Az ima csodákat tesz – Elmélkedjünk együtt Ferenc pápával az imádság évében

A Magyar Kurír az Új Ember Kiadványok sorozatában megjelent kötetben közreadjuk Ferenc pápa katekézisét az imádságról, mely segít együtt elmélkedni az idei felkészülési évben. A kötetet az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készület jegyében adtuk először közre. 

A könyvhöz Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke írt ajánlást, kiemelve: „Az imádság nem az emberi tehetetlenség megnyilvánulása – én már semmit sem tehetek, már csak Isten segíthet –, hanem a szeretet gyümölcse, amit a másik ember és Isten iránt érez az ember.

Kifejeződik benne a hívő bizalma Isten iránt, amellyel az egyén nemcsak önmagát, hanem szeretteit is a Gondviselő kezébe ajánlja.

Ne legyenek kétségeink, Isten irgalmas Atya, ezért minden embert szeret. Jézus pedig minden ember Megváltója, aki ma is imádkozik mindegyikünkért.”

*

Isten koldusai címmel a Szentatya a vak Bartimeus történetét (Mk 10,46–52) elemzi, aki úgy jelenik meg az evangéliumban, mint egy torkaszakadtából ordító ember, „folytonos kiáltozása bosszantó… nem tűnik jól neveltnek”. Sokan szidalmazzák; rászólnak, hogy hallgasson, de ő „kiáltozik és kopogtat”. Jézus pedig meghallja könyörgését, Bartimeus imája megérinti a szívét, „Isten szívét”, magához hívatja őt, és visszaadja látását. Búcsúzóul azt mondja neki: „Menj, hited megmentett.” A pápa kifejti: a hit Bartimeusnál kiáltozás, a hitetlenség pedig ennek a kiáltozásnak az elfojtása. „Ez volt azoknak az embereknek a magatartása, akik el akarták hallgattatni: ők nem voltak hívők, de ő az volt. A kiáltozás elfojtása egyfajta cinkos hallgatás. A hit tiltakozik egy keserves állapot ellen, melynek nem értjük az okát; a hitetlenség egy helyzet elviselésére korlátozódik, melyhez már alkalmazkodtunk.

A hit remény a megmentésben; a hitetlenség hozzászokás a minket elnyomó rosszhoz, hagyva mindent a régiben.”

Bartimeus kitartó lélek, nem hallgatott azokra, akik el akarták hitetni vele, hogy a könyörgés hasztalan, és végül megkapta, amit akart.

A Mindent elmesélhetünk Istennek című részben Ferenc pápa leszögezi: „Isten a barát, a szövetséges, a házastárs.” Mindent elmagyarázhatunk, elmesélhetünk Neki, nem számít, hogy az Istennel való kapcsolatunkban nem érezzük magunkat tökéletesnek, „nem vagyunk jó barátok, nem vagyunk hálás gyerekek, nem vagyunk hű házastársak”, Ő továbbra is szeret minket. Jézus ezt bizonyítja végérvényesen az utolsó vacsorán, amikor azt mondja: „E kehely az új szövetség az én vérem által, amely értetek ontatik” (Lk 22,20). Isten mindig közel van szívünk ajtajához, és várja, hogy kinyissuk előtte. „Néha kopogtat a szívünkön, de nem ront ránk…

egy apa és egy anya együttes türelme. Mindig közel van szívünkhöz, és amikor kopogtat, gyengéden és nagy szeretettel teszi… Csak szeretetet ismer. Ilyen az az Isten, akihez imádkozunk.”

A Minden élethelyzetben kapcsolatba léphetünk Istennel címmel a Szentatya Dávid királyról elmélkedik, aki elsősorban pásztor, gondozza az állatokat, megvédi őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Amikor Isten akaratából Dávidnak a népről kell gondoskodnia, nem tesz ezeknél lényegesen különbözőbb dolgokat. Ezért tér vissza gyakran a pásztor képe a Bibliában. Jézus is „jó pásztor”-ként határozza meg magát, aki másként viselkedik, mint a béres: életét adja a juhokért, vezeti őket, valamennyit név szerint ismeri (Jn 10,11–18). Dávid személyiségét elemezve a pápa megvilágítja: szent és bűnös, üldözött és üldöző, áldozat és gyilkos, együtt volt mindez, ami ellentmondás. Saját életünkben mi is sokszor fedezünk fel ellentmondásos dolgokat, gyakran vétkezünk következetlenséggel. Dávid életében egyetlen vörös fonal van, mely egységbe fűzi mindazt, ami történik, az imája. „Ez a hang sosem némul el. A szent Dávid imádkozik; a bűnös Dávid imádkozik; az üldözött Dávid imádkozik; az üldöző Dávid imádkozik… A gyilkos Dávid is imádkozik!... Ő az ima embere.”

Dávid arra tanít bennünket, hogy mindent vigyünk be az Istennel folytatott párbeszédbe, „az örömet és a bűnt, a szeretetet és a szenvedést, a barátságot és a betegséget egyaránt… mindig hall bennünket.”

A Mindennap keressük az Atyával való meghitt együttlétet! című részben Jézust az ima tanítómesterének nevezi Ferenc pápa. Jézus példájából levezethetjük a keresztény ima néhány jellemzőjét: az imának elsőbbsége van;

a nap első vágya, amit hajnalban gyakorlunk, mielőtt még a világ felébredne, az ima;

olyan művészet, amelyet kitartóan kell gyakorolni. Jézus maga mondja: „kopogjatok, kopogjatok, kopogjatok!”; Jézus imájának további jellemzője a magány. Végül az a hely, ahol észleljük, hogy „minden Istentől származik és hozzá tér vissza… Ráhagyatkozás az Atyára.”

A Szentatya arra is felhívja a figyelmünket, hogy az imádság sokszor küzdelem.

Felidéz egy esetet, ami akkor történt, amikor még Buenos Aires érseke volt. Egy házaspár kilencéves kislánya súlyosan megbetegedett; egyik este az orvos azt mondta nekik, nem éri meg a reggelt. Az édesapa, otthagyva a feleségét és beteg gyermekét, vonatra szállt, hetven kilométert utazott a Lujáni Szűzanyának, Argentína védőszentjének a bazilikájáig. Egész éjszaka imádkozott hozzá, kérve a közbenjárását, és a kislánya reggelre meggyógyult. Az orvosok nem értették, hogyan történhetett ez. Ferenc pápa állítja: „Ez az imádsággal harcoló férfi elnyerte a Szűzanya kegyét. A Szűzanya meghallgatta őt. Ezt én magam láttam:

az ima csodákat tesz, mert az ima Isten gyengédségének szíve közepéig ér, aki apaként szeret bennünket.

És amikor nem adja meg nekünk a kegyelmet, akkor ad egy másikat, melyet majd idővel felismerünk. De mindig harcolnunk kell az imában, hogy kérjük a kegyelmet… Az ima harc, és az Úr mindig velünk van.”

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír