Tarjányi Béla: Isten irgalmas velünk, nekünk is annak kell lennünk embertársainkkal

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

– Mondhatjuk, hogy az Újszövetséget végig áthatja a megtestesült Isten, Jézus Krisztus irgalmas lelkülete?

– Isten irgalmasságával kapcsolatban szeretnék valamit előrebocsátani. A bűnös ember Isten általi büntetéséről gyakran beszél a Szentírás, de az én véleményem az, hogy Isten valójában soha senkit nem akar megbüntetni, és nem is büntet meg. A bűnös, gonosz ember valójában bűnhődik. A bűnhődés elkerülhetetlen. Hogyan történik ez? Azok esetében, akik itt élnek a földön, és bűnt követnek el, a legtöbb esetben megtörténik annak felismerése, hogy rossz dolgot követtek el, és ez fájdalommal tölti el őket. Ezt a fájdalmat az igazság, a valóság hozza létre az emberben, ez nem Isten büntetése, hanem a bűnnek az egyszerű és egyenes következménye. Azok pedig, akik nem döbbennek rá életükben, hogy mennyi rosszat tettek, haláluk után fogják tetteik fonákságát és szörnyűségét átérezni, fájlalni. Ezt nevezzük tisztítótűznek, amikor az ember odaát rádöbben arra, hogy mennyi rosszat követett el életében, és ez fájdalommal tölti el. Ezt a fájdalmat nem lehet elkerülni. Vannak azután olyanok is, akik a gonoszságukban megátalkodottan halnak meg: ők a mi hitünk szerint egy örökléten át ennek a keservét viselik. Tehát egyik esetben sem Isten büntetéséről van szó, hanem a bűn következményéről. 

– Isten irgalmasságával kapcsolatban felvetődik a kérdés, mi a különbség a megváltás, a kegyelem, és az irgalom között?

– Az a tény, hogy Isten Jézus Krisztus önként vállalt életáldozata révén megkegyelmez nekünk, a kifejezés erejénél fogva Isten határtalan nagyságát és jóságát bizonyítja. Ha valaki megkegyelmez valakinek, azt nagylelkűségből teszi. Ezzel szemben, aki irgalmaz, az együttérzésből cselekszik, mert a másik fontos neki, mert szereti az illetőt. A kegyelem és az irgalom kifejezések nagyon hasonló tartalmúak, mégis, amikor az irgalmasságról beszélünk, inkább az együttérzés, a szeretet szempontja kerül előtérbe, az, hogy Istennek nem vagyunk közömbösek. Természetes, hogy amikor Istenről beszélünk, mindig egy kicsit emberi léptékekben gondolkozunk. Azért használjuk ezeket a kifejezéseket Istennel kapcsolatban, mert valahogy mégiscsak beszélni szeretnénk a kimondhatatlan Istenről. Az emberek esetében is megkülönböztethetjük azt, ha valaki nagyvonalú, és elvárja, hogy csodáljuk őt ezért, hálásak legyünk neki, vagy pedig azért tesz valakivel jót, mert az illető nagyon fontos neki, nagyon szereti, együtt érez vele. Isten pedig mindenkor együtt érez velünk, fontosak vagyunk neki.

Nehéz Istennel kapcsolatban érzelmekről beszélni, mégis jól tudjuk, hogy ő valódi, forró szeretettel van az ember iránt. Isten aggódó szeretettel, szánalommal tekint az emberre, amikor látja  annak sok-sok nyomorúságát. Jól látjuk ezt az Újszövetségben, ahol nagyon gyakran esik szó Isten kegyelméről, jóságáról, irgalmasságáról. Ugyanakkor ezeket a szövegeket vizsgálva azt látjuk, hogy az irgalmasságnak valójában két távlata van: Isten irgalmaz nekünk, embereknek, de ennek van egy fontos következménye – és ezt kiemelten hangsúlyozza az Újszövetség –, hogy ha Isten hozzánk irgalmas, akkor nekünk is irgalmasnak kell lennünk embertársainkkal.

– Jézus több példabeszédében van erre utalás, de említhetjük Szent Pál efezusiakhoz írt levelét is, amelyben arra inti a gyülekezet tagjait, hogy legyenek egymással könyörületesek. 

– Igen, nagyon sok helyen, például az adósról szóló példabeszédben, amikor az Úr megsajnálja a szolgát, és elengedi a tartozását. A szolga viszont, amikor eltávozik tőle, találkozik azzal, aki neki tartozott valami csekélységgel, agyba-főbe veri szolgatársát. Ekkor az Úr megfeddi őt, elmarasztalja ezt a szolgát, gonosz szívűnek nevezi, és figyelmezteti: Ha én irgalmas voltam hozzád, akkor neked is irgalmasnak kellett volna lenned embertársaddal szemben (vö. Mt 18,23-30).

– Isten irgalmas velünk, mert fontosak vagyunk számára, mert együtt érez velünk, megértő társunk a szenvedésben. Mit jelent ez a valóságban?  

– Mindenekelőtt azt, hogy Isten kész a bűneinket megbocsátani. Ez tény. Az igazságosság viszont megkövetelte azt, hogy a megbocsátás ne jóvátétel nélkül történjék, hanem legyen ellentételezése. Ha valaki rosszat tesz vagy tett, az a rossz ott marad a világban, jelen van és rombol. Ezt pedig jóvá is kellene tenni. Hogy lehet az ilyesmit jóvátenni? Egyrészt úgy, hogy Jézus szenvedése, kereszthalála mindent ellentételez. Hol van itt az igazságosság? Teljes mértékben megvalósul, mert minden rosszal szemben áll egy nagyobb jó: Jézus szenvedése, áldozata.

Emberileg talán úgy érezzük, hogy igazságtalan dolog az, ha valaki gonosz volt, és egyszer csak mégis, Jézus érdemeire való tekintettel mindent megbocsátunk neki. De itt már nem az igazságosság, hanem az irgalmasság érvényesül. Ez már nem Isten nagysága, nagylelkűsége, hanem Istennek az ember iránt érzett feltétel nélküli szeretete, amely túllép minden igazságosságon. Ezért történhet meg az, hogy bár bűnhődnünk kellene itt a földön, amikor rádöbbenünk a bűneinkre, de ha tudjuk, hogy Isten irgalmas és rendezi mindazt, amit elrontottunk, akkor ez egyrészt lelki békével tölthet el bennünket, és felold minket a lelkiismeret-furdalás alól, mert tudjuk, látjuk,  hogy Isten végtelenül irgalmas.

– Melyik újszövetségi példabeszédben tapasztalható meg leginkább mindez?

– Nézzük például a tékozló fiú történetét az Újszövetségben (Lk 15,11-32). Az apjától örökségét kikövetelő fiú léha élettel eltékozolta a vagyonát. Amikor aztán semmije sem maradt, és elszegődött egy gazdához, éhezett, de még a disznók eledeléből sem adtak neki. Ekkor elhatározta, hogy visszatér az apai házba. Az apja pedig örömmel fogadta. Ennek a fiúnak egész életében a mellét kellett volna vernie, mondván: elrontottam az életemet, mit tettem, mennyire megbántottam az apámat! Ám a fiú azt látja, hogy az apja mérhetetlen szeretettel fogadja őt, mindenféle szemrehányás nélkül, nem szab neki feltételeket, nem mondja neki, hogy javuljon meg, többet ilyet ne csináljon. A fiú érzi, hogy az apja most még jobban örül neki, mint azelőtt. Megtapasztalva ezt a szeretetet, nincs szükség többé arra, hogy bánkódjék a múltja miatt: az apa túláradó szeretete feloldja őt még az önvád alól is.

A történet természetesen magát Istent mutatja be nekünk, az ő irántunk való végtelen szeretetét, irgalmát. Valójában erről van szó Isten irgalmassága kapcsán: látjuk és megtapasztaljuk ezt a szeretetet, irgalmat, azt, hogy Isten együtt érez velünk – és így az ember teljes joggal leteheti bűneinek a terhét, már itt a földön! Odaát természetesen ugyanígy meg fogjuk látni ezt az irgalmat a maga teljességében, azt, hogy Isten mennyire örül annak a jónak, ami bennünk volt, mennyire megértett bennünket, amikor hibáztunk és bűnt követtünk el, és mennyire örül annak, hogy ezen már túl vagyunk. Isten legfőbb célja ugyanis az, hogy mi is ugyanebben a lelkületben éljünk örökké őbenne.

– Mit tanulhatunk meg Isten magatartásából?

– Isten irgalmas voltából egyenesen következik az, hogy nekünk is irgalmasaknak kell lennünk. Igen, amikor az ember Isten irgalmasságát látja és tapasztalja, amikor bennünket felszabadít ez az irgalom a bűneink, gyengeségeink, önvádunk terhe alól, akkor az embernek tudnia kell, hogy neki is irgalmasnak kell lennie. Ha én ugyanígy viselkedem a másik emberrel szemben, akkor ugyanez történik általam! Nem nagylelkű adakozónak kell lennem, nem nagylelkű megbocsátónak, hanem nekem is semmibe kell vennem a másik gonoszságát, mert szeretem őt, mert fontos számomra. Ez következik abból,  hogy ha Isten hozzánk irgalmas, ne csak bocsássunk meg az ellenünk vétkezőnek, hanem éreztessük embertársunkkal, hogy ő fontos a számunkra, hogy szeretjük őt, és hogy semmiféle fenntartásunk, neheztelésünk  nincs vele szemben.

– A bűnbánat mennyire előfeltétele az irgalmasságnak?

– Ezzel kapcsolatban van egy sajátos véleményem. Szerintem egy ember háromféle módon követhet el bűnt: tudatosan, téves lelkiismerettel és gonoszságból. Aki tudatában van bűnének, az később bánja, sajnálja, hogy rosszat tett.  Meggyőződésen, hogy a legtöbb embert bántja, ha bűnt követ el. Ha pedig a bánat jelen van, Isten kész megbocsátani, és meg is bocsát. 

A második lehetőség a téves lelkiismeret. Van, aki úgy tesz rosszat mással, hogy közben azt hiszi, valójában jót tesz. Ennek többféle oka lehet, például nincs tisztában tette következményével, nem érzékeli, hogy rosszat tesz, vagy olyan neveltetésben részesült, hogy azt hiszi, a rossz a jó. Az öngyilkos merénylők például meg vannak győződve arról, hogy jót tesznek, hogy Istent szolgálják. Úgy gondolom, hogy az ilyen „mártírok” haláluk után, amikor Isten elé kerülnek, rá fognak döbbenni arra, hogy tettük hatalmas tévedés volt. Az ő esetükben azért érvényesülhet Isten megértő, együtt érző szeretete (irgalmassága), mert az illető nem tudta, hogy rosszat tesz. Bizonyára így szól majd hozzá az ítélő Isten: bár száz embert megöltél, de nem tehettél róla, mert azt hitted, a lehető legjobbat teszed. Az ilyen öngyilkos, sok embert meggyilkoló embernél is lesz bűnbánat, de már csak odaát, amikor mindent világosan lát. Ez a bűnbánat azonban már „nem érvényes”, mert az ebben az életben való bűnbánat szükséges a megbocsátáshoz. Odaát már csak az önvád marad, ezt viszont feloldja Isten irgalmas, megértő szeretete.

A harmadik eset, amikor valaki tudatosan követi el a rosszat, nem érez bűnbánatot, és a gonoszságban megátalkodottan hal meg. Az ilyen lélek odaát sem érez bűnbánatot, csak örök önvádat: rájuk az örökké tartó kárhozat vár. (Ez azonban nem Isten büntetése, amint említettük, hanem örök bűnhődés.)

– Az evangéliumban Jézus arra inti követőit, hogy legyenek irgalmasok másokkal szemben, mert ha nem így tesznek, velük sem lesz irgalmas mennyei Atyjuk.

– Ez pontosan így van. Ha a mennyei Atya irgalmas velünk, bűnös lelkekkel, akkor hogyan tehetnénk meg, hogy ne legyünk irgalmasok embertársainkkal szemben. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek” (Mt 5,2). Ez talán a legszebb, legemberibb megfogalmazás az Újszövetségben az irgalomról.

– Péter kérdésére, hogy hányszor kell megbocsátanunk az ellenünk vétkező felebarátunknak, talán hétszer, Jézus azt válaszolja, hogy hetvenszer hétszer (Mt 18,21-22). Ez esetben összefügg a megbocsátás és az irgalom, vagy ez itt két külön kategória?

– A legszívesebben szétválasztanám a két fogalmat. Természetesen Isten végtelen sokszor megbocsát a bűnösnek, ha van benne igazi bűnbánat. A Péterrel kapcsolatos jézusi mondás azonban nem tartalmaz semmit az irgalommal kapcsolatban. Az irgalom mélyebb, melegebb, személyesebb, mint a megbocsátás. Igen, hetvenszer hétszer meg kell bocsátanunk, de Jézus itt nem beszél arról, hogy miért és hogyan, ez a szöveg tehát csak a megbocsátásról szól. Az persze ezzel kapcsolatban is érvényes, hogy ha Isten számtalanszor megbocsát nekünk, akkor nekünk is ugyanezt kell tennünk az ellenünk vétkezőkkel szemben. De ha megbocsátásról beszélünk, akkor nem jut kifejezésre az a személyes kapcsolat, mint az irgalmasság esetében.  Az irgalmasság szó kifejezi, tükrözi azt, hogy valaki kedvel engem, hogy szeretetből viselkedik így irántam. A megbocsátás Isten nagyságát juttatja kifejezésre, az ő irgalmassága viszont azt, hogy velem együtt érez, személyesen szeret engem, fontos vagyok számára.

– Ezek alapján Zakeus, a vámos (Lk 19,1-10), vagy a bűnös asszony (Lk 7,36-50) története a megbocsátáshoz vagy az irgalomhoz tartozik?

– Zakeus felmászik a fára, mert nem mer odamenni Jézushoz, pedig nagyon szeretne vele találkozni. Az emberek utálják őt, és ő attól fél, hogy félrelöknék, kicsúfolnák. Ezért fenn a fán, az ágak közül lesi Jézust. Jézus azonban mégis őt választja, mert észreveszi Zakeusban a vágyat, hogy nemcsak vele szeretne találkozni, hanem más ember is szeretne lenni. Itt is nyilvánvalóvá válik Jézus irgalma, amint ráérez egy másik ember azon vágyára, hogy szabadulni szeretne a helyzetéből. Segítség nélkül ezt a lépést nem tudja megtenni, képtelen feladni az egzisztenciáját, lemondani a jól jövedelmező állásáról, vagy visszafogni magát a rablásban. Az, hogy Jézus észreveszi az ő nyomorultságát, valóban irgalom.

A bűnös asszony esetében pedig azt látjuk, hogy Jézust lefegyverzi az asszony túláradó szeretete. Itt ő nem irgalmaz, mert a bűnös lélek már megtért, szívét betölti már a szeretet. Itt két olyan ember találkozik, akik között rendkívül jó az összhang. Jézus kimondja ugyan, hogy bűneid bocsánatot nyertek, de ez már csak egy utólagos megállapítás, mert az asszony cselekedete, hogy megmossa Jézus lábát, csókolgatja, hajával törölgeti és megkeni kenettel, egyértelműen kifejezi, hogy közte és Jézus között teljes a szeretetkapcsolat.

– Arra, hogy ha Isten irgalmas velünk, legyünk mi is irgalmasak egymással, talán legklasszikusabb példa az irgalmas szamaritánus története… (Lk 10,25-37)

– Ez a tökéletes példázat arra, hogyan legyünk mi is irgalmasak egymással. Itt nagyon jól megfigyelhető, hogy mi az irgalmasság. Ott megy a levita, majd a pap, fontos dolguk van, az útszélen fekszik egy szerencsétlen vándor, összeverve, kifosztva, de nem rezdül meg a szívük. Mindannyian tudjuk, hogy a rászoruló mellett elmenni fájó dolog, legalábbis a jobb érzésű emberek esetében. S akkor jön egy megvetett idegen, egy szamaritánus, aki viszont együtt érez ezzel a nyomorulttal, és segít neki.

A példabeszédben szereplő személyek pontosan megmutatják, mi a különbség az irgalmas és az irgalmat elvető ember között. Amikor valaki átérzi a rászoruló ember helyzetét, és nem nagyvonalúan, hanem együtt érző szeretetből segít neki.  A beteget az ellátás után a sorsára lehetett volna hagyni, de a szamaritánus nem ezt teszi, hanem fölülteti őt a saját szamarára, maga pedig gyalogol mellette. A fogadóban aztán előre kifizeti az összevert vándor ellátását. A gesztusaiból érezni, hogy mindez valóban embertől emberig terjedő szeretetből történik. Ez az irgalmasság lényege.

– Az Apostolok cselekedeteit olvasva némi képet kapunk az ősegyház mindennapjaiból is. Vajon mennyire hatotta át őket az irgalom? Az tény, hogy a pogányok csodálkoztak azon, hogy Krisztus követői mennyire szeretik egymást.

– Az ősegyház létrejöttét követően pillanatokon belül előtérbe került a rászorulók megsegítése. Az alamizsnálkodás szó a görög nyelvből ered. Az irgalmasság görögül eleosz, az eleoszüné pedig az irgalmas lelkület. Ebből született a mi magyar alamizsna szavunk. Ha tehát alamizsnát adok, irgalmas lelkületet gyakorolok. Az irgalmas lelkület mindjárt a kereszténység indulásakor gyakorlattá vált.  Az első keresztények nem az elit réteghez tartoztak, hanem  többségükben egyszerű emberek voltak, közöttük sok nélkülöző, rászoruló szegény, idegenből jött zarándok. A kölcsönös szeretet, az egymás sorsával, helyzetével való együttérzés már a kezdet kezdetekor alapvetővé vált az induló keresztény közösségben. A diákonusok kiválasztását követően az egyház első belső intézménye a szeretetszolgálat megszületése volt.

– Jézus többször beszél az isteni gondviselésről. Tekinthető ez az irgalom jelének? 

– Az isteni gondviselést teljes joggal említhetjük ezzel kapcsolatban, hiszen a gondviselés fogalma igen sok dolgot magában foglal.  Ide tartozik az élet, mindaz, amit kaptunk, a megbocsátás, minden amitől Isten megvéd, minden, ami történik velünk. És természetesen az irgalmasság is. A gondviselés nem lélektelenül történik – bocsánat a kifejezésért –, nem úgy, hogy ha már vagytok, akkor felelős vagyok értetek, hanem egyenként, személyenként vagyunk fontosak Isten számára, kivétel nélkül minden ember. Ő segíteni akar minket, támogatni, elnéző, ha hibáztunk, elnéző, de nem nagylelkűen, leereszkedve, hanem együtt érző szeretetből.  Valóban elmondhatjuk, hogy a gondviselésnek egyik legszebb eleme az irgalom. A gondviselő Isten irgalmas szívvel törődik velünk, mélységes, személyre szóló szeretettel.

– Tapasztalataim alapján az irgalmasságot legalább olyan nehéz megvalósítani a mindennapokban, mint a megbocsátást vagy a mindenkire kiterjedő szeretetet.

– A keresztény ember alapvető kötelessége és tulajdonsága, hogy mások javát szolgálja életének jelentős részében. Természetesen önmagával is törődik, de vannak körülötte családtagok, ismerősök, barátok, rászorulók, és akikről gondoskodhat, akiknek segíthet. Ezt vagy megtesszük, vagy nem, s amennyire megtesszük, annyira vagyunk keresztények. Ezen belül – ugyanúgy, mint az isteni gondviselés esetében – mindezt irgalmas szívvel kell megtennünk. Segítő szeretetünk soha nem lehet a másik ember számára megalázó: ragyognia kell róla a forrásnak, a szeretetnek. Így leszünk hasonlók a gondviselő Istenhez. Nem önmagában a másokon való segítés az irgalmasság, hanem ha ezt könyörületes, együtt érző lélekkel tesszük: átérezzük a másik ember sorsát, fájdalmát, gyötrődését, úgy, mintha mi magunk lennénk az ő helyzetében, és úgy segítünk, mintha magunkon segítenénk.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír