Ferenc pápa az imavirrasztáson: Jézus azt akarja, hogy vele együtt mi is igent mondjunk életünkre!

Ferenc pápa beszédének teljes fordítását közöljük.

Kedves fiatalok, szép estét!

Láttuk ezt a csodálatos előadást az élet fájáról, amely megmutatja, hogy az élet, melyet Jézus ad nekünk, egy szeretettörténet, egy élettörténet, amely egybe akar fonódni a miénkkel, és gyökeret akar ereszteni valamennyiünk földjébe. Ez az élet nem egy a „felhőtárolóban” elhelyezett üdvösség, mely letöltésre vár, nem is egy új, felfedezésre váró „applikáció”, vagy az önfejlesztő technikákból származó mentális gyakorlat. Az élet, melyet Isten felkínál nekünk, nem is egy „oktatóprogram” [tutorial], amelyből a legújabb újdonság megismerhető. Az üdvösség, melyet Isten ad nekünk, egy meghívás, hogy részesévé váljunk egy szeretettörténetnek, amely összefonódik a mi történeteinkkel. Az az Úr hív bennünket, aki él és meg akar születni közöttünk, hogy gyümölcsöt hozzunk ott, ahol vagyunk, úgy, ahogy vagyunk és akikkel vagyunk. Ott jön az Úr, hogy ültessen és beültetődjön; ő az első, aki igent mond életünkre, mindig ő kezdeményez. Ő az első, aki igent mond történetünkre, és azt akarja, hogy vele együtt mi is igent mondjunk. Ő mindig megelőz bennünket, ő az első!

Így lepte meg Máriát, és így hívta meg, hogy részese legyen ennek a szeretettörténetnek. Kétségtelen, hogy a fiatal názáreti lány nem ment fel a kor „közösségi hálóira”, ő nem volt „influencer”, mégis anélkül, hogy akarta volna, vagy törekedett volna rá, a történelem legbefolyásosabb asszonya lett. És gyermeki bizalommal mondhatjuk neki: Mária, Isten „influencere”. Kevés szóval, bátran igent mondott, és bízott a szeretetben, bízott Isten ígéreteiben, az egyetlen erőben, amely képes megújítani, képes újjáteremteni mindent. És mindannyiunknak van itt belül valamink, ami megújulásra szorul: engedjük, hogy ma Isten megújítson valamit szívünkben! Gondolkodjunk el egy kicsit: mi az, amit szeretnék, hogy Isten megújítson a szívemben?

Mindig lenyűgöz az az erő, amely a fiatal Mária igenjéből árad. Az angyalnak mondott „történjék velem”-nek az ereje. Ez nem egy passzív elfogadás vagy lemondó beletörődés volt. Nem egy olyan igen, amely azt jelenti: „Jól van, próbáljuk meg, aztán meglátjuk, mi lesz.” Mária nem ismerte ezt a kifejezést: „majd meglátjuk, mi lesz”. Ő eltökélt volt, tudta, miről van szó, és igent mondott, hátratekintés nélkül. Az ő igenje valami más, valami több volt. Olyan személynek az igenje volt, aki el akar köteleződni, aki kockázatot akar vállalni, aki mindenét „felteszi a játékban”, egyedül annak a bizonyosságnak biztonságában, hogy egy ígéret hordozója. Szeretném megkérdezni mindnyájatoktól: ti érzitek, hogy egy ígéret hordozói vagytok? Milyen ígéretet hordozok szívemben? Máriára kétségkívül nehéz feladat várt, de a nehézségek nem szolgáltattak okot arra, hogy nemet mondjon. Bizonyára nála is voltak komplikációk, de ezek nem ugyanazok a komplikációk, amelyek akkor fordulnak elő, amikor a gyávaság megbénít bennünket, mert nem látunk mindent tisztán, vagy mert nincs minden előzetesen biztosítva. Mária nem vásárolt életbiztosítást! Mária kockáztatott, és ezért erős ő, ezért influencer, ezért Isten influencere! Az igen és a szolgálat vágya erősebb volt, mint a kétségek és a nehézségek.

Ezen az estén azt is hallhattuk, ahogyan Mária igenje visszhangra talál, és megsokszorozódik nemzedékeken át. Sok fiatal van, akik Mária példájára kockáztatnak és felteszik az életüket, mert egy ígéret vezeti őket. Köszönjük Erikának és Rogeliónak a tanúságtételt, amellyel megajándékoztak bennünket. Bátrak voltak: megérdemlik, hogy megtapsoljuk őket! Köszönöm! Megosztották velünk félelmeiket, nehézségeiket, mindazt a kockázatot, amit vállaltak, mielőtt lányuk, Inés megszületett. Egyszer csak azt mondták: „Nekünk, szülőknek, több okból nehéz lenne elfogadni, ha beteg vagy fogyatékos gyermekünk születne”, ez nyilvánvaló, ez érthető. De a meglepő az volt, amikor hozzátették: „lányunk születésekor eldöntöttük, hogy egész szívünkből szeretni fogjuk”. A kislány érkezése előtt, minden előzetes hír és felmerülő nehézség ellenére döntést hoztak, és Máriához hasonlóan kimondták, hogy „történjék”, eldöntötték, hogy szeretni fogják. Látva törékeny, védtelen és rászoruló lányotok életét, a válaszotok, Erika és Rogelio, igen volt, és ezért van egy Inésünk. Ti mertétek hinni, hogy a világ nem csak az erőseké!

Igent mondani az Úrnak azt jelenti, hogy merjük átölelni az életet, ahogyan jön, minden törékenységével és kicsinységével, és sok esetben minden ellentmondásosságával és értelmetlenségével, ugyanazzal a szeretettel, amelyről Erika és Rogelio beszéltek. Elfogadni az életet, ahogy jön. Ez azt jelenti, hogy átöleljük hazánkat, családunkat, barátainkat úgy, amilyenek, törékenységeikkel és kicsinységeikkel együtt. Az élet átölelése történik akkor is, amikor elfogadunk mindent, ami nem tökéletes, mindent, ami nem tiszta és hibátlan, de ezért nem kevésbé szeretetre méltó. Talán nem szeretetre méltó valaki azért, mert fogyatékkal él vagy gyengécske? Kérdezem tőletek: egy fogyatékkal élő, egy törékeny személy méltó a szeretetre? [A fiatalok válaszolják: Igen!] Nem hallatszik eléggé… [Igeeen!] Megértettétek. Másik kérdés, nézzük, hogyan válaszoltok. Valaki, aki külföldi, aki hibázott, aki beteg vagy börtönben van, méltó a szeretetre? [Igen!] És Jézus így cselekedett: átölelte a leprást, a vakot és a bénát, átölelte a farizeust és a bűnöst. Átölelte a kereszten a latort, sőt átölelte azokat is, akik keresztre feszítették, és megbocsátott nekik.

Miért? Mert csak az menthető meg, akit szeretünk! Nem tudsz megmenteni sem egy személyt, sem egy szituációt, ha nem szereted. Csak az menthető meg, akit szeretünk. Megismételjük? [Közösen mondják:] Csak az menthető meg, akit szeretünk. Még egyszer! [A fiatalok: Csak az menthető meg, akit szeretünk.] Ne felejtsük el! Ezért mentett meg bennünket Jézus, mert szeret bennünket és szeretete nem csökken irántunk. Elkövethetünk millió egy dolgot, ő mégis szeret bennünket és megment bennünket. Mert csak az menthető meg, akit szeretünk! Csak az alakítható át, amit átölelünk. Az Úr szeretete nagyobb minden ellentmondásosságunknál, minden gyengeségünknél és minden kicsinységünknél. De épp ellentmondásosságainkon, gyengeségeinken és kicsinységeinken keresztül akarja írni ezt a szeretettörténetet. Átölelte a tékozló fiút, átölelte Pétert tagadásai után, és minket is mindig átölel, mindig, eleséseink után, segít felkelni és talpra állni. Mert az igazi bukás – figyeljetek erre! –, az igazi bukás, mely tönkreteheti életünket, az, ha fekve maradunk, és nem fogadunk el segítséget. Van egy gyönyörű alpesi ének, amelyet a hegyeket járva szoktak énekelni: „A hegymászás művészetében nem az a győztes, aki nem esik el, hanem aki nem marad elesve.” Ne maradjunk elesve! Nyúl feléd a kéz, hogy felsegítsen! Ne maradj elesve!

Az első lépés az, hogy ne féljünk úgy fogadni az életet, ahogy jön, ne féljünk úgy átölelni az életet, amilyen! Ez az élet fájának üzenete, amelyet ma láttunk. Köszönjük, Alfredo, a tanúságtételedet és a bátorságodat, hogy megosztottad velünk! Nagyon megérintett engem, amikor azt mondtad: „Elkezdtem dolgozni az építkezésen, amíg be nem fejeződött az a projekt. Munkahely nélkül a dolgok más színezetet kaptak: iskola nélkül, foglalkozás nélkül és munka nélkül.” Azzal a négy „nélkül”-lel szeretném összefoglalni ezt, amelyek nélkül életünk gyökértelen lesz és elszárad: munka nélkül, oktatás nélkül, közösség nélkül, család nélkül. Tehát gyökértelen életekről van szó. Munka nélkül, oktatás nélkül, közösség nélkül, család nélkül. Ez a négy „nélkül” megöl bennünket.

Senki sem nőhet fel úgy, hogy nincsenek erős gyökerei, melyek segítik szilárdan állni, földbe gyökerezni. Könnyen „elszáll” az ember, ha nincs mibe kapaszkodnia, nincs mibe fogódzkodnia. Olyan kérdés ez, amelyet nekünk, felnőtteknek, fel kell tennünk magunknak, sőt, olyan kérdés, amelyet nektek kell feltennetek a felnőtteknek, nekünk pedig válaszolnunk kell rá: Milyen gyökereket, milyen alapokat adunk, hogy személyként kibontakozhassatok? Mennyire könnyű kritizálni a fiatalokat és méltatlankodással tölteni az időt, miközben megfosztjuk őket a munkalehetőségektől, a tanulási és közösségi lehetőségektől, amelyekbe kapaszkodhatnának és jövőről álmodhatnának! Tanulás nélkül nehéz jövőről álmodni, munka nélkül nagyon nehéz jövőről álmodni, család és közösség nélkül szinte lehetetlen jövőről álmodni! Mert jövőről álmodni azt jelenti, hogy megtanulunk válaszolni nemcsak arra, hogy miért élek, hanem hogy kiért élek, kiért érdemes odaadnom az életemet. És ezt nekünk, felnőtteknek kell lehetővé tennünk, úgy, hogy adunk nekik munkát, oktatást, közösséget, lehetőségeket.

Amint Alfredo mondta, amikor valaki leszakad, és munka nélkül, oktatás nélkül, közösség nélkül és család nélkül marad, a nap végén üresnek érzi magát, és megpróbálja betömni valamivel azt az ürességet, valamilyen zöldséggel. Mert már nem tudjuk, kiért éljünk, kiért küzdjünk és kit szeressünk. A felnőttektől, akik itt vannak, és akik néznek bennünket, kérdezem: Mit tesztek, hogy jövőt, jövőkedvet ébresszetek a mai fiatalokban? Tudtok-e küzdeni azért, hogy tudjanak tanulni, hogy legyen munkájuk, legyen családjuk, legyen közösségük? Valamennyien, felnőttek válaszoljunk szívünk mélyén!

Emlékszem, egy alkalommal, amikor fiatalokkal beszélgettem, egyikük megkérdezte: „Atyám, mi az oka annak, hogy ma sok fiatal rá sem kérdez arra, hogy létezik-e Isten, vagy nehezen hisznek benne, és nehezen kötelezik el magukat az életben?” Én azt válaszoltam: „Ti mit gondoltok erről?” Az elhangzott válaszok közül emlékszem egyre, amely szíven ütött, és ahhoz a tapasztalathoz kapcsolódik, amelyet Alfredo megosztott: „Atyám, az lehet az oka, hogy sokan úgy érezik, szép lassan megszűnnek létezni mások számára, sokszor úgy érzik, nem is láthatók.” Sok fiatal úgy érzi, hogy megszűntek létezni mások számára, a család számára, a társadalom számára, a közösség számára…, és ezért sokszor nem látszónak érzik magukat. Ez az elhagyatottság és figyelembe nem vettség kultúrája. Nem mondom, hogy mindenki, de sokan úgy érzik, hogy nem sokat vagy semmit sem tudnak adni, mert nincs tényleges terük, mely igényt tartana rájuk. Hogyan gondolhatnák, hogy létezik Isten, amikor ők, ezek a fiatalok, egy idő óta már nem léteznek testvéreik és a társadalom számára? Így arra kényszerítjük őket, hogy ne nézzenek a jövőbe, és valamilyen drognak a prédájává váljanak, valaminek, ami elpusztítja őket. Megkérdezhetjük magunktól: Mit teszek a fiatalokkal, akiket látok? Kritizálom őket, vagy nem érdekelnek? Segítem őket, vagy nem érdekelnek? Az az igazság, hogy számomra már egy idő óta nem is léteznek?

Tudjuk jól, nem elég egész nap online lenni, hogy elismertnek vagy szeretettnek érezzük magunkat. Hogy azt érezzük, figyelembe vesznek bennünket és meghívást kaptunk valamire, az több annál, mint hogy a „világhálón legyünk”. Azt jelenti, hogy teret találtok ahhoz, hogy kezetekkel, szívetekkel és fejetekkel úgy érezzétek, részét képezitek egy nagyobb közösségnek, amelynek szüksége van rátok, és amelyre nektek, fiataloknak szükségetek van.

Ezt a szentek nagyon jól megértették. Például Don Boscóra gondolok, aki nem indult fiatalokat keresni máshová – látom, vannak itt olyanok, akik szeretik Don Boscót, tapsot nekik! –, Don Bosco tehát nem indult fiatalokat keresni valami távoli vagy különleges helyre, hanem egyszerűen megtanulta azt, ami körülötte a városban történik, Isten szemével látni, és így szíven ütötte, hogy százával voltak magukra hagyott gyerekek és fiatalok, iskola nélkül, munka nélkül, egy közösség baráti keze nélkül. Sokan éltek ugyanabban a városban, sokan kritizálták azokat a fiatalokat, de nem tudták őket Isten szemével nézni. A fiatalokat Isten szemével kell nézni! Don Bosco Isten szemével nézte őket, és megtette az első lépést: átölelte az életet úgy, ahogy az jött, és aztán nem félt megtenni a második lépést: közösséget alkotni velük, családot, ahol dolgozva és tanulva szeretettnek érezték magukat. Gyökeret adni nekik, amelyben megkapaszkodhatnak, hogy aztán a mennybe juthassanak. Hogy lehessenek valakik a társadalomban! Gyökeret adni nekik, hogy megkapaszkodjanak, és ne vigye el őket az első szél. Ezt tette Don Bosco, ezt tették a szentek, ezt teszik a közösségek, amelyek képesek Isten szemével nézni a fiatalokat. Van kedvetek, nektek, felnőttek, Isten szemével nézni a fiatalokat? [Igen!]

Latin-Amerikánk sok helyére gondolok, ahol elősegítik azt, amit Krisztus nagy családotthonának hívnak. Ezek a helyek más központok hasonló szellemiségével igyekeznek úgy fogadni az életet, ahogy az jön, a maga egészében és bonyolultságában, mert tudják, hogy a fában mindig marad reménység: „ha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak” (Jób 14,7).

Mindig lehet „új hajtásokat hozni”, mindig lehet újrakezdeni, amikor van közösség, családi meleg, ahol gyökeret lehet ereszteni, amely felkínálja a szükséges bizalmat, és felkészíti a szívet, hogy új horizontot fedezzen fel: a szeretett, keresett, megtalált és küldetéssel megbízott gyermek horizontját. Konkrét arcokon keresztül maga az Úr teszi jelenvalóvá magát. Máriához hasonlóan igent mondani erre a szeretettörténetre azt jelenti, hogy igent mondunk: eszközök leszünk olyan egyházi közösségek építésében lakóhelyeinken, amelyek képesek bejárni a város utcáit, képesek ölelni és képesek új kapcsolatokat létesíteni. Influencernek lenni a 21. században azt jelenti, hogy a gyökerek őrzői vagyunk, mindannak őrzői, ami meggátolja, hogy életünk légneművé váljon, hogy életünk elpárologjon a semmibe. Ti, felnőttek, legyetek mindannak őrzői, ami lehetővé teszi, hogy egymáshoz tartozónak érezzük magunkat. Mindannak őrzői, ami azt érezteti velünk, hogy egymáshoz tartozunk.

Ezt élte meg Nirmeen a krakkói ifjúsági világtalálkozón. Talált egy élő, vidám közösséget, amely segítséget nyújtott neki, hovatartozást, tehát identitást, lehetővé tette annak az örömnek a megélését, amely a Jézustól való megtaláltságból fakad. Nirmeen elkerülte Jézust. Elkerülte. Távolságot tartott tőle, mígnem valaki segítette gyökeret ereszteni, adott neki hovatartozást, és az a közösség segítette őt rálépni arra az útra, amelyet elmesélt nekünk.

Egy latin-amerikai szent egyszer feltette a kérdést: „A társadalom fejlődése csak abból áll, hogy megvegyük a legújabb autómodellt vagy a legfrissebb technikai újítást a piacon? Ebben áll az ember nagysága? Nincs semmi több, mint ezért élni?” (vö. Szent Alberto Hurtado: Meditación de Semana Santa para jóvenes, 1946). Azt kérdezem a fiataloktól: Ti ezt a nagyságot akarjátok? [Nem!] Bizonytalanok vagytok. Itt nem hallatszik eléggé… nem hallom, mi van veletek? [Neeem!] A nagyság nem csak az, hogy megvesszük a legújabb autómodellt vagy a legfrissebb technikai újítást a piacon. Ti valami nagyobbra teremtettetek! Mária megértette ezt, és azt mondta: „Történjék!” Erika és Rogelio megértették, és azt mondták: „Történjék!” Alfredo megértette, és azt mondta: „Történjék!” Nirmeen megértette, és azt mondta: „Történjék!” Itt hallottuk őket. Barátaim, kérdezlek benneteket: Készek vagytok igent mondani? [Igen!] Most már megtanultatok válaszolni, ez már jobban tetszik nekem! Az evangélium azt tanítja nekünk, hogy a világ nem attól lesz jobb, hogy kevesebb beteg lesz, kevesebb gyenge, kevesebb törékeny vagy ellátásra szoruló idős ember, de nem is attól, hogy kevesebb bűnös lesz, nem, nem ettől lesz jobb. A világ attól lesz jobb, ha több olyan ember lesz, akik – mint ezek a barátaink, akik beszéltek hozzánk – készek arra és van bátorságuk ahhoz, hogy kihordják a holnapot és higgyenek Isten szeretetének átalakító erejében. Fiatalok, titeket kérdezlek: Akartok Máriához hasonló influencerek lenni? [Igen!] Neki volt bátorsága kimondani: „Történjék!” Csak a szeretet tesz bennünket emberibbé, nem a veszekedések, nem az iskolai bántalmazások, nem is a tanulás önmagában: csak a szeretet tesz bennünket emberibbé, teljesebbé, minden más jó, de csak üres placebo.

Pár percen belül találkozunk Jézussal, az élő Jézussal az Eucharisztiában. Biztosan sok mondanivalótok van neki, sok mindent szeretnétek elmondani neki életetek, családotok és országotok különböző helyzeteiről.

Szemben Jézussal, szemtől szemben, legyetek bátrak, ne féljetek kitárni előtte szíveteket, hogy ő megújítsa szeretetének tüzét, és arra indítson, hogy átöleljétek az életet annak minden törékenységével, minden kicsinységével, de minden nagyságával és szépségével is. Jézus segítsen benneteket felfedezni annak szépségét, hogy élők vagytok és ébren vagytok! Élők és éberek!

Ne féljetek elmondani Jézusnak, hogy ti is szeretnétek részesei lenni az ő szeretettörténetének a világban, hogy ti többre teremtettetek!

Barátaim, arra is kérlek benneteket, hogy ebben a szemtől szembe találkozásban Jézussal legyetek oly jók, és imádkozzatok értem, hogy én se féljek átölelni az életet, hogy képes legyek őrizni a gyökereket, és azt mondjam, amit Mária: „Történjék velem szavad szerint!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír