Osztatlan szívvel

Vasárnapi szentleckénket Pál apostolnak a korintusiakhoz írt első leveléből, a 7. fejezetből olvassuk. Ez a fejezet az új, keresztény életállapotról szól. Pál a házasságról és a szüzességről, a szabadokról és a rabszolgákról, a zsidóságból vagy a pogányságból megtértekről beszél. A korintusi közösség sokféle tagból állt, akik egymás között is sokat vitatkoztak arról, hogy mi következik nemrég történet megtérésükből.

Az apostol mondandójának lényege, hogy Krisztus mindent megújít, valójában minden életállapotban követhető.

Emellett mégis vannak olyan állapotok, választások, amelyek jobban kifejezik a tőle kapott új életet. Ilyen általában a szabadság, illetve ilyen az örök életre utaló szüzesség és nőtlenség is.

A felolvasott részlet ez utóbbival foglalkozik. A nőtlenséget ajánlja mint az osztatlan élet lehetőségét. Pál sorai egészen konkrétak: „A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva.” Tegyük hozzá mindjárt, hogy ebben a fejezetben Pál esetleg olyan párokat tart szem előtt, amelyekben talán csak az egyik fél tért keresztény hitre. Nem a keresztény házasság eszményén elmélkedik, inkább a keresztény szüzességet latolgatja. Olyan megosztottságra gondol, amelyben a kapcsolat elfordít Istentől. Sajnos ezt a helyzetet könnyű elképzelni. Kapcsolataink vihetnek jófelé, de rossz irányba is befolyásolhatnak.

A keresztény hit kezdettől fogva hordozza az osztatlan élet eszményét. De mit is jelent ez? Azt, hogy a hívő ember képes egészen, osztatlanul, teljes szívvel Istent választani, sőt, ezt a választást a mindennapokban is megélni. Még őrzöm a mondatot, amelyet egy lelkigyakorlaton hallottam középiskolás koromban: „Lehet az ember egészen Istené. Erre lettünk teremtve.”

Bár Isten mindig „egészen más”, emberségünk mégsem idegen tőle, inkább felé vágyakozik. Persze mindez úgy igaz, hogy teremtettségünk a többi teremtménnyel is összekapcsol – velük együtt, és gyakran éppen őket szeretve lehetünk egészen Istené.

Ezt mondja ki a főparancs kettős egysége: szeresd Istent mindenekfelett, és szeresd a felebarátodat. Erre utalt már Isten egyetlenségének kinyilatkoztatása is, a szívünk mélyén pedig az egyszerűség és a szeretet reménye.

A kihívás mindenesetre megmarad: úgy rendezni földi, „világi” dolgainkat, hogy azok ne elfordítsanak Istentől, hanem éppen benne találják meg értelmüket. A szeretet mellett dönteni akkor is, amikor tanulásról, munkáról van szó, és mindezzel nemcsak a földi boldogulást keresni, hanem valahogy Istenben lenni.

Az „osztatlan szív” meghívását az Egyház a szerzetességben és az „Istennek szentelt” életformában teszi nyilvánossá, láthatóvá. Ezt az odaadást bizonyára az imádságban kell megértenünk és újra meg újra keresnünk. Különös, paradox tény, hogy Istennek adottságunk külső bizonyítéka újra csak a megértés, a türelem, a cselekvő szeretet növekedése lesz. Mindaz, ami valójában csak az Egyház közösségében, illetve felebarátaink szolgálatában „mérhető”.

Szerző: Martos Levente Balázs

Magyar Kurír