Nyolcvanéves kibékülés – a Lateráni Szerződés és a Vatikánvárosi Állam születése

A történelmi Pápai Állam a XIX. század második felében áldozatul esett az itáliai félsziget politikai egyesítésének. Róma 1870. szeptember 20-i elfoglalásának, majd az Olasz Királysághoz csatolásának következtében a római pápa elveszítette azt az elsődleges garanciát, ami a küldetése teljesítéséhez feltétlenül szükséges függetlenséget volt hivatott biztosítani a középkor kezdeteitől. Ez motiválta Boldog IX. Piusz határozottságát, amivel egyértelművé tette, hogy nem fogadja el a fegyveres erőszak következtében előállt helyzetet.

Megegyezés híján Olaszország törvényben kívánta rendezni a Szentszékhez való viszonyát. Az 1871-es ún. garanciatörvénnyel „szentnek és sérthetetlennek” minősítette a pápa személyét, és „szuverénnek kijáró tiszteletet” rendelt számára az állam területén. Meghagyta neki a vatikáni és a lateráni apostoli palota, továbbá a Castel Gandolfó-i villa birtoklását. Vállalta, hogy biztosítja a pápa lelki szolgálatának szabad gyakorlását, továbbá a nemzetközi jog szerinti követségi jogát, és éves járandóságot biztosított a Szentszék számára. Ez utóbbival a Szentszék nem élt, és a pápák hatvan éven át tudatosan vállalták a „vatikáni fogságot”. Az egyoldalú olasz engedmények ugyanis éppen a lényeget nem érintették: a Szentszék szuverenitásának nemzetközi elismerését, vagyis azt a biztosítékot, amire egyetemes küldetésének zavartalan ellátásához szüksége lett volna.

Ez volt a „római kérdés”, ami társadalmi töréshez vezetett Olaszországban, mert egyfelől „szenvedést okozott mindazoknak, akik őszintén szerették mind a hazát, mind az egyházat” – ahogyan azt XVI. Benedek nemrég megfogalmazta – másfelől pedig akadályozta a Szentszék egyetemes küldetésének teljesítését.

A három évig húzódó tárgyalások eredményeképpen megvalósult „kibékülés” (Conciliazione) kulcsa egyrészt a Szentszék szuverenitásának elismerése, másrészt ezen szuverenitás területi biztosítékának létrehozása volt. XI. Piusz ez utóbbival kapcsolatban csupán egy jelképes nagyságú területre tartott igényt, ami ahhoz éppen elég, hogy a Szentszék szuverenitásának kézzelfogható támaszt nyújtson.

1929. február 11-én a lateráni pápai palotában három megállapodást írtak alá XI. Piusz pápa, illetve III. Viktor Emmánuel király megbízottai: Pietro Gasparri bíboros államtitkár és Benito Mussolini miniszterelnök. A tulajdonképpeni Lateráni Szerződés elismerte a Szentszék természetéből fakadó nemzetközi szuverenitását, létrehozta a Vatikánvárost mint a Szentszék kizárólagos tulajdonában és joghatósága alatt álló független államot, valamint lefektette a Szentszék és az Olasz Királyság kapcsolatainak kereteit. A szerződés egyik mellékletét képező pénzügyi egyezmény a Szentszék kárpótlását rendezte, részben készpénz, részben olasz államkötvények átadása révén, így biztosítva a Vatikánváros létezésének anyagi alapjait. Végül a Lateráni Konkordátum átfogó jelleggel szabályozta a katolikus egyház olaszországi helyzetét és működését. A Szentszék mindezek fejében végérvényesen lezártnak minősítette a „római kérdést”, lemondván az Olasz Királysággal szembeni további követeléseiről.

A Lateráni Szerződés értelmében a Szentszék több más római és azon kívüli birtokára (mint a nagybazilikák, a szentszéki hivatalok palotái, és a Castel Gandolfó-i villa) az olasz állam úgynevezett területenkívüli jogokat biztosított. Azok tehát nem a Vatikánvárosi Államhoz tartoznak, hanem olasz területnek számítanak, de Olaszország garantálja, hogy felettük nem gyakorolja joghatóságát. A konkordátum emellett a Szentszék birtokába adta a loretói Szent Ház-, az assisi Szent Ferenc- és a padovai Szent Antal-bazilikát, valamint kezelői jogokat biztosított számára az Olaszországban található katakombák felett.

Noha XI. Piuszt sokat bírálták, amiért Mussolinivel kiegyezett, a lateráni szerződésrendszer kiállta a történelem próbáját. Ezt mutatja az a tény is, hogy miután 1947-ben egy utalással beemelték az új köztársasági alkotmányba (7. cikk), mindmáig az képezi Olaszország és a katolikus egyház, illetve a Szentszék kapcsolatainak alapját.

A konkordátumot 25 évvel ezelőtt, 1984. február 18-án felváltotta a Villa Madama-i Megállapodás, ami tartalmában tükrözi egyrészt az olasz társadalmi-politikai fejlődést (például megszünteti a katolikus vallás államvallási jellegét), másrészt az egyháznak a politikai közösséghez való új viszonyát, ahogyan azt a II. Vatikáni Zsinat megfogalmazta. Jellegét tekintve nem klasszikus konkordátum, hanem olyan keretmegállapodás, ami elvi szinten szabályozza az érintett kérdéseket, további megállapodásokra bízva a részletek kidolgozását. Ez utóbbiak megkötésére pedig az Olasz Püspöki Konferenciát hatalmazza fel. Jelentőségét mutatja, hogy ez szolgál azóta is a Szentszék nemzetközi megállapodásainak fő mintájául.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír