Ne magyarázkodj, „csak” gyónj!

„Atyja már messziről meglátta őt, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta. Atyám, szólt a fiú, vétkeztem az ég ellen és te ellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. De atyja megparancsolta a szolgáknak: »Vegyétek elő hamar a legdrágább köntöst és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és öljétek le. Együnk és vigadjunk, hiszen a fiam meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült.« Erre vigadozni kezdtek.”

A fenti bibliai történet – a tékozló fiúé – a leghitelesebb elbeszélése annak, ami a szentgyónásban történik, illetve történhet velünk.

Már messziről észrevette az apa, mert hiszen sohasem feledkezik meg rólunk. Egy kicsit olyan az Atya, mint Sütő András Advent a Hargitán című művében a várakozó apa, aki már alig várja, hogy lássa gyermekét. Már a mozgásáról felismeri.

Itt nem kell magyarázkodni, csak engedni, hogy magához öleljen.

Esetlenül lép a gyóntatószékbe, és látszik, hogy küszködik a szavakkal, hogy elmondja a bevezető imát. „Atyám segítsen! Mit kell most mondanom?” „Semmit. Tudom, miért jöttél. Nagyon örülök Jézussal együtt, hogy itt vagy. Csak mondd, ami a szívedet nyomja!”

Ahogy a fenti példa is mutatja: a gyóntató sokat segíthet, ha inkább meghallgató, mintsem kérdezgető, faggató bíró. Viszont a gyónónak is segítenie kell a gyóntatót, hogy ne kelljen sokat kérdeznie.

Érdemes röviden, néhány szóban elmondani élethelyzetedet, bemutatni életállapotodat. Ne sajnálkozz hosszú percekig a dolgaid felett, vagy azon, hogy bűnös ember vagy és szégyelled magad! Egyszerűen valld be, mondd ki, és a legtöbb esetben már le is esik a kő a szívedről. Istennek mondod. A papnak sem kell mindent értenie. Kimondtad. Ez a fontos.

A pap sokat segíthet, ha nem kérdezősködik fölöslegesen: hányszor, hol, mikor, milyen módon… stb. A pap, amit ilyenkor mondhat, inkább csak valami ilyesmi:

Isten nagyon szeret, és örül, hogy itt vagy, hamarosan érezni fogod, hogy a szívére ölel.

Azután csend – és adjunk hálát együtt, hogy Ő ilyen!

Ne hagyd felgyűlni a bűneidet!

Ilyenkor ne aggodalmaskodj, hogy mit felejtettél el! Ami fontos, azt a Lélek eszedbe juttatja. A lényeg, hogy azzal az elhatározással jöttél, hogy mindent rendbe akarsz tenni magadban. Tiszta vizet önteni a pohárba. A legsúlyosabb teher úgyis ott van a szemünk előtt. Fontos, hogy ezt letegyük, és a szentmisében áldozzunk. Ha valami még eszünkbe jut, ne rohanjunk mise végén vissza a gyóntatószékbe – mert mindig eszünkbe juthat valami, hiszen gyengék vagyunk. A bűneinktől szabaduljunk meg!

Sokan minden első pénteken gyónnak, áldoznak (az sem tragédia, hogyha szerdán vagy csütörtökön). Ez egy szép szokás. Egy hónap olyan időintervallum, amelyre még élénken vissza tudunk tekinteni. Főleg, hogyha szokássá válik, hogy esténként egy rövid examennel zárjuk a napot. Ha nincs súlyos bűnöd, nyugodtan áldozz a szentmisén, mert ez megerősít, hogy hűséges maradj a jóban.

Ne keress új bűnöket!

Egy gyónó és a gyóntató így beszélget a történet szerint: „Atyám! Mindig ugyanazokat a bűnöket követem el, melyeket az előző alkalommal is meggyóntam.” „Gyermekem! Semmi baj. Nem kell új bűnöket kitalálnod.”

A gyónás nem lelkivezetés

Ha sok kérdésed van, kérj egy időpontot a paptól, hogy nyugodtan beszélgethess vele. Ugyanis még sokan állnak a gyóntatószék előtt, és ők is szeretnének részt venni az Úr lakomáján.

És ne felejtsd el: az Úrnak végtelen nagy örömet szereztél, hogy elmentél hozzá, mert sokkal jobban örül egy megtérő léleknek, mint száz olyannak, akinek most nincs szüksége megtérésre.

A cikk folytatásában a jezsuita szerzetes pap számos segédanyagot is ajánl, amelyek az interneten elérhetők, és a további felkészülésben hasznosak lehetnek. 

Hofher József SJ  írása IDE kattintva olvasható teljes terjedelemben. 

Szerző: Hofher József

Fotó (archív): Merényi Zita 

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Magyar Kurír