Ferenc pápa hamvazószerdán: Itt az alkalmas idő – állj meg, nézz, és térj vissza!

A negyven napos bűnbánati idő alkalmas időszak arra, hogy kijavítsuk keresztény életünk hamis hangzását és befogadjuk az Úr húsvétjának mindig új, örömteli és reményt ébresztő üzenetét. 

Anyai bölcsességében az Egyház azt javasolja, hogy különös figyelmet fordítsunk mindarra, ami hívő szívünk kihűlését vagy berozsdásodását eredményezheti.

Sokféle kísértésnek vagyunk kitéve. Mindenki tudja, milyen nehézségekkel kell szembenéznie. Szomorú megtapasztalni, hogy a mindennapi bajok közepette olyan hangok szólalnak meg, amelyek – kihasználva az emberek fájdalmát és elbizonytalanodását – csak a bizalmatlanságot képesek növelni. Márpedig ha a hit gyümölcse a szeretet – amint Kalkuttai Teréz anya szerette ismételni –, akkor a bizalmatlanság gyümölcse a lehangoltság és a lemondás. Bizalmatlanság, lehangoltság és lemondás: ezek azok a démonok, amelyek kiégetik és megbénítják a hívő nép lelkét.

A negyven napos bűnbánati idő alkalmas időszak arra, hogy leleplezzük ezeket és más kísértéseket, és engedjük, hogy szívünk ismét Jézus szíve szerint dobogjon. Ezt az egész liturgiát ez az érzés hatja át, és elmondhatjuk, hogy ez három szóban visszhangzik, melyeket a „hívő szív felmelegítésére” kapunk: állj meg, nézz, és térj vissza.

Állj meg egy kicsit, hagyd a nyughatatlanságot, az értelmetlen futkosást, amely csak annak keserűségét érezteti lelkeddel, hogy soha nem érkezünk meg sehová! Állj meg, hagyd a kényszeresen rohanó életmódot, amely szétszórttá tesz, szétszakít és végül teljesen elveszi a családra szánt időt, a barátságra szánt időt, a gyermekekre szánt időt, a nagyszülőkre szánt időt, az önzetlenül adott időt… az Istenre szánt időt!

Állj meg egy kicsit, ne akarj mindenáron kitűnni, mindenki figyelmét felkelteni, állandóan „kirakatban” lenni, ami elfeledteti veled a meghittség és elmélyülés értékét!

Állj meg egy kicsit gőgös tekinteted, a szádon kiszaladó becsmérlő megjegyzés előtt, melynek az az oka, hogy elfelejtetted a gyengédséget, az irgalmat és a tiszteletet mások iránt, különösen a sérülékeny, megsebzett, sőt bűnben és tévedésben elmerült emberekkel való találkozásban!

Állj meg egy kicsit azon késztetésed előtt, hogy mindent ellenőrzésed alá vonj, mindent tudj, mindenen átgázolj, ami azért van, mert elfelejtetted a hálát az élet ajándékáért és a sok kapott jóért!

Állj meg egy kicsit a fülsüketítő zaj előtt, amely elfeledteti veled a csend termékeny, teremtő erejét!

Állj meg egy kicsit azon magatartásoddal, hogy meddő, terméketlen érzéseket táplálsz, amelyek abból fakadnak, hogy bezárkóztál, sajnáltatod magad, és amelyek elfeledtetik veled, hogy mások segítségére siess, hogy megoszd terheiket és szenvedéseiket!

Állj meg annak üressége előtt, ami pillanatnyi, időleges és múlandó, ami megfoszt a gyökerektől, a kapcsolatoktól, a fejlődés útjainak és a mindig úton levés tudatának értékétől!

Állj meg! Állj meg, hogy nézz és szemlélj!

Nézz!

Nézd a jeleket, amelyek megakadályozzák, hogy a szeretet kihunyjon, amelyek elevenen tartják a hit és a remény lángját; nézd a köztünk tevékenykedő Isten gyengédségének és jóságának élő arcait!

Nézd családjaink arcát, akik nem adják fel, és napról napra – sok erőfeszítéssel – mindent megtesznek, hogy előrehaladjanak az életben, és nagy szűkölködés és sok nyomorúság közepette is mindent megtesznek, hogy otthonukból a szeretet iskoláját hozzák létre!

Nézd az arcokat, amelyek kérdőre vonnak minket, a gondoskodást és oltalmat igénylő gyermekek és fiatalok jövőt és reményt tükröző, holnapról és lehetőségekről álmodó arcát; nézd a szeretet és az élet élő hajtásait, amelyek mindig utat törnek maguknak szűkös és szánalmas számításaink között!

Nézd öregeinknek az idő múlásától barázdált arcát: a népünk élő emlékezetét hordozó arcokat: Isten tevékeny bölcsességének arcait!

Nézd betegeink és sok segítőjük arcát; azokat az arcokat, amelyek sebezhetőségükben és szolgálatukban arra emlékeztetnek minket, hogy egyetlen ember értékét sem lehet leszűkíteni pénzbeli és hasznossági kérdésre!

Nézd a sok bűnbánó arcát, akik próbálják helyrehozni hibáikat és tévedéseiket, akik nyomorúságaik és fájdalmaik közepette is azért küzdenek, hogy változtassanak helyzetükön és tudjanak előrehaladni!

Nézd és szemléld a megfeszített Szeretet arcát, aki a keresztről ma is a remény hordozója; kinyújtott kéz azok felé, akik keresztre feszítve érzik magukat, akik megtapasztalják életükben a kudarcok, kiábrándulások és csalódások súlyát!

Nézd és szemléld Krisztus konkrét arcát, aki kivétel nélkül mindenkiért vállalta a keresztre feszítést! Mindenkiért? Igen, mindenkiért. Az ő arcának szemlélése reményteli meghívást jelent ebben a negyvennapos bűnbánati időben arra, hogy legyőzzük a bizalmatlanság, a lehangoltság és a lemondás démonait. Ez az arc arra hív minket, hogy kiáltsuk: Isten országa lehetséges!

Állj meg, nézz, és térj vissza!

Térj vissza Atyád házába! Félelem nélkül térj vissza rád váró, irgalmas Atyád feléd nyújtott, vágyakozó karjaiba (vö. Ef 2,4)!

Térj vissza! Félelem nélkül: itt az alkalmas idő hazatérni, „az én Atyám és a ti Atyátok” házába (vö. Jn 20,17). Itt az ideje, hogy engedjük megérinteni szívünket… Ha a rossz útján maradunk, az csak szomorúsághoz és csalódáshoz vezet. Az igazi élet valami egészen más, és szívünk jól tudja ezt. Isten soha nem fárad bele, hogy kinyújtott kézzel várjon ránk (vö. Misericordiae vultus bulla, 19).

Térj vissza félelem nélkül, hogy megtapasztald Isten gyógyító, megbékélést adó gyengédségét! Engedd, hogy az Úr begyógyítsa a bűn sebeit, és beteljesítse atyáinknak adott ígéretét: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek” (Ez 36,26).

Állj meg, nézz, és térj vissza!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír