Levcsenkó Dávid kárpátaljai diakónus hitről, hivatásról, a Jóisten gondviseléséről

– A kárpátaljai magyarságban, azokban a vallásos emberekben mindenképpen, akikkel én találkoztam és megismertem ezt az oldalukat, nagyon-nagyon erősen él a görögkatolikus identitás. Hogyan lehet ez szerinted, és te az életedben hogyan tapasztaltad meg ennek az erejét?

– Elsődleges szempontból talán a történelemre lehet visszavezetni, hiszen Kárpátalja nagy részén a görögkatolikusság és a görögkatolikus vallás dominál. Valamint a kárpátaljai emberek életében régebben is sok bizonytalan pont volt, és a Jóisten és a vallás egy olyan biztos pont számukra, amihez mindig vissza tudnak nyúlni, és mindig erőt tudnak belőle meríteni. Számomra nyilván meghatározóak voltak a gyermekkori élmények, hiszen én a legnagyobb magyar egyházközségbe születtem bele, Salánkra, ami egy igen erős tradícióval rendelkezett, gyönyörű dallamokkal, saját dallamokkal is, kicsit hasonlítható itt Múcsonyhoz, vagy az ősi hagyománnyal rendelkező egyházközségekhez, és magával ragadott mindig a szertartás. Olyan egyértelmű volt, hogy édesapám megy szolgálni, és én megyek vele harangozni; megyek temetésre, vagy amikor még kicsi voltam, egyszerűen csak ott voltam vele az oltár mellett. Bevallom, egyszer-kétszer előfordult, hogy beleültem a királyi trónba. Úgyhogy voltak ilyenek gyermekkorban, ezek meghatároztak. Amikor már idősebb voltam, a ministrálás, és az, hogy közel voltam az oltárhoz. De nem feltétlen gondoltam még akkor, hogy majd én is az oltár előtt fogok állni.

– Akkor ez azt is jelenti, hogy ez a bizonyos erős görögkatolikus identitás a családodból is ered. Méghozzá olyan szinten, hogy édesapád görögkatolikus áldozópap, de nem csak ő az, aki a családodban a papsághoz vezethetett téged vagy ennek a gondolatát elültethette benned…

– Igen, a rajtam körülálló emberek, meg a család maga. Hozzátartozik, hogy a szüleim olyan keresztszülőt választottak számomra, aki szintén görögkatolikus pap, és mindig is irigyeltem, hiszen ő ismerte a „nagyokat” – ha mondhatni így. Ortutay Elemérnek volt a tanítványa, találkozhatott Bendász Istvánnal, titokban szentelték pappá, és még megtapasztalhatta egy kicsit az üldözött időszakot és azt a világot, amit mi kutatunk és keresünk, és megpróbálunk megismerni, de már megtapasztalni talán úgy, ahogy neki, Kosztyu atyának sikerült, már nem fogunk. Nem vagyunk egy nagy papi dinasztia Kárpátalján, hiszen édesapám az első pap Levcsenkó részről, annál is inkább, mivel nagyapám Harkovból származik (nagymamám volt kárpátaljai magyar), ezért a nevem Levcsenkó…

– Akiről az előbb beszéltél, keresztapád, Szabó Konstantin atya, a pár évvel ezelőtt Magyarországon lezajlott Eucharisztikus Kongresszuson tanúságtevő volt. Ő mennyire mesél nektek intimebb közösségekben, nem csak nagy plénum előtt téve tanúságot, hanem családi körben is ezekről a bizonyos eseményekről, élményekről, melyek őt korábban érték?

– Minden egyes alkalommal, amikor ketten utaztunk autóban vagy csak beszélgettünk, mindig idézett ezektől az emberektől, mindig mesélt, és én mindig is szerettem hallgatni. Valamint jártas a kárpátaljai közegben, és ismeri az egyházközségeket, ezért azokról is nagyon sokat el tud mesélni. Nagyon szerettem hallgatni a kezdeti időszakot, amikor „kijöttek” az üldözés időszakából, és nem ment minden olyan egyszerűen, akár gondolhatunk itt a temetőben végzett liturgiára, amiről nagyon szeret mesélni, hiszen az volt az első nyilvános Szent Liturgiája. Vagy azt, hogy édesanyja nem tudta, hogy felszentelik papnak, s titkolnia kellett sok helyen.

Az Eucharisztikus Kongresszuson hallgatni őt más érzés volt – mivel mi, kispapok jelen voltunk akkor, lehetőségem nyílt arra, hogy halljam beszélni. Tanúságtétele után több száz ember nagyon hosszan tapsolta meg. Ráadásul amikor beszél, mindig elrejt valamit beszédében az ismerősök számára, ha tudja, hogy van ott valaki a hallgatóságban, aki közel áll hozzá. Ilyen volt a kongresszuson, amikor a kárpátaljai kispapokról szólt. Így fejezte be a mondatot: „egyiket, Dávidot innen is üdvözlöm, aki valahol itt ül”. Megszólítva éreztem magam, személyessé tette számomra ezt a pillanatot. Ő így prédikál. A szeminárium templomának a parókusa volt, és nekem prefektusom is volt egy ideig, ami kifejezetten különleges volt. Ott alapvetően ószlávul ment a szertartás, ukránul a prédikáció, de mindig belecsempészett egy-egy magyar mondatot vagy szót, ami nekünk magyar kispapoknak, valamint azoknak a híveknek szólt, akik tudnak magyarul.

A teljes cikket ITT olvashatják. Szó esik még hitről, hivatásról, testvérekről, párkapcsolatról és házasságról, énekelt imádságokról.

A teljes beszélgetést meghallgatható az egyházmegye podcast csatornáján ITT.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra; az interjút lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Forrás: Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír