Nem magunkért cselekszünk, hanem azért, hogy jót tegyünk – Beszélgetés Lőrincz György borásszal

Lőrincz György négy gyermek édesapja. A Hitem című podcastsorozatban életének, hivatásának állomásairól mesélt. Az alábbiakban ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változatát olvashatják.

– Diákként olyan embernek tűnt számomra, aki nem nagyon szeret kitárulkozni a környezetének, és kerül minden „nagy felhajtást” az életben. A hivatása révén azonban mégis számtalan alkalommal megnyilatkozó, népszerű személyiséggé vált.

– A munkámmal együtt jár, hogy sokszor nyilatkoznom, beszélnem kell a borászatról, a termékeinkről. Gyermekkoromban, ha lehetett, kerültem a tömeget, a társaságban nem igazán szerettem a középpontban lenni. Majd jött az első munkahelyem, és nem volt más választásom, beszélnem kellett a látogatóknak a cégről, a pincészetről, a borokról. Egy idő után hozzáedződtem ehhez, s valójában ezen a területen jól érzem magam ebben a szerepben. Ugyanakkor úgy látom, a legnagyobb feladatom az, hogy a gondviselő Istenről beszéljek. Ez bizonyos helyzetekben nagyobb kihívások elé állít, hiszen nincs benne gyakorlatom, és az a lelki emelkedettség sincs meg bennem, ami lehetővé tenné, hogy lehengerlően tudjak beszélni erről.

– Már gyermekkorában fontos volt Önnek az istenhit?

– Az édesapám annak idején a párttitkár bácsi lányát vette feleségül, ott egy kicsit – ha mondhatom így – megtorpant a családban a lelki élet. Mi, gyerekek nem jártunk templomba, nem is tudtuk, mit jelent ez. Húsvétkor, amikor ellátogattunk Penészlekre, a nagyszülői házba, és templomba mentünk, az inkább ünnepi élményként maradt meg bennünk. Tehát az istenhit nem igazán volt jelen a hétköznapjainkban.

– Mikor érezte először, hogy szüksége van a Gondviselőre?

– Amikor kilátástalan helyzetben kerültem, és megoldást nyújtott számomra Isten, elrendezte a nehézségeket… 

– Nagyot zuhant akkor?

– Nagyon nehéz helyzet volt. Akkor történt mindez, amikor a St. Andrea Szőlőbirtokokot elkezdtük építeni egy magyar származású osztrák befektetővel. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, bizalmat kaptam, és hihetetlenül boldog voltam, hogy az alapokról építkezhetünk. Gyakorlatilag az elképzeléseim szerint dolgozhattunk. Nagy volt a felelősség rajtam, hiszen egy céget bíztak rám. Azt tudni kell, hogy a szőlő-bor ágazatban sok-sok év vagy évtized munkájára van szükség ahhoz, hogy eredményeket tudjunk felmutatni: ki kell ismernünk a termőhelyet, a szőlőfajtákat, meg kell alkotnunk a borok egyedi karakterét, hogy a termékeink azután helytálljanak, keresettek legyenek a piacon.  Az alapítás utáni harmadik évben a vállalkozótársam váratlanul meghalt. Ott maradtam egyedül a birtok irányításával, ráadásul az elhunyt társam családja kérdőre vont a családfő befektetése tekintetében. Nagyon nehéz időszak volt, s nem azért, mert nem tudtam elszámolni, hanem mert egyszerre célponttá váltam számukra: mi lesz annak a vagyonnak a sorsa, amit a társam befektetett a vállalkozásba? Szó szerint bűnbak lettem a szemükben. Borzasztó érzés volt ezt megélni, hiszen nem tettem semmi rosszat, elmarasztalhatót. Ebben a kilátástalan helyzetben angyali segítséget kaptam: két barátom kivásárolta a volt társam tulajdonrészét, s egyszeriben új pályára álltunk. Nos, akkor megvilágosodtam, úgy éreztem, a gondviselő Isten nagyon-nagyon szeret engem. Elkezdtem templomba járni, olvastam a Szentírást, majd megkeresztelkedett a feleségem és a négy gyermekünk is. Miután templomban is megesküdtünk, jelentkeztem a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolára katekéta–hitoktató szakra.

Ezt úgy tudnám leírni, hogy amikor az ember ráérez arra, mennyire szeretve van, mindent meg akar tudni arról, hogyan állhat helyt, miként felelhetne meg a gondviselő Isten elvárásainak, hogyan lehet jó ember. 

– Amikor először hallottam arról, hogy St. Andrea néven forgalmazzák majd a palackokat, illetve a borászatnak is ezt a nevet adják, azt gondoltam: Istenem, milyen szép gesztus, hogy a felesége keresztnevét választotta, mennyire szerethetik egymást!

– Nagyon-nagyon akarom szeretni Andikát, és mindennap imádkozom azért, hogy Isten ölén éljük meg a szerelmünket. És hát az a csodálatos, hogy amikor megismerkedtünk, még középiskolások voltunk, tizenhét évesek. Hála a gondviselésnek, immár negyven éve egy családban élhetünk. 

– Milyen a házasságuk? 

– Sokkal tartozom Andikának, talán mostanában kezdek jobban a férjeként viselkedni. Érzem, hogy jóval nagyobb figyelmet kell fordítanom rá. Miután összeházasodtunk, jött a gyermekáldás, nagyjából három év alatt három gyermek, és később ajándékként még egy. A dolgos hétköznapokban bizony a gyermekeink, a munkánk álltak a középpontban. Azután tisztulni kezdett bennem a kép, s ezért tényleg hálát adhatok a gondviselő Istennek. Amióta templomba járok, jobban odafigyelek a feleségemre, mindig benne van az imádságaimban. De úgy érzem, azért még sokat kell javulnom.  

– Milyen értékek tartanak össze egy családot?

– Ami hirtelen eszembe jut: az az egyenesség. Nagyon fontos, hogy minden egyes lépésünkkel tisztában legyen a másik, hogy beszélgessünk azokról az élethelyzetekről, amiket közösen megélünk. Amikor rájövünk, a házasságban nem az a fontos, hogy kapjunk, hanem hogy adjunk, akkor szerintem minden rendben van. Akkor azt tesszük, amit a gondviselő Isten elvár tőlünk.

– Ez is befolyásolta a döntését, hogy befejezi a sportolói pályafutását? 

– Nyilván szerettem volna szép eredményeket elérni a sportban, ez minden gyermek vagy fiatal álma. Főállású vízilabdázó voltam, amit egyébként érdekes módon nem élveztem annyira, magasztosabb dolognak képzeltem. Huszonöt éves voltam, amikor meglátogatott egy tanár a Kertészeti Egyetem borászati tanszékéről – személyesen eljött hozzám Egerbe –, és azt mondta: Gyuri, most indul a posztgraduális képzés, és mi rád gondoltunk! Hát, én még olyan örömöt nem éreztem! Valakinek fontos voltam, egy tanszék arra gondolt, hogy én ott tanuljak! A feleségemmel feljöttünk tehát Budapestre, albérletben laktunk a Gazdagréten, két kisbabával. Reggel és este én még edzésre jártam. Majd megszületett a harmadik gyermekünk. Egyedül voltunk, s látva, hogy ez a csöpp asszony mennyit dolgozik és mit él át a gyermeknevelésben, rájöttem: nekem az a dolgom, a kötelességem, hogy segítsek neki. Váltottam. Beláttam, hogy mi a fontosabb, mi az életszerűbb. Azóta is jó szívvel gondolunk vissza arra az időszakra, amikor a magunk küzdelmes életét éltük, és heteken át vajas kenyeret ettünk. Amikor feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon hány Túró Rudit tudunk venni a gyerekeknek. Ezek a pillanatok azok, amelyek meg tudnak erősíteni egy kapcsolatot, hiszen nehéz időket éltünk meg együtt.

– Az Önök története is megerősíti bennem: ahhoz, hogy valaki igazán sikeres legyen, vagy értékeli tudja a sikert, meg kell élnie a kudarcot, a nélkülözést is. 

– Ha az ember képes arra, hogy minden helyzetben elégedett legyen valamennyire, tehát a szenvedésben és a nehézségben éppúgy, mint a jóban, akkor a jótól nem lesz gőgös, hanem újra és újra nekilendül a kihívásoknak, és azután még több áldást kap. Megedzi a lelket mindez.  

– Elismert ember lett. Sohasem részegítette meg a siker? 

– Tudatosan törekedtem rá, imádkoztam azért, hogy ez ne történjen meg. És volt egy példaképem is, még középiskolás koromból: Bíró Attilának hívták. Akkoriban Európa-bajnokságot nyert az ifjúsági vízilabda-csapattal, mégis nagyon szerény tudott maradni. Sok olyan helyzetet éltem meg, amikor rá gondoltam: nem volt beképzelt, mindig szerényen tette a dolgát, ugyanakkor tiszta erőből. Amióta pedig – hadd mondjam így – lelki életet próbálok élni, azóta látom: ha siker jön vagy ajándék, utána felütheti a fejét a támadás, és kísértésben is része lehet az embernek. Erre mindig fel kell készülni! Örülnünk kell a jónak, ugyanakkor fontos, hogy ne váljunk gőgössé, mert jön a következő nap vagy a következő óra, amikor rosszabb helyzet is előállhat.

– A támadásokat hogyan kezeli? Hiszen sokakat akár irritálhat is az, hogy bizonyos emberek sikeresek.

– Igen, ez is egy nagy edzés. Imádsággal fordulok a gondviselő Istenhez, próbálom kérni, hogy segítsen ezekben a pillanatokban. Nagyon szeretek lelki irodalmat olvasni, a szent atyák tanításait, életét, és természetesen a Szentírást. Ezekben nagyon sok a jó példa, a mindennapi életben használható okítás, amelyeket igyekszem követni, alkalmazni.

Hogyan imádkozzunk, hogyan forduljunk a másikhoz, miként szolgáljunk vagy hogyan tartsuk oda a másik arcunkat is, ha megütnek… Hát, ezt próbálom megélni.

De persze ér egy-egy meglepetés vagy olyan kísértés, amire nem lehet felkészülni. Olyankor dől el, hogy vajon megfelelő lelki szinten állok-e…

– Gyönyörű a családja, sikeres a vállalkozása, büszke lehet mindezekre.

– Álomszerű, amit a családommal megélhetünk. Ám pontosan az a lényeg, hogy mindez nem nekem köszönhető. A gondviselő Isten az, akire hivatkozni lehet, és dicsőíteni, hogy ezt tette. Hálás vagyok azért, hogy megsegített, hogy utat mutatott, társakat adott, biztatott, akár ilyen-olyan elismerésekkel. Ez mind azt szolgálja, hogy ezután még jobban tegyem a dolgom. De semmi nem nekem köszönhető! Borsódzik a hátam attól, ha valaki azt mondja: hiszek magamban. Van ennél egy fokkal magasabb szint is…

Akkor állunk igazán pályára, ha mindent a gondviselő Istennel akarunk megcselekedni. 

– Fontos Önnek, hogy átadja a hitét a gyermekeinek?

– Egy-egy élethelyzetben igyekszem úgy megközelíteni a kialakult problémát, hogy vajon gondoltunk-e arra, mi az Isten akarata. Hiszen amikor nehéz helyzetbe kerülünk, csak azt látjuk, hogy valami rossz történt. De ilyenkor fel kell tennünk magunknak a kérdést: vajon miért rossz? Igyekszem biztatni is őket, hogy sokkal jobbat is készít számukra a Gondviselő. Azzal is példát adunk, ha ott vagyunk a templomban és a szentségekhez járulunk. A gyerekek látják, hogy amikor megélünk egy-egy nagy pillanatot, hálát adunk Istennek és megköszönjük, a nehézségekben pedig tudunk mibe, kibe kapaszkodni. Apró dolgok ezek, de ha rendszeresek, akkor az rögzül a gyerekekben.

– Az egri Nagy-Eged-hegyi dűlőn Mária-szobrot állított a St. Andrea Pincészet. A talapzatán ez a felirat olvasható: „Neked ajánljuk, Istenszülő, minden munkánkat.” Egy útmutató gondolat?

– Nagyon szeretem az Istenszülő Szűzanyát. Egerszalókon kezdődött el a szőlőbirtok története, a település Mária-kegyhely. Az összes borunk Mária melletti hitvallás, hozzá szóló köszönet, hála. Neki ajánljuk minden munkánkat.

Nem magunkért cselekszünk, nem a gazdagságért vagy bármi másért, hanem egyszerűen azért, hogy jót tegyünk a munkánkkal a teremtett környezetünkben, a világunkban, a boraink által az emberekért, a közösségért dolgozva.

Az a legnagyobb ajándék, hogy mindezt fenntartja a gondviselő Isten!

Szerző: Fodor Endre

Fotó: Merényi Zita; standrea.com

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2024. március 31. – április 7-i ünnepi számában jelent meg.