt imádkozza. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a többi evangélista továbbhalad a zsoltár fokozatosan kibontakozó imájában.

A 22. zsoltárban az első tapasztalat az elhagyatottság, a szenvedés, a kiszolgáltatottság. Utána viszont teljes fordulat következik: „Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt, és a közösségben dicsőítlek téged” (22,23). A vége pedig: az Isten vitte végbe ezt, vagyis „beteljesedett”.

Egyrészt tehát Jézus átéli az Istentől való elhagyatottságot. Ezáltal szolidaritást vállal minden bűnös emberrel, aki elhagyta Istent, s emiatt úgy érzi, Isten elhagyta őt. Ettől kezdve senki nincs egyedül ebben az állapotban, mert Jézus vele van, és átéli a szenvedését. Ez bizonyos értelemben a pokolra szállás tanítása is. Másrészt viszont Jézus nem kétségbeesésben hal meg. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46) – mondja, és végül: „Beteljesedett” (Jn 19,30). Ezzel az Atya iránti bizalmat fejezi ki, azt, hogy az ember élete még a halálban sem juthat máshová, mint az Atya szerető kezébe. A kétség itt reménybe fordul, a szenvedés pedig megdicsőülésbe. Jézus feltétlen bizalommal adja vissza lelkét Atyjának. János evangélista teológiai értelmű szóhasználata szerint pedig „kiadva”, „kibocsátva” Lelkét „átadta” azt az Egyháznak. Van egy nagyon kedves imádságom, még édesanyámtól tanultam, a keresztény hit lényegét foglalja össze: „Istenem, szeretlek. Bánom bűneimet. Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet.” Gyermekként addig imádkoztam ezt az imát, amíg úgy éreztem, teljesen odafigyelek rá, aztán szépen elaludtam.

– Kétezer év óta vitáznak a teológusok Júdás szerepéről, s rengeteg film és irodalmi alkotás is készült róla. Determinálva volt, hogy elárulja Jézust? Feltétlenül szükséges volt ez a megváltáshoz?

– A filozófiai teológia Isten akaratának és az ember szabadságának feszültségében hajlamos mindkét pólust eltúlozni, vagy csak az egyiket figyelembe venni. Az egyik túlzás a mindenható Isten akaratának felnagyítása egészen az egyeseket pokolra szánó, vagy egyszerűen elkárhozni hagyó determinizmusig. Úgyis az lesz, amit Isten akar. A Katolikus Egyház azonban ezt soha nem fogadta el. Ez az elgondolás figyelmen kívül a hagyja a Timóteushoz írt levélnek ezt a részletét: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). A keresztelési szertartásban mi mindig elimádkozzuk ezt. Ezzel teljességgel összeegyeztethetetlen, hogy Isten egyeseket kárhozatra determinált volna, vagy pusztán hagyná, hogy elkárhozzanak. A másik túlzás pedig az ember szabadságának abszolutizálása egészen Isten létének tagadásáig vagy deista zárójelbe tételéig. A bűn lényege, hogy az ember maga akarja meghatározni a jót és a rosszat. A maga istene akar lenni, ez a próbálkozása azonban – mint a bűn minden hamis ígérete – kudarccal végződik. Száz százalék az Isten üdvözítő akarata, és száz százalék az ember döntése is.

Szeretni csak szabadon lehet. Isten ezért vállalja akár a visszautasítás hatalmas kockázatát is, hogy az ember valódi szeretettel – vagyis szabadon – viszonozhassa az ő kezdeményező szeretetét.

Visszatérve Júdásra, az árulóra: nem ő az egyetlen tanítvány, aki kudarcot vall, hiszen ott van Péter is, aki megtagadja Jézust. A kettejük közötti óriási különbség az, hogy míg Júdás a tettét megbánva nem talál vissza Jézus irgalmához, és kétségbeesésében öngyilkos lesz, addig Péter keservesen sírva fakad. Háromszoros tagadását Jézus iránti szeretetének háromszori megvallásával Krisztus irgalmába helyezi. Ezért és így lehet az Egyház sziklaalapjává.

– Emberi ésszel felfoghatatlan, legalábbis sokszor tűnődöm ezen: a világmindenség Ura, lemondva végtelen hatalmáról, tűrte, hogy kínzói megalázzák és keresztre feszítsék. A megváltást végül is nem a szenvedés, hanem Isten irántunk érzett határtalan szeretete hozta el számunkra?

– Rómában, a Német–Magyar Kollégiumban találkoztam először Sieger Köder német pap festő képeivel. Alkotásai mindig teológia mélységeket tárnak fel. A lábmosás című festményének bal felső sarkában az Eucharisztia kelyhe és kenyere látható. Jézus nekünk háttal térdel, Péter lábát mossa, fején zsidó fejkendő.  Péter az egyik kezével elutasítja, a másikkal átöleli Jézust. A vízzel teli mosdótálban Jézus arca tükröződik felénk.

A lábmosásban Krisztus isteni öntudata és alázata egyszerre nyilvánul meg. „Ti ugye Úrnak és Mesternek szólítotok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. De ha én, az Úr és Mester megmosom a ti lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” (Jn 13, 13–14) Krisztus eucharisztikus jelenléte és a szolgáló szeretetben felismerhető istenemberi önátadása szoros egységet alkot. A folytatás is nagyon fontos: „Példát adtam nektek, és boldogok vagytok, ha megteszitek” (Jn 13,15). Jézus példája arról tanúskodik, hogy az alázatos szolgálat magasztosságára éppen az tesz képessé bennünket, hogy megéljük Isten szeretett gyermekeinek méltóságát.

Nagyon beszédes, hogy a feltámadásban kételkedő Tamás apostolt Jézus sebeinek érintése tette hívővé, alakította át. Pilinszky írja a Tamás, a kételkedő című írásában: „Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.”

Az önátadó és önfeláldozó isteni szeretet mélysége és magassága a kereszthalál és a feltámadás intervallumában nyilatkozik meg, ahogyan Krisztus az életét adja barátaiért és ellenségeiért. E végtelen mélység és magasság távlatában feszül a mi életünk is.

Húsvétról húsvétra erre a misztériumra nyílunk meg, hogy a Krisztussal való egységünk megújuljon és elmélyüljön. Hogy újra meg újra erő, élet és remény járjon át bennünket.

– Hogyan juthatunk el odáig, hogy valóban megéljük a feltámadás örömét, és hogy az ne csak húsvétvasárnap legyen velünk, hanem a hétköznapokban is? Krisztus feltámadása az örök üdvösség ígérete számunkra, de a mindennapi életünkben is lehetnek feltámadások a mélypontok után…

– Korunk jóléti társadalmát élvezeti társadalomnak is szokás nevezni. Talán Dante kérdezi az Isteni színjátékban: „Boldog-e a rühes, ha vakaródzhatik?” Kommunikációs társadalmunk okoseszközei felszínes impulzusok sokaságával ingerlik és vakargatják értelmünket, érzelmeinket, és egyre erősebben kötik magukhoz akaratunkat. A legnagyobb baj az, hogy elhitetik velünk, kapcsolatban, közösségben vagyunk. Ám ez nem igaz, a látszat és a valóság helyet cserél. Ahogy az ételreklámok vagy a főzőműsorok képeivel nem lehet jóllakatni valakit, úgy a virtuális világ illúziói is csak ideig-óráig kínálnak élvezetet. Valódi emberi kapcsolatokra és istenkapcsolatra van szükségünk.

Az ígéret földje és a mennyei Jeruzsálem felé pedig az út a hétköznapok pusztáján keresztüli vándorláson át vezet.

Ott kell hagyni a virtuális világ szórakoztató egyiptomi szolgaságát, s Krisztussal együtt ellene kell mondani a sátánnak. Damaszkuszi Szent János húsvéti kánonja így tanít: „Tegnap veled temetkeztem el, Krisztus, veled ébredek ma, a feltámadóval; tegnap veled fölfeszíttettem, dicsőíts meg engem is, Üdvözítő, a te országodban!” Ez a Krisztussal való sorsközösség vállalásának kihívása: meghalni a kísértő önzéseknek, és megnyílni Krisztus életére, gyógyító csodáira. Napjaink mentális, pszichológiai problémáit, a magány, a szégyen, a kirekesztettség, a függőségek fájdalmait Jézus ma is meg akarja gyógyítani, ahogyan egykor démonokat űzött ki az emberekből.

Az Úr szenvedéstörténetének mozzanatai pedig saját emberi szenvedéseinkkel kapcsolatban hordoznak lényeges tanításokat. Jézus nem lázad, elfogadja, de nem keresi a szenvedést. Nem válaszol a bal lator szidalmazásaira, szóba sem áll vele. A jobb lator üdvös kérését viszont azonnal teljesíti: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” Gondoskodik édesanyjáról és a szeretett tanítványról, egymásra bízza őket. Végül pedig az elhagyatottságot átélve és annak ellenére is bizalommal és szeretettel ajánlja lelkét Atyja kezébe.   

– Az egyik elmélkedésében az emmauszi tanítványok szívének átalakulásáról beszél. Miről van itt szó?

– Az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi részben a kulcsfogalom számomra az a verssor, ami a régi, Káldi-féle fordításban így hangzik: „Nemde gerjedez vala a szívünk, amikor velünk volt az úton és magyarázta nekünk az Írásokat?” (Lk 24,32) A mostani fordításokban már ezt olvassuk: „Hát nem lángolt a szívünk…?” De a gerjedez és a lángol nem ugyanaz. A tűz akkor „gerjedezik”, amikor a szél vagy valaki lefújja a parázsról a hamut, és az kezd felizzani. A tanítványokat sokként érte Jézus halála. A szívükben már csaknem kihunyt a parázs, ám a Jézussal való találkozáskor újra izzani kezd, s aztán a Szentlélek lángja az, ami átalakítja a szívüket. Számtalan történet van a Szentírásbana szív átalakulásáról. Találkozunk például a házasságtörését gyilkossággal leplezni akaró Dáviddal. Ő a töredelmes szívet meg nem vető Istentől bűnbánattal kéri: „tiszta szívet teremts bennem, Isten” (Zsolt 51,12). Ismerjük a fiatal Salamont is, aki bölcs szívet kér, hogy meg tudja különböztetni a jót és a rosszat. Olvassuk Ezekiel próféta szavait, aki az Izraelt a bálványaitól megszabadító Istenről így jövendöl: „új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek: kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26). „Boldogok a tiszta szívűek”, mondja Jézus. Tanítását, emberekhez fűződő kapcsolatát tizenegy evangéliumi jelenet a „megesett rajtuk a szíve” kifejezéssel írja körül. Jézus így fordul a lepráshoz, aki gyógyulásért könyörög, a vakokhoz, akik arra kérik, hogy tegye őket látóvá, a naimi ifjú síró édesanyjához, akinek feltámasztja a fiát. Így érez az elgyötört és levert nép fiai iránt is, akik olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, és az éhes tömegnek csodásan kenyeret szaporít.

A szív mindig az egész emberi személyiségről szól, vágyai és titkai Isten szívébe vezetnek minket. A feltámadás misztériumához lassanként felizzó szívvel közelítünk.

– Úgy tudom, nagyon szereti az irodalmat, a költészetet. Felidézne egy-két olyan verset, ami kifejezi húsvét emberi ésszel felfoghatatlan misztériumát?

– Két verset említenék Pilinszkytől. Az egyik a Szent lator című, amelynek két utolsó sora így hangzik: „barát, / barátság mindörökre”.

A „szent lator” a földi agónián immár túl, de a halálon még innen lévő, megtért gonosztevő, akinek Jézus azt mondja: „Még ma velem leszel a paradicsomban.” A „barát, barátság”, szinte gügyögve ismételt szavai Pilinszky értelmileg visszamaradt nagynénjének sajátos beszédmódját idézik, aki ha kimondott egy számára mindig nehezen megtalált, egyszerű szót, akkor a boldogságtól felragyogott az arca. A költő ezzel a hallatlan, dadogó intenzitással kürtöli világgá minden megtérő gonosztevő felé Isten végtelen szeretetét, Fiának értünk életét áldozó barátságát.

A másik vers a Harmadnapon: És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.

A Hiszekegy latin nyelven idézett feltámadás-hite a legnagyobb botrány sötétségében világít. „Hamuszín egek” az istentelen ideológiák haláltáborainak univerzuma fölött feszülnek. Olyan világok ezek, amelyek nemcsak az emberi szolidaritást tagadják meg teljesen, nemcsak az emberi munkaerőt használják ki gátlástalanul, hanem még az emberi testet is kísérleti eszköznek vagy nyersanyagnak tekintik. Az iszonyatos azonban az, hogy ami egyszer már megtörtént, az megtörténhet máskor is.

Az, hogy Pilinszky Jézus feltámadásának hitét a legnagyobb embertelenség kontextusába helyezve vallja meg, kettős mementó. Egyrészt emlékeztet az emberi közöny és gonoszság szörnyűséges veszélyeire, másrészt Isten elpusztíthatatlan, örök szeretetére. Ebbe a szeretetbe kapaszkodva kell mindig mindent megtennünk azért, hogy a történelem szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg.

Saját életünk is a szenvedések fájdalmai és a feltámadás hitének öröme közötti térben feszül. Ebben meghallani, megvallani és megünnepelni hitvallásunk központi igazságát – ajándék és életfeladat.

Ezt a kettősséget – Jézus halálának drámáját, majd feltámadásának csodáját – ábrázolja zenei zsenialitással Bach h-moll miséjének Credo tétele is. A Bach géniuszáról elmélkedő Pilinszky A Máté-passió margójára című írásában így fogalmaz: „Bach hitében nem az rendít meg, hogy hitt Jézusban, hanem hogy műve tanúsága szerint valóban Jézus volt az, akiben hitt.” A tehetség valójában fokozott érzékenység. Igazából visszafelé minősül, hogy képes-e megragadni a valóságnak azt a teljességét, ami csak e kivételes képesség által megjeleníthető. Nem a tehetség minősíti tehát a valóságot, hanem a tehetség által felfogott szépség, érték- és létgazdagság az – ideértve mindezek teljességét, Isten valóságát is –, ami egyrészt a tehetséget, másrészt a hitet táplálja. Nem a hitünk álmodja Istent és a vele való kapcsolatunkat, hanem az Isten realitását érzékelő, szerető hitünk adhat nekünk gyógyulást, életet, kreativitást, reménységet és örömet.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.