Kocsis Imre: A megtestesülés titka Szent Márk evangéliuma fényében

Az advent első vasárnapjával elkezdődött egyházi évben többnyire Szent Márk könyvéből vesszük az evangéliumi szakaszokat.

Ennek a könyvnek egyik érdekessége, hogy nem szól Jézus születéséről és gyermekkoráról, hanem rögtön a nyilvános működésére összpontosítva mutatja be Jézus személyét és üdvözítő művét.

Ez alapján arra gondolhatnánk, hogy a karácsonyi ünnepkör során Márk evangéliumától nyugodtan eltekinthetünk. Ám óvakodnunk kell az ilyenfajta elhamarkodott következtetésektől. Nem feledhetjük, hogy Máté és Lukács evangélisták sem csupán az adatok és a külső körülmények (a születés helye és ideje, illetve a felnövekedés folyamata) közlése céljából írnak Jézus gyermekkoráról, hanem azért is – sőt elsősorban azért –, hogy a megtestesülés hittitkát tudatosítsák az olvasókban: a Betlehemben született gyermek Isten egyszülött Fia, aki értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért emberré lett. Jézus Krisztus tehát valóságos Isten és valóságos ember, s ez az állítás Jézus életének valamennyi szakaszára érvényes: a gyermekorra, a nagyjából három éven át tartó nyilvános működésre, a kínszenvedés és a kereszthalál idejére, s persze a feltámadást követő dicsőséges uralmi szakaszra is.

Ha átolvassuk és átgondoljuk a Márk-evangéliumban leírtakat, könnyen rájöhetünk arra, hogy ezen irat szerzője számára is magától értetődő Jézus istenemberi mivolta. S erre a nagy hittitokra, illetve annak kiindulópontjára, a megtestesülésre már műve elején ráirányítja a figyelmet ő is, de nem a gyermekkorról szóló emlékek felidézésével, hanem a nyilvános működés kezdeti eseményeinek sajátos bemutatásával. Szabadjon most néhány szót szólni arról a hitbeli meggyőződésről, amely Márk evangéliumának első fejezetét áthatja.

Az irat első mondatát feliratnak tekinthetjük, amely rövid tartalmi összefoglalást nyújt: „Jézus Krisztus, Isten Fia örömhírének kezdete” (1,1). Márk szemmel láthatóan azt szeretné, ha az olvasók örömhírként fogadnák az írását, mégpedig azért, mert olyan személyről van szó benne, aki az Istennel való kiváltságos kapcsolata révén egyedülálló tekintéllyel bír, és egyedülálló küldetést teljesít. A különleges tekintélyt az Isten Fia megnevezés jelzi, a különleges küldetést pedig a Krisztus cím. Nem kétséges, hogy

a „Jézus Krisztus” kifejezés már személynévként áll előttünk, de ez a személynév egyúttal hitvallás is: Jézus a Messiás, vagyis az Ószövetség által hirdetett és a zsidóság által várt szabadító.

Jézus istenfiúsága abban a szakaszban is kiemelt jelentőségű, amelyben Jézus először lép a nyilvánosság elé, vagyis a megkeresztelkedésről szóló elbeszélésben. Ennek legjelentősebb mozzanata a mennyei Atya szózata: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telt kedvem” (1,11). Fontos hangsúlyozni, hogy a szeretett jelző hátterében olyan héber szó áll (jachíd), amelynek alapértelme: egyetlen, egyedüli. Így a „szeretett Fiam” kifejezés Jézus Istennel való kapcsolatának egyedüli, páratlan voltát fejezi ki: ő az egyetlen Fiú.  A „benned telt kedvem” fordítás talán szokatlan, de érdemes figyelembe venni, hogy a görög szövegben múlt időben áll az ige. S ennek nagy jelentősége van, mert így válik nyilvánvalóvá, hogy Jézus és a mennyei Atya szoros, bensőséges és kizárólagos kapcsolata a megkeresztelkedés előtt is fennállt mint állandó valóság.

Már Jézus első nyilvános, Kafarnaumban történő, tanítást és csodatetteket egyaránt magában foglaló fellépésében egyedülálló tekintély tükröződik, hiszen a helyi lakosok azonnal felfigyelnek arra, hogy ő hatalommal tanít, s nem úgy, mint a korabeli írástudók (1,22). A Kafarnaumban töltött nap után, látva a helybeliek nagy lelkesedését, Jézus így szól tanítványaihoz: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az örömhírt, hiszen ezért jöttem” (1,38).

A mondat végén álló jöttem ige Jézus küldetésére utal, s a megkeresztelkedéskor elhangzó szózat alapján nem kétséges: Jézus küldetése az Atyától való. Sőt maga Jézus is közvetlenül az Atyától „jött”, és őt képviseli, amikor az üdvösség örömhírét meghirdeti és a bűnök bocsánatát közvetíti.

Az Atya őáltala érvényesíti üdvözítő uralmát a megtérésre és az isteni adományok befogadására kész emberek felett (1,14).

Az a tény, hogy Márk a megtestesülés titkát Jézus gyermekkorára való hivatkozás nélkül is tudatosítani tudja, fontos üzenetet hordoz. Ennek a titoknak a karácsonyi ünneplése során sem szabad kizárólag Jézus életének kezdeti időszakára összpontosítani.

A megtestesülés, amely a fogantatással és a születéssel valósul meg, egy, az egész emberiséget érintő küldetés kiindulópontja.

Karácsonyi ünneplésünk csak akkor lesz igazán gyümölcsöző, ha azzal a szilárd elhatározással köszöntjük a gyermek Jézust, hogy készek vagyunk követni az életútját, s nyitottak vagyunk mindaz iránt, amit ő felnőttként tanított és adományozott nekünk.

Fotó: Wikipédia (Georges de La Tour: A pásztorok imádása,1644 körül); portré: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.