Ferenc pápa a portugál egyetemistákhoz: Legyetek az élet táncának koreográfusai!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Testvéreim és Nővéreim: Bom dia! [Jó napot!]

Köszönöm, Rektor Asszony, a szavait! Obrigado! [Köszönöm!] Azt mondta, hogy mindannyian „zarándokoknak” érezzük magunkat. Ez egy gyönyörű szó, melynek jelentésén érdemes elgondolkodni. Szó szerint a peregrino azt jelenti, hogy félretesszük a napi rutint, céltudatos útnak indulunk, „mezőkön át” vagy „határokon túl”, vagyis a komfortzónánkból kilépve, egy értelmes horizont felé haladva.

A „zarándok” kifejezésben az ember magatartásmódját látjuk tükröződni, hiszen mindenkinek szembe kell néznie azokkal a nagy kérdésekkel, amelyekre nincs válasz, nincs egyszerű vagy azonnali válasz, hanem arra hívják az embert, hogy induljon el, haladja meg önmagát, lépjen túl önmagán.

Ez olyan folyamat, amelyet jól megért egy egyetemista, hiszen így születik a tudomány. És így növekszik a spirituális keresés is. A zarándok egy cél felé tart, vagy egy célt keres. Mindig ki vagyunk téve annak veszélynek, hogy labirintusban járjunk, ahol nincs cél. Kiút sincs. Óvakodjunk a kész formuláktól – labirintusszerűek! Óvakodjunk a látszólag kéznél lévő válaszoktól, melyeket manipulált játékkártyaként előhúzhatunk a zsebünkből! Óvakodjunk azoktól a javaslatoktól, amelyek látszólag mindent megadnak anélkül, hogy bármit is kérnének. Óvakodjunk! A bizalmatlanság fegyver ahhoz, hogy előre tudjunk haladni, és ne járjunk folyton körbe-körbe. Jézus egyik példabeszéde szerint az találja meg a nagy értékű gyöngyöt, aki okosan és kezdeményező szellemben keresi azt, és mindent odaad, mindent kockára tesz, hogy megszerezze (vö. Mt 13,45–46). Keres és kockáztat: ez a zarándok két igéje. Keres és kockáztat.

Pessoa azt mondta – szorongóan, de találóan –, hogy „elégedetlennek lenni annyi, mint embernek lenni” (O Quinto Império[Ötödik birodalom], in Mensagem [Üzenet]). Nem szabad félnünk attól, hogy nyugtalannak érezzük magunkat, hogy azt gondoljuk, nem elég, amit tettünk. Az elégedetlenség – ebben az értelemben és megfelelő mértékben – jó ellenszere az önelégültségnek és a narcizmusnak.

A teljesség hiánya határozza meg kereső és zarándokállapotunkat, ahogy Jézus mondja: „a világban, de nem a világból vagyunk” (vö. Jn 17,16). Tartunk valami felé.

Többre vagyunk hivatottak, olyan fellendülésre, amely nélkül nincs repülés. Ne ijedjünk hát meg, ha belsőleg szomjasnak, nyugtalannak, hiányosnak, értelmet és jövőt keresőnek, com saudades do futuro [jövőre vágyakozónak] tapasztaljuk magunkat! Nem betegek vagyunk! Élők vagyunk! Inkább akkor aggódjunk, ha a bejárandó utat készek vagyunk felcserélni a bármilyen oázisnál való megállással – még ha ez a kényelem délibáb is –, ha az arcokat képernyőkkel, a valóságost virtuálissal helyettesítjük, ha a kínzó kérdések helyett inkább a könnyű, elaltató válaszokat részesítjük előnyben; ezek megtalálhatók bármely társadalmi érintkezésről vagy helyes életvezetésről szóló kézikönyvben. A könnyű válaszok elaltatnak…

Barátaim, hadd mondjam azt nektek: keressetek és kockáztassatok! Ebben a történelmi pillanatban a kihívások óriásiak és a panaszok fájdalmasak – egy darabokban zajló harmadik világháborút élünk –, de kockáztassuk meg, és gondoljuk azt, hogy nem haláltusát vívunk, hanem szülésben vagyunk; nem a végét járjuk, hanem egy nagy látványosság kezdetén vagyunk. Bátorság kell ahhoz, hogy ezt gondoljuk.

Legyetek tehát egy olyan „új koreográfia” főszereplői, amely az emberi személyt helyezi a középpontba, legyetek az élet táncának koreográfusai.

Inspirálónak találtam a Rektor Asszony szavait, különösen, amikor azt mondta, hogy „az egyetem nem azért létezik, hogy intézményként megőrizze önmagát, hanem hogy bátran válaszoljon a jelen és a jövő kihívásaira”. Az önmegőrzés kísértés, a félelem feltételes reflexe, mely arra késztet, hogy torz módon tekintsünk a létezésre. Ha a búzamagok megőriznék magukat önmaguknak, teljesen elpazarolnák terméslétrehozó képességüket, és éhezésre ítélnének bennünket; ha a tél megőrizné magát önmagának, nem jönne létre a tavasz csodája. Legyen hát bátorságotok a félelmeket álmokkal helyettesíteni – helyettesítsétek a félelmeket álmokkal! –; ne félelemkezelők, hanem álomvállalkozók legyetek!

Hasztalan olyan egyetemben gondolkodni, amely csak arra akarja képezni az új nemzedékeket, hogy állandósítsák a világ jelenlegi elitista és egyenlőtlen rendszerét, melyben a felsőoktatás kevesek kiváltsága. Ha a tudást nem felelősségként fogadjuk, akkor meddővé válik. Ha azok, akik felsőoktatásban részesültek – ami ma Portugáliában és a világon még mindig kiváltság – nem tesznek erőfeszítéseket, hogy visszaadjanak valamit abból, amit kaptak, akkor nem igazán értették meg, mit kínáltak fel nekik. Szívesen gondolok arra, hogy a Teremtés könyvében Isten első kérdései az emberhez a következőképpen szólnak: „Hol vagy?” (Ter 3,9) és „Hol a testvéred?” (Ter 4,9). Jót tesz nekünk, ha feltesszük magunknak a kérdést; tegyük fel magunknak a kérdést: Hol vagyok? Bezárkóztam a buborékomba, vagy vállalom a veszélyét annak, hogy kilépjek a biztonságot nyújtó keretek közül, hogy gyakorló keresztény, az igazságosság kézművese, a szépség kézművese legyek? És azt is kérdezzük meg magunktól: Hol a testvérem? Az olyan testvéri szolgálati tapasztalatok, mint a Missão País [országmisszió], és az egyetemi környezetben születő egyéb tapasztalatok nélkülözhetetlenek azok számára, akik egyetemen tanulnak.

A diplomát ugyanis nem szabad csak a személyes jólét megteremtésére szolgáló engedélynek tekinteni. Nem! Az ugyanis megbízatást jelent arra, hogy egy igazságosabb társadalomnak, befogadóbb társadalomnak, vagyis fejlettebb társadalomnak szenteljük magunkat.

Azt mondták nekem, hogy az egyik nagy költőnőtök, Sophia de Mello Breyner Andresen egy interjúban, mely egyfajta tanúságtétel, arra a kérdésre, hogy „Mit szeretne megvalósulni látni Portugáliában ebben az új évszázadban”, habozás nélkül így válaszolt: „Szeretném, ha megvalósulna a társadalmi igazságosság, a gazdagok és szegények közötti különbségek csökkenése” (Joaci Oliveira interjúja, Cidade Nova, 3/2001). Nektek is felteszem ezt a kérdést. Kedves egyetemi hallgatók, a tudás zarándokai, mit szeretnétek, mi történjen Portugáliában és a világban, milyen változások, milyen átalakulások, és hogyan tud ehhez hozzájárulni az egyetem, különösen a katolikus egyetem?

Beatriz, Mahoor, Mariana és Tomás, köszönöm tanúságtételeteket; mindegyikben a remény hangja hallatszott, reális lelkesedéssel, nem volt bennük panaszkodás, sem illuzórikus előremenekülés. Ti főszereplők akartok lenni, „a változás főszereplői”, ahogy Mariana mondta. Titeket hallgatva eszembe jutott José de Almada Negreiros író egyik mondata, mely talán ismerős lehet nektek: „Olyan országról álmodtam, ahol mindenki tanárrá vált” (A Invenção do Dia Claro [Rátalálni a fényes napra]).

Ez a hozzátok beszélő öregember is – mert már öreg vagyok – arról álmodik, hogy nemzedéketek tanítók nemzedéke lesz: az emberség tanítói, az együttérzés tanítói, a bolygó és lakói számára nyíló új lehetőségek tanítói, a remény tanítói.

Olyan tanítók, akik védik a bolygó életét, melyet jelenleg súlyos ökológiai pusztulás fenyeget.

Amint néhányatok világossá tették, fel kell ismernünk közös otthonunk gondozásának drámai sürgősségét. Ezt azonban nem lehet megtenni szívünk megtérése nélkül, a gazdaság és a politika alapjául szolgáló antropológiai szemlélet megváltoztatása nélkül. Nem elégedhetünk meg egyszerű enyhítő intézkedésekkel vagy félénk és kétértelmű kötelezettségvállalásokkal. Ebben az esetben „a középutak csak egy kis haladékot jelentenek az összeomlás előtt” (Laudato si’ enciklika, 194). Ezt ne felejtsétek el! „A középutak csak egy kis haladékot jelentenek az összeomlás előtt.” Inkább

az a dolgunk, hogy felvállaljuk azt, amit sajnos továbbra is halogatnak, vagyis újra kell definiálni azt, amit haladásnak és fejlődésnek nevezünk. A haladás nevében ugyanis egy nagy visszafejlődés előtt nyílt meg az út.

Alaposan tanulmányozzátok, amit mondok nektek. A haladás nevében egy nagy visszafejlődés előtt nyílt meg az út. Ti vagytok az a nemzedék, amely képes megbirkózni ezzel a kihívással. A legfejlettebb tudományos és technológiai eszközökkel rendelkeztek, de kérlek, ne essetek a részleges látásmódok csapdájába. Ne felejtsétek el, hogy átfogó ökológiára van szükségünk; a bolygó szenvedését és a szegények szenvedését egyaránt meg kell hallanunk; az elsivatagosodás drámáját a menekültek drámája mellé kell helyeznünk, a migráció kérdését a csökkenő születésszám mellé; az élet anyagi dimenziójával a spirituális dimenzión belül kell foglalkoznunk. Ne polarizációkat hozzunk létre, hanem az egészet átfogó víziókat.

Köszönöm, Tomás, hogy azt mondtad: „Isten nélkül nem lehetséges valódi átfogó ökológia”, és „nem lehet jövő egy Isten nélküli világban”. Azt szeretném kérni tőletek, hogy a hitet döntéseitekkel tegyétek hitelessé. Mert ha a hit nem szül meggyőző életmódot, akkor nem keleszti meg a világ tésztáját. Nem elég meggyőződött kereszténynek lenni, meggyőzőnek is kell lennünk. Tetteinknek tükrözniük kell az evangélium – örömteli és radikális – szépségét. Továbbá a kereszténységet nem lehet úgy felfogni, mint egy fallal körülvett erődöt, mely bástyaként áll a világgal szemben. Ezért nagyon elgondolkodtatónak találtam Beatriz tanúságtételét; azt mondta, úgy érzi, hogy éppen „a kultúra közegéből kiindulva” kell megélnie a boldogmondásokat. Minden korban a keresztények egyik legfontosabb feladata, hogy visszanyerjék a megtestesülés értelmét. A megtestesülés nélkül a kereszténység ideológiává válik – és a „keresztény ideológiák” kísértése ma erősen jelen van. A megtestesülés teszi lehetővé számunkra, hogy elámuljunk azon a szépségen, amelyet Krisztus minden egyes testvérünkön és nővérünkön, minden egyes férfin és nőn keresztül feltár előttünk.

Ebben a vonatkozásban érdekes, hogy a „Ferenc gazdaságának” szentelt új tanszékbe felvettétek Klára alakját is. Valóban, a nők hozzájárulása nélkülözhetetlen. A kollektív tudatalattiban hányszor gondoljuk azt, hogy a nők másodrangúak, tartalékjátékosok, nem játszanak a kezdőcsapatban. Ez létezik a kollektív tudatalattiban. A nők hozzájárulása nélkülözhetetlen. A Bibliában azt látjuk, hogy a család gazdasági életét nagyrészt a nők irányítják.

Bölcsességével a nő a háztartás igazi „kormányzója”, aki nem kizárólag a haszonszerzésre figyel, hanem a gondoskodásra, az együttélésre, mindenkinek a testi és lelki jólétére, valamint arra, hogy osztozni tudjon a szegényekkel és az idegenekkel.

Izgalmas ebből a szemszögből közgazdasági tanulmányokat végezni, azzal a szándékkal, hogy visszaadjuk a gazdaságnak az őt megillető méltóságot, hogy ne a vad piac és a spekuláció markában legyen.

A globális nevelési paktum kezdeményezése és az annak felépítését meghatározó hét alapelv számos ilyen témát tartalmaz, a közös otthonról való gondoskodástól kezdve a nők teljes körű részvételén át a gazdaság, a politika, a fejlődés és a haladás újfajta felfogásának szükségességéig. Arra biztatlak benneteket, hogy tanulmányozzátok a globális nevelési paktumot, és lelkesedjenek érte. Az egyik pont, amellyel foglalkozik, a befogadásra való nevelés. Nem tehetünk úgy, mintha nem hallottuk volna Jézus szavait Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében: „Jövevény voltam, és befogadtatok” (Mt 15,35). Meghatódva hallgattam Mahoor tanúságtételét, amikor felidézte, mit jelent „az otthon, a család, a barátok […] hiányának állandó érzésével élni, ház nélkül, egyetem nélkül, pénz nélkül maradni […], fáradtan, kimerülten, a fájdalomtól és a veszteségektől leverten”. Elmondta, hogy azért ébredt fel benne újra a remény, mert néhányan hittek a találkozás kultúrájának átalakító erejében. Valahányszor vendégszeretetet tanúsítunk, az átalakulást hoz.

Barátaim, nagy örömmel látom, hogy élő nevelő közösség vagytok, mely nyitott a valóságra, és tudatában van annak, hogy az evangélium nem puszta dísz, hanem életet ad a részeknek és az egésznek. Tudom, hogy képzési tervetek több területet foglal magában: tanulmányok, barátság, társadalmi szolgálat, polgári és politikai felelősségvállalás, a közös otthonról való gondoskodás, művészi kifejezésmódok. Katolikus egyetemnek lenni mindenekelőtt ezt jelenti: hogy minden összetevő kapcsolatban áll az egésszel, és hogy az egész a részekben található. Ily módon a tudományos ismeretek elsajátítása mellett az ember személyként, önmaga megismerésében és saját útjának felismerésében is érik. Útról lehet szó, labirintusról nem! Csak így tovább!

Egy középkori hagyomány szerint, amikor a Szent Jakab-úton járó zarándokok találkoztak, az egyik úgy köszöntötte a másikat, hogy azt kiáltotta: „Ultreia”, a másik pedig így válaszolt: „et Suseia”. Ezek a bátorítás kifejezései, hogy folytassák a keresést és a gyaloglás kockázatát.

Azt mondják egymásnak: „Gyerünk, hajrá, csak így tovább!” Én is ezt kívánom nektek, teljes szívemből. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír