Kötelességtudat és humor – In memoriam Rokay Zoltán

2024. április 6-án, 77. életévében Szabadkán elhunyt DDr. Rokay Zoltán nyugalmazott egyetemi tanár, pápai káplán, címzetes prépost. Rokay professzor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszékét vezette 1997-től nyugdíjba vonulásáig, 2018-ig. Nyíri Tamás professzor tanszékét vette át, és elődjéhez méltón, magas szinten folytatta a keresztény filozófia oktatását.

Ezer szál kötötte Szabadkához. Ott született 1947. július 20-án, és ott is halt meg. Nekünk, a hallgatóknak nagyon sokat mesélt Bácskáról. Legalább annyit, mint a német kultúráról; Innsbruckban és Kielben tanult ugyanis. A keresztény filozófia és a szentírástudomány doktora volt. Ahogy az német nyelvterületen szokás, kettős doktori fokozatát legtöbbször feltüntette a neve előtt: DDr. Rokay Zoltán az innsbrucki Leopold-Franzens Egyetemen licenciázott röviddel 1973-as pappá szentelése előtt. Teológiai doktorátust ugyanitt 1989-ben szerzett biblikus témából, filozófiai doktorátusát pedig hét évvel később a kieli Christian Albrechts Egyetemen. Mindez már nem sokkal a budapesti megbízatása előtt volt. Szabadka és a német kultúra voltak és maradtak életének gyújtópontjai. Papi viseletében is mindig a német nyelvterület szokásait követte, fehér inget hordott dependenciával.

Miközben tíz féléven keresztül jártam a filozófia szemináriumaira, és én voltam az egyetlen, aki a vezetése alatt szereztem doktori fokozatot, visszavonulása után a tanszéket is átvehettem tőle. Sőt, nemcsak az általa oktatott tárgyak tanítását adta át nekem, de úgy alakult, hogy a szolgálati lakásába is én költöztem, elfogadva a Táltos utcai Szent Kereszt Templomigazgatóság közösségét, akiket Budapesten élve két évtizeden át kísért lelkipásztori munkájával. Ezer szálon kötődöm tehát hozzá, a tanárhoz, a paphoz, a filozófushoz, a lelkipásztorhoz.

Amit filozófiából tudok, azt először tőle tanultam.

Ma is nehéz úgy oktatnom, hogy elkerüljem a szófordulatait, a meglátásait, és hogy ne az ő viszonyát rekonstruáljam az egyes szerzők értékelésekor. A 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszék a történeti filozófiai tárgyakat öleli fel, szemben az 1-es számú, a spekulatív tárgyakat oktató kolléga tanszékével. Rokay professzortól filozófiatörténetet, etikát és filozófiai antropológiát tanultam, majd ezeket a tárgyakat kezdtem magam is oktatni. Aztán az évek alatt a szemináriumi foglalkozásokon előkerült Diogenész Laertiosz, Luther és Rotterdami Erasmus, John Locke, Immanuel Kant és Johann Gottlieb Fichte, Pázmány Péter és Matthias Flacius Illyricus is – talán ők voltak a legkedvesebb szerzői. Olvastunk. Rengeteg Platónt görögül, magyar filozófiai szövegeket és egy éven keresztül karoling filozófiát latinul. Aztán kortársakat: Jacques Derridát, Karl Poppert vagy Niklas Luhmannt. Szép lassan megértettem ezt az egész folyamot mélyebben.

Megértettem valamit abból, hogy mi a filozófia. Miközben soha nem hiányoztak a szabadkai és a Táltos utcai történetek. És persze a humor, rengeteg humor. „Na, akkor térjünk a tárgyra. Semmivel sem komolyabb, mint amiről eddig beszéltem…” – kezdte néha az órát, néhány anekdota után. „Döglött ló lábára patkót…” – nyugtázta máskor.

Miközben mélyebben értettünk meg egyre több filozófiai igazságot, tudott távol maradni az egésztől és nevetni, néha saját magán is: „Már annyian beharangozták, hogy most kezdődik az igazi filozófia, aztán még mindig sehol semmi…”

2023 októberében találkoztam vele utoljára, jóllehet éppen most, a napokban látogatta meg őt Kránitz Mihály professzor úr, majd pedig Matolcsy Kálmán atya is, akiktől ugyancsak kaptam híreket róla. Októberben egy remek hosszú estét töltöttünk együtt, sok sétával, régi történettel, nevetéssel. Az utolsó hónapokban is dolgozott még. Egy hatszáz oldalas Antik etika, egy Schelling-könyv, egy Fichte-könyv… a nyugdíjas évek alatt született nagy filozófiai munkák. Miközben Budapest, Szabadka, Óbecse vagy egyes német városok hely- és kultúrtörténetével is előszeretettel foglalkozott. Gyakran gyűjtőszenvedéllyel tette ezt: újságcikkek, képek, levéltári anyagok kutatásával.

Rengeteg kézirat, feljegyzés, jegyzet maradt utána; nem szerette a számítógépet. Nem is írt gépen, hanem leginkább csak kézzel, mások segítségét kérve a gépelésnél. Eközben pedig sorra megjelentek a biblikus témájú könyvei is Jóbról, Mózesről vagy a Márk-evangélium szenvedéstörténetéről. Ő fordította XVI. Benedek Jézus-könyvének első kötetét. Prédikációi megjelentek A, B és C év vasárnapjaira, illetve lelkigyakorlatos elmélkedései, konferenciabeszédei és a májusi litániáról elmélkedéssorozata. Nem szerette különösebben az új egyházi mozgalmakat és a gitáros zenét. Valahogy másként élte meg a hitét és a papságát. Mélyen, őszintén, feltűnősködés nélkül. Annál jobban szerette azonban a nagy klasszikusok egyházi darabjait. Heinrich Schütz és Joseph Haydn Krisztus hét szava a kereszten című műveit magam ajándékoztam neki egy-egy CD-n a doktori védésem után, szeretett professzorom nagy örömére. Volt benne valami erős bizonyosság: soha nem emésztette a kétely, ezért valahogy soha nem is bocsátkozott nagy ideológiai vitákba.

Tudta, hogy a dolgok jól vannak úgy, ahogy vannak, és hogy a válaszok néha nagyon egyszerűek.

Míg a hallgatók biztosan a humorára emlékeznek majd leginkább, addig a Táltos utcai templomigazgatóság hívei a felkészült prédikációkra és a rend, a fegyelem szeretetére a templomban. Én a mesteremként őrzöm meg az ő emlékét.

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír