Ferenc pápa: A család az a hely, ahol az ember megtanul szeretni és kilépni önmagából!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

A családok tizedik világtalálkozóján ez a hálaadás ideje. Ma hálával visszük Isten elé – mint nagy áldozati adományt – mindazt, amit a Szentlélek bennetek elültetett, kedves családok. Néhányan közületek a reflexió és a megosztás itteni programjain vettetek részt a Vatikánban; mások egyfajta hatalmas csillagképet alkotva saját egyházmegyéitekben éltétek át mindezeket. Elképzelem a tapasztalatok, a szándékok, az álmok gazdagságát, és gondolom, az aggodalmak és a bizonytalanságok sem hiányoznak.

Most mindent az Úrnak mutatunk be, és kérjük őt, hogy tartson meg benneteket erejével és szeretetével.

Apák, anyák, gyermekek, nagyszülők, nagynénik és nagybácsik vagytok; felnőttek, gyermekek, fiatalok, idősek vagytok; mindannyian más-más családi tapasztalattal, de mindannyian ugyanazzal az imádságos reménnyel: Isten áldja meg és őrizze meg családotokat és a világ összes családját!

Szent Pál a szentleckében a szabadságról beszélt [Gal 5,1.13–18]. A szabadság a modern, mai ember által egyik leginkább értékelt és keresett érték. Mindenki arra vágyik, hogy szabad legyen, ne legyen feltételekhez kötve, ne legyen korlátozva, és ezért arra törekszik, hogy kiszabaduljon mindenféle – kulturális, társadalmi, gazdasági – „börtönből”. Mégis, hány emberből hiányzik a legnagyobb szabadság: a belső szabadság!

A legnagyobb szabadság a belső szabadság!

Az apostol emlékeztet bennünket, keresztényeket, hogy ez mindenekelőtt ajándék; így kiált fel: „Krisztus szabadságra szabadított fel bennünket!” (Gal 5,1). A szabadságot megkaptuk. Mindannyian sokféle korlátozással születünk, belső és külső korlátokkal, mindenekelőtt az önzésre való hajlammal, vagyis azzal, hogy magunkat helyezzük a középpontba, és saját érdekeinket keressük. De ebből a rabságból Krisztus felszabadított bennünket. Félreértések elkerülése végett Szent Pál figyelmeztet bennünket, hogy az Isten által nekünk adott szabadság nem a világ hamis és üres szabadsága, mely valójában „ürügy a test számára” (Gal 5,13). Nem, a szabadság, melyet vére árán Krisztus szerzett meg számunkra, egészen a szeretetre irányul, hogy – miként az apostol mondta, és mondja ma nekünk – „szeretettel szolgáljátok egymást” (ugyanott).

Ti, házastársak, amikor Krisztus kegyelméből családot alapítottatok, mindannyian meghoztátok ezt a bátor döntést:

nem a magatok érdekében használjátok a szabadságot, hanem arra, hogy szeressétek azokat az embereket, akiket Isten mellétek helyezett.

Ahelyett, hogy „szigetként” éltetek volna, „egymás szolgálatába” álltatok. Így kell megélni a szabadságot a családban! Nincsenek „bolygók” vagy „műholdak”, amelyek mindegyike a saját pályáján halad. A család a találkozás, a megosztás, a magunkból való kilépés helye, hogy befogadjuk a másikat és közel legyünk hozzá. Ez az első hely, ahol az ember megtanul szeretni. Ezt sose felejtsétek el: a család az első hely, ahol az ember megtanul szeretni.

Testvéreim, miközben ezt nagy meggyőződéssel megerősítjük, jól tudjuk, hogy a gyakorlatban ez nem mindig van így, sokféle okból és sokféle helyzetből adódóan. És ekképpen, amikor megerősítjük a család szépségét, annak szükségét is érezzük – jobban, mint valaha –, hogy meg kell védenünk.

Ne engedjük, hogy az önzés, az individualizmus, a közömbösségnek és a leselejtezésnek a kultúrája megmérgezze, és így elveszítse „DNS”-ét, mely a befogadás és a szolgálatnak a szelleme.

A család saját belső tulajdonsága: a befogadás és a családon belüli szolgálat szelleme.

Az Illés és Elizeus próféta közötti kapcsolat, melyről az olvasmányban hallottunk [1Kir 19,16b.19–21], a nemzedékek közötti kapcsolatra, a „staféta átadására” emlékeztet a szülők és gyermekek között. Ez a kapcsolat a mai világban nem egyszerű, és gyakran aggodalomra ad okot. A szülők tartanak attól, hogy gyermekeik nem lesznek képesek eligazodni társadalmunk bonyolultságában és zűrzavarában, ahol minden kaotikusnak és ideiglenesnek tűnik, s hogy végül eltévesztik útjukat. Ez a félelem egyes szülőket szorongóvá, másokat hiperprotektívvá tesz, és néha azt a vágyat is kioltja a szülőkből, hogy gyermeket vállaljanak.

Érdemes elgondolkodnunk Illés és Elizeus kapcsolatán. Illés egy olyan időszakban, amikor válságba kerül és a jövőtől való félelem úrrá lesz rajta, azt a parancsot kapja Istentől, hogy kenje fel Elizeust utódjául.

Isten megérteti Illéssel, hogy a világ nem ér véget vele, és megparancsolja neki, hogy adja át küldetését másnak.

Ezt jelenti a szövegben leírt tett: Illés Elizeus vállára veti saját köpenyét, és ettől kezdve a tanítvány átveszi a mester helyét, hogy folytassa az ő prófétai szolgálatát Izraelben. Isten így mutatja meg, hogy bízik a fiatal Elizeusban. Az öreg Illés átadja a prófétai feladatot, hivatást Elizeusnak. Megbízik egy fiatalemberben, bízik a jövőben. Ez a gesztus tele van reménnyel, Illés reménykedve adja tovább a stafétabotot.

Milyen fontos, hogy a szülők szemléljék Isten cselekvésmódját! Isten szereti a fiatalokat, de ez nem jelenti azt, hogy megvédi őket minden kockázattól, minden kihívástól és minden szenvedéstől. Isten nem szorong és nem hiperprotektív. Gondoljatok csak bele:

Isten nem szorong és nem hiperprotektív; épp ellenkezőleg, bízik bennük, és mindegyikükre komoly életfeladatot és küldetést akar bízni.

Gondoljunk a gyermek Sámuelre, a serdülő Dávidra, a fiatal Jeremiásra; mindenekelőtt gondoljunk arra a tizenhat-tizenhétéves leányra, aki Jézust foganta, Szűz Máriára. Megbízik egy leánykában! Kedves szülők, Isten igéje megmutatja nekünk az utat:

ne óvjátok meg gyermekeiteket minden kényelmetlenségtől és szenvedéstől, hanem próbáljátok meg átadni nekik az élet iránti szenvedélyt,

ébresszétek fel bennük a vágyat, hogy megtalálják hivatásukat, és elfogadják azt a nagy küldetést, amelyet Isten tervezett számukra! Épp ez a felfedezés teszi Elizeust bátorrá, elszánttá és felnőtté. A szüleitől való elválás és az ökrök leölése pontosan annak a jele, hogy Elizeus megértette: most „rajta a sor”, el kell fogadni Isten hívását, és folytatnia kell azt, amit a mesterétől látott. És bátran fogja ezt tenni élete végéig. Kedves szülők, ha segítitek gyermekeiteket felfedezni és elfogadni hivatásukat, látni fogjátok, hogy „megragadja” őket ez a küldetés, és lesz erejük szembenézni és megbirkózni az élet nehézségeivel.

Azt is hozzátenném, hogy egy nevelő számára a legjobb módja annak, hogy segítsen valakinek követni a hivatását, az, hogy hűséges szeretettel elfogadja a sajátját. Ezt látták a tanítványok Jézusnál, és a mai evangélium [Lk 9,51–62] egy emblematikus pillanatot mutat be, mégpedig azt, amikor Jézus „szilárdan elhatározta, hogy Jeruzsálembe megy” (Lk 9,51), jól tudva, hogy ott elítélik és megölik. Útban Jeruzsálem felé Jézus elszenvedi Szamaria lakosainak elutasítását, mely Jakab és János felháborodott reakcióját váltja ki, de amelyet Jézus elfogad, mert ez is része hivatásának: először Názáretben utasították el – gondoljunk csak arra a napra a názáreti zsinagógában (vö. Mt 13,53–58) –, most Szamariában, végül pedig Jeruzsálemben fogják elutasítani. Jézus elfogadja mindezt, mert azért jött, hogy magára vegye bűneinket. Hasonlóképpen,

a gyermekek számára sincs bátorítóbb, mint azt látni, hogy szüleik a nehézségek, a szomorú időszakok és megpróbáltatások ellenére, hűségesen és türelemmel, küldetésként élik meg házasságukat és családjukat.

És ami Jézussal történt Szamariában, az történik minden keresztény hivatásban, beleértve a családi hivatást is.

Valamennyien tudjuk, eljönnek majd azok a percek, amikor az embernek magára kell vennie az ellenállásokat, a bezárkózásokat, a félreértéseket, amelyek az emberi szívből fakadnak, és Krisztus kegyelmével át kell alakítania őket a másik befogadásává, ingyenes szeretetté.

És a Jeruzsálem felé tartó úton, közvetlenül ez után az epizód után, mely bizonyos értelemben Jézus „hivatását” írja le, az evangélium három másik meghívást is bemutat nekünk, Jézus egyformán igyekvő tanítványainak három hivatását. Az elsőtől azt kéri, hogy ne keressen állandó lakhelyet, biztonságos szállást, hanem kövesse a Mestert. Neki ugyanis „nincs hová lehajtania a fejét” (Lk 9,58).

Jézust követni azt jelenti, hogy mozgásba lendülünk, és mindig mozgásban maradunk, mindig „úton vagyunk” vele az élet viszontagságain keresztül.

Milyen igaz ez rátok, házasokra! Azzal, hogy elfogadtátok a meghívást a házasságra és a családos életre, ti is elhagytátok a „fészket”, és elindultatok egy olyan úton, amelynek nem ismerhettétek előre az összes szakaszát, és amely állandóan mozgásban tart benneteket, mindig új helyzetekkel, váratlan eseményekkel, meglepetésekkel, olykor fájdalmas meglepetésekkel.

Ilyen az út az Úrral. Dinamikus, kiszámíthatatlan, és mindig csodálatos felfedezés. Ne feledjük, Jézus minden tanítványának megpihenése pontosan az, hogy mindennap Isten akaratát teljesíti, bármi legyen is az.

A második tanítványt arra kéri, hogy „ne térjen vissza, hogy eltemesse halottjait” (Lk 9,59–60). Itt nem a negyedik parancsolat megszegéséről van szó, amely mindig érvényes marad, és olyan parancsolat, amely nagyon megszentel bennünket; hanem ez arra szólító felhívás, hogy mindenekelőtt az első parancsolatnak engedelmeskedjünk: szeressük Istent mindenek felett. Így van ez a harmadik tanítvány esetében is, akit arra hív, hogy eltökélten és teljes szívéből kövesse Krisztust, anélkül, hogy „hátrafelé nézne”, még a családjától sem szabad búcsút vennie (vö. Lk 9,61–62).

Kedves családok, ti is meghívást kaptok arra, hogy ne legyen más prioritásotok, „ne nézzetek hátrafelé”, vagyis ne sírjátok vissza a korábbi életet, a korábbi szabadságot, annak megtévesztő illúzióival: az élet megkövesedik, ha nem fogadjátok el Isten hívásának újdonságát, és a múlton siránkoztok. És ez az út, amikor visszasírjuk a múltat, és nem fogadjuk be az Isten által küldött új dolgokat, megkövesít bennünket, mindig; keménnyé tesz, nem emberivé tesz bennünket.

Amikor Jézus hív, a házasságra és a családos életre is, arra kér, hogy előre nézzünk, és ő mindig megelőz bennünket a szeretetben és a szolgálatban.

Akik őt követik, nem maradnak csalódottak!

Kedves testvéreim, a liturgiában ma hallott olvasmányok gondviselésszerűen mind a hivatásról szólnak, mely pontosan ennek a családok tizedik világtalálkozójának a témája: „A családi szeretet: hivatás és az életszentség útja.” Ennek az életigének az erejével arra bátorítalak benneteket, hogy határozottan lépjetek a családi szeretet útjára, és osszátok meg a család minden tagjával e hivatás örömét. És ez nem könnyű út: lesznek sötét percek, nehéz időszakok, amikor azt gondoljátok, hogy mindennek vége. A szeretet, melyet egymás között megéltek, legyen mindig nyitott, kifelé irányuló, mely képes „megérinteni” a leggyengébbeket és a sérülteket, akikkel utatokon találkoztok, akik törékenyek testben, törékenyek lélekben.

A szeretet ugyanis, a családi szeretet is, tisztul és megerősödik, amikor továbbadják.

A családi szeretetre tett fogadás bátor: bátorság kell a házasságkötéshez. Nagyon sok fiatalt látunk, akiknek nincs bátorságuk megházasodni, és sokszor előfordul, hogy egy édesanya azt mondja nekem: „Kérem, csináljon valamit, beszéljem a fiammal, nem házasodik meg, és már harminchét éves!” – „Asszonyom, hát ne vasalja ki az ingjeit, ön kezdje el egy kicsit elküldeni, hogy kirepüljön a fészekből!” Mert a családi szeretet szárnyalásra készteti a gyerekeket, repülni tanítja, szárnyalásra készteti őket. Nem birtokló szeretet: szabadságot adó szeretet, mindig! Aztán a nehéz időszakokban, válságok idején – minden családban vannak ilyenek, válságok – ne a könnyebbik utat válasszátok: „Visszamegyek anyámhoz.” Ne! Haladjatok tovább ezzel a bátor fogadással! Lesznek nehéz időszakok, kemény időszakok, de haladjatok csak mindig előre! A férjedben, a feleségedben ott szunnyad a szeretetnek az a szikrája, amelyet az elején éreztél: hagyjátok, hogy előbújjon belőletek, fedezzétek fel újra a szerelmet! Ez sokat segít válság idején.

Az Egyház veletek van, sőt, az Egyház bennetek van!

Az Egyház ugyanis egy családból, a názáreti családból született, és elsődlegesen családokból áll. Az Úr segítsen benneteket, hogy mindennap egységben, békességben, örömben maradjatok, és a nehéz időkben való kitartásban is, abban a hűséges kitartásban, amely jobbá teszi az életünket, és megmutatja mindenkinek, hogy Isten szeretet és életközösség.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír