Ferenc pápa beszéde a leuveni egyetem hallgatóihoz: Az igazság megtaláltatja magát!

A vendégkönyv aláírása után Françoise Smets rektor köszöntette a pápát. Egy videó levetítése után felolvastak egy Ferenc pápának írt levelet, majd egy újabb videóvetítés után mondta el beszédét a Szentatya.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Fivéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!

Rektor asszony, köszönöm kedves szavait! Kedves hallgatók, örülök, hogy találkozhatom veletek és meghallgathattam gondolataitokat. Szavaitokból szenvedélyt és reményt, igazságosságra irányuló vágyat, igazságkeresést hallok ki.

Felvetett kérdéseitek közül megragadott a jövőre és a szorongásra vonatkozó kérdés. Látjuk, mennyire erőszakos és szemtelen a gonosz, amely pusztítja a környezetet és a népeket. Szemlátomást, nem akar mérséklődni. A háború a legbrutálisabb megnyilvánulása – tudjátok-e, hogy az egyik országban, melyet nem nevezek meg, a legtöbb bevételt hozó beruházás ma a fegyvergyártás, ez becstelenség! –, és szemlátomást nem akar csillapodni: a háború brutális megnyilvánulás; ugyanígy a korrupció és a rabszolgaság modern formái is.

A háború, a korrupció és a rabszolgaság új formái. Néha ezek a bajok magát a vallást is beszennyezik, mely az uralkodási eszközzé válik. Vigyázzatok! Ez istenkáromlás.

Az emberek egyesülése Istennel, a megváltó Szeretettel, így rabszolgasággá válik. Még az atya név is, mely a gondoskodás kinyilatkoztatása, a hatalmaskodás kifejezésévé válik. Isten Atya, nem pedig uralkodó; Fiú és Testvér, nem pedig diktátor; szeretet-Lélek, nem pedig uralkodás!

Mi, keresztények tudjuk, hogy nem a gonoszé az utolsó szó – és ezt erősen kell hinnünk: nem a gonoszé az utolsó szó –, tudjuk, hogy – ahogy mondani szokás – a napjai meg vannak számlálva. Ez nem csökkenti elkötelezettségünket, sőt növeli azt: a remény a felelősségünk. Felelősség, melyet vállalnunk kell, mert a remény sosem csal meg, sosem csal meg. És ez a bizonyosság legyőzi azt a pesszimista hozzáállást, Turandot stílusát… A remény sosem csal meg!

És most három szó: hála, küldetés, hűség.

Az első magatartás a hála, mert ezt az otthont kaptuk: nem gazdái vagyunk, hanem vendégek és zarándokok vagyunk a földön. Az első, aki gondoskodik róla, Isten: elsősorban Isten viseli gondunkat, aki a földet – mondja Izajás – „nem ijesztő térségnek teremtette, hanem hogy lakjanak rajta” (vö. Iz 45,18). És

tele van ámuló hálával a nyolcadik zsoltár: „Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, melyeket te alkottál. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá?” (Zsolt 8,4–5).

Szívemből ez az ima születik: „Köszönöm, Atyám, a csillagos égboltot és az életet ebben a világegyetemben!”

A második magatartás a küldetés: azért vagyunk a világban, hogy megőrizzük és ápoljuk szépségét mindenki javára, különösen az utókor, az utódaink javára. Ez az Egyház „ökológiai programja”. De semmilyen fejlesztési terv nem lesz sikeres, ha a gőg, az erőszak, a rivalizálás megmarad a lelkünkben és a társadalmunkban. El kell jutnunk a probléma forrásához, az ember szívéhez. Az ember szívéből ered az ökológiai kérdés drámai sürgőssége is: a hatalmasok arrogáns közönyéből, akik mindig a gazdasági érdekeket helyezik előtérbe. Gazdasági érdeket: a pénzt! Emlékszem, a nagymamám mindig azt mondta: „Légy óvatos az életben, mert az ördög a zsebeken keresztül lopózik be.” A gazdasági érdekek. Amíg így lesz, addig minden tiltakozást elhallgattatnak, vagy csak addig veszik figyelembe, amíg az a piacnak megfelel. Ilyen a piac „spiritualitása”. És

amíg a piac marad az első, addig közös otthonunk igazságtalanságtól szenved. Az ajándék szépsége felelősséget követel tőlünk: vendégek vagyunk, nem kényurak! E tekintetben, kedves hallgatók, a kultúrát a világ ápolásának tekintsétek, ne csak az eszmékének.

Ehhez kapcsolódik az átfogó fejlődés kihívása, mely a harmadik magatartást követeli meg: a hűséget. Hűséget Istenhez és hűséget az emberhez. Ez a fejlődés ugyanis minden embert érint életének minden dimenziójában: fizikai, erkölcsi, kulturális, társadalmi-politikai dimenziójában; és ezzel szemben áll az elnyomás és a leselejtezés minden formája. Az Egyház elítéli ezeket a visszaéléseket, és mindenekelőtt amellett kötelezi el magát, hogy minden egyes tagja megváltozzon, hogy mindannyian megtérjünk, hogy megtérjünk az igazságossághoz és az igazsághoz. Ebben az értelemben

az átfogó fejlődés életszentséget követel tőlünk: ez az igazságos és boldog életre szóló hivatás, mindenki számára.

Most tehát a természet manipulálása és a természet művelése között választhatunk. Ez a két lehetőség áll előttünk: vagy manipuláljuk a természetet, vagy műveljük a természetet. Kezdve emberi természetünkkel – gondoljunk az eugenikára, a kibernetikus organizmusokra, a mesterséges intelligenciára. A manipulálás és a művelés közötti választás a belső világunkat is érinti.

A humánökológiáról való gondolkodás egy olyan témához vezet bennünket, amely közel áll a szívetekhez, de ezt megelőzően az én szívemhez és elődeim szívéhez: a nők szerepe az Egyházban. Tetszik, amit te mondtál. Nagy súlya van itt az erőszaknak és az igazságtalanságnak, ideológiai előítéletekkel együtt. Ezért újra fel kell fedeznünk a kiindulópontot: ki a nő és ki az Egyház. Az Egyház nő. Az olasz egyház szó (chiesa) nem hímnemű, hanem nőnemű! Az Egyház a menyasszony.

Az Egyház Isten népe, nem valami multinacionális vállalat. A nő Isten népében leánygyermek, nővér, anya. Ahogy én fiúgyermek, testvér, apa vagyok.

Ezek azok a kapcsolatok, amelyek kifejezik, hogy Isten képmása vagyunk, férfi és nő, együtt, nem külön-külön!

A nő és a férfi ugyanis személyek, nem egyének; „kezdettől fogva” arra kaptak meghívást, hogy szeressenek és szeretve legyenek. Ez a hivatásuk, mely egyben küldetés. És ebből fakad szerepük is a társadalomban és az Egyházban (vö. Szent II. János Pál: Mulieris dignitatem apostoli levél, 1).

Azt, hogy mi jellemző a nőkre, mi a nőiesség, nem konszenzus vagy ideológiák döntik el. A méltóságot pedig egy eredendő törvény biztosítja, mely nem papírra, hanem a hús-vér testbe van írva. A méltóság felbecsülhetetlen érték, eredendő tulajdonság, melyet semmilyen emberi törvény nem adhat meg és nem vehet el. Ebből a közös és megosztott méltóságból kiindulva a keresztény kultúra mindig újból és újból kidolgozza – különféle kontextusokban – a férfi és a nő küldetését és életét, valamint közösségben megvalósuló egymásért létét.

Nem egymás ellen léteznek, ez nőuralom vagy férfiuralom lenne, és nem egymással szembeni követelésekkel lépnek fel, hanem a férfi a nőért és a nő a férfiért létezik, együtt.

Ne feledjük, hogy a nő az üdvesemény középpontjában áll. Isten Mária „igen”-jéből jön személyesen a világra. A nő termékeny befogadás, gondoskodás, éltető odaadás. Ezért a nő fontosabb a férfinál, de helytelen, amikor a nő férfi akar lenni: nem, ő nő, és ez „súlyos”, ez fontos. Nyissuk ki a szemünket a szeretet megannyi mindennapi példájára, a barátságtól a munkáig, a tanulástól a társadalmi és egyházi felelősségig, a hitvességtől az anyaságig, az Isten országáért és a szolgálatért vállalt szüzességig. Ne felejtsük el, megismétlem: az Egyház nő, nem férfi, hanem nő!

Ti magatok azért vagytok itt [az egyetemen], hogy nőként és férfiként növekedjetek. Úton vagytok, személyiséggé formálódtok.

Ezért egyetemista életetek különböző területeket foglal magában: kutatás, barátság, társadalmi szolgálat, polgári és politikai felelősségvállalás, művészi megnyilvánulások…

Arra a tapasztalatra gondolok, amelyet nap mint nap megéltek itt, a Leuveni Katolikus Egyetemen, és a képzés három egyszerű és döntő fontosságú szempontjáról szeretnék beszélni nektek: Hogyan tanuljunk? Miért tanuljunk? Kinek tanuljunk?

Hogyan tanuljunk: nemcsak módszer van, mint minden tudományban, hanem stílus is. Mindenki kialakíthatja a maga stílusát. Tanulmányokat ugyanis mindig azért folytatunk, hogy egyre jobban megismerjük önmagunkat és a többi embert. De van egy közös stílus is, amelyen az egyetemi közösségben lehet osztozni. Együtt tanulunk másokkal: azokkal, akik előttünk tanultak – oktatókkal, felettünk járó hallgatótársakkal –, azokkal, akik mellettünk tanulnak, a tanteremben mellettünk ülnek.

A kultúra mint önmagunkkal való törődés megkívánja az egymással való törődést. Nem háború van a hallgatók és a tanárok között, hanem párbeszéd folyik, néha kicsit hevesebb, de párbeszéd folyik, és a párbeszéd fejleszti az egyetemi közösséget.

Másodszor: miért tanuljunk: Van egy ok, ami hajt, és egy cél, ami vonz bennünket. Ezeknek jónak kell lenniük, mert tőlük függ a tanulás értelme, tőlük függ életünk iránya. Néha azért tanulok, hogy azt a bizonyos munkát végezhessem, de aztán egy teljesen más munkakörben fogok elhelyezkedni. Mi válunk „árucikké”, a munka függvényében élünk. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Ezt könnyű mondani, de igyekeznünk is kell, hogy ezt következetesen a gyakorlatban is megvalósítsuk. És ez a következetesség szó nagyon fontos mindenki számára, de különösen nektek, hallgatóknak. Meg kell tanulnotok a következetességet, meg kell tanulnotok következetesnek lenni.

Harmadszor: kinek tanulunk? Magunknak? Hogy másoknak számot adjunk? Azért tanulunk, hogy képesek legyünk nevelni és szolgálni másokat, mindenekelőtt a hozzáértés és a tekintély szolgálatával. Mielőtt azt kérdeznénk, érdemes-e tanulnunk valamiért, azon iparkodjunk, hogy szolgáljunk valakit. Egy jó kérdés, amelyet egy egyetemi hallgató feltehet: én kit szolgálok, önmagamat?

Vagy nyitva áll a szívem, hogy valaki mást szolgáljak?

Az egyetemi oklevél a közjó szolgálatának képességéről kiállított tanúsítvány. Magamnak tanulok, azért tanulok, hogy dolgozzam, hogy hasznos legyek, hogy a közjót szolgáljam – ezek között egyensúlynak, nagy egyensúlynak kell lennie!

Kedves hallgatók, örülök, hogy elmondhatom nektek ezeket a gondolatokat. Eközben pedig érzékeljük, hogy van egy nagyobb valóság, mely megvilágosít és meghalad bennünket: az igazság. Mi az igazság? Ezt a kérdést tette fel Pilátus. Igazság nélkül életünk értelmét veszti. A tanulásnak akkor van értelme, ha az igazságot keresi, ha igyekszik rátalálni, de kritikus elmével. Az igazság megtalálásához erre a kritikai hozzáállásra van szükség, így tudunk előrelépni. Tanulmányok folytatásának akkor van értelme, ha az igazságot keressük, ne felejtsük el! Az igazságot keresve pedig megértjük: arra lettünk teremtve, hogy azt megtaláljuk. Az igazság megtaláltatja magát: befogadó, rendelkezésre álló, nagylelkű. Ha lemondunk arról, hogy együtt keressük az igazságot, a tanulás hatalmi eszközzé, a mások feletti uralom eszközévé válik.

Megvallom nektek, elszomorít, amikor bárhol a világon olyan egyetemet találok, amely csak arra készíti fel a hallgatókat, hogy pénzt keressenek vagy hatalomra tegyenek szert.

Ez túlságosan individualista, közösség nélküli. Az alma mater az egyetemi közösség, az egyetem, az, ami segít bennünket, hogy társadalmat alkossunk, testvériséget teremtsünk. A közös igazságkeresés nélküli tanulás hasztalan, nem szolgál, hanem uralkodik. Ezzel szemben az igazság szabaddá tesz bennünket (vö. Jn 8,32). Kedves hallgatók, szeretnétek a szabadságot? Legyetek az igazság keresői és tanúságtevői! Legyetek azon, hogy hitelesek és következetesek legyetek a legegyszerűbb napi döntéseken keresztül! Így válik ez az intézmény napról napra azzá, ami lenni akar, katolikus egyetemmé!

Menjetek előre, haladjatok előre, és ne menjetek bele az ideológiai dichotómiákról való csatározásokba! Ne! Emlékezzetek: az Egyház nő, ez sokat segít majd nekünk.

Köszönöm ezt a találkozót! Köszönöm neked, nagyon jó voltál! Köszönöm! Szívemből megáldalak benneteket, titeket és tanulmányi utatokat. És kérlek benneteket, imádkozzatok értem! Ha pedig valaki nem imádkozik, vagy nem tud imádkozni, vagy nem akar imádkozni, legalább jó kívánságokat küldjön, szükségem van rájuk! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Sajtószolgálat

Magyar Kurír