Ferenc pápa katekézise: Az öregek és a gyermekek szövetsége menti meg az emberiséget!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Dániel álmának szavai (Dán 7,9–10), amelyeket hallottunk, egy titokzatos, egyszersmind ragyogó istenlátomást idéznek fel. A Jelenések könyve elején ismét előkerül és a feltámadt Jézusra utal, aki örökkévaló, mindentudó és változatlan messiásként, papként és királyként jelenik meg a látnok előtt (Jel 1,12–15). Kezét a látnok vállára teszi, és megnyugtatja: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké.” (Jel 1,17–18) Így eltűnik az utolsó gát, a félelem és a szorongás gátja, amit a teofánia mindig is keltett: az élő megnyugtat bennünket, biztonságot ad nekünk. Ő is meghalt, de most elfoglalja a neki szánt helyet: az első és az utolsó helyét.

A szimbólumok eme összefonódásában – itt sok a szimbólum – van egy olyan szempont, ami talán segít jobban megérteni ennek a teofániának, Isten eme megjelenésének a kapcsolatát az élet ciklusával, a történelem idejével, Isten uralmával a teremtett világ felett. És ez a szempont pontosan az öregséghez kapcsolódik. Mi köze van hozzá? Lássuk csak.

A látomás az életerő, a nemesség, a szépség és a bűvölet benyomását kelti. A ruha, a szemek, a hang, a lábak, minden ragyogó ebben a látomásban – látomásról van szó ugyanis! Az alak haja azonban fehér: mint a gyapjú, mint a hó. Mint egy öregemberé. Az öregember leggyakoribb bibliai megnevezése a „záqen”: a „záqán” szóból, ami „szakállat” jelent. A hófehér haj a nagyon hosszú idő, az időtlen múlt, az örök létezés ősi szimbóluma.

Nem szabad mindent demitologizálnunk a gyerekekkel: az öreg, hófehér hajú Isten képe nem buta szimbólum, hanem bibliai, nemes és gyengéd szeretetet sugárzó kép.

A Jelenések könyvében az arany gyertyatartók között álló alak átfedésben van a Dániel próféciájában szereplő „Ősöreg” alakjával. Olyan öreg, mint az egész emberiség, sőt annál is idősebb. Öreg és fiatal, mint Isten örökkévalósága. Mert Isten örökkévalósága ilyen, öreg és fiatal, régi és új, mert Isten mindig meglep bennünket újdonságával, mindig különleges módon, mindennap az adott pillanatnak megfelelően jön elénk. Mindig megújul: Isten örök, örökkévaló, mondhatnánk, hogy Istenben van valami öregség, de ez nem így van, ő örökkévaló, mindig megújul.

A keleti egyházakban az Úrral való találkozás ünnepe, amit február 2-án ünnepelnek, egyike a liturgikus év tizenkét nagy ünnepének. Jézus találkozását helyezi előtérbe az agg Simeonnal a templomban, a virrasztó Simeon és Anna által képviselt emberiség találkozását helyezi előtérbe a kisded Jézussal, az Úr Krisztussal, Isten emberré lett örök Fiával. Ennek a találkozásnak egy gyönyörű ikonját csodálhatjuk meg Rómában, a Santa Maria in Trastevere-bazilika mozaikján.

A bizánci liturgia Simeonnal együtt így imádkozik: „Ő az, aki a Szűztől született: ő az Ige, Isten az Istentől, aki értünk testté lett és megváltotta az embert.” Majd így folytatja: „Ma megnyílik a menny kapuja: az Atya örök Igéjét, miután felvette emberi valóságunkat, anélkül, hogy istenségét elhagyta volna, az ő akaratából a Szűzanya bemutatja a törvény templomában, és a virrasztó a karjaiba veszi.” Ezek a szavak az első négy ökumenikus zsinat hitvallását fejezik ki, amelyek minden egyház számára szentek. De Simeon gesztusa egyben az öregkor különleges hivatásának legszebb ikonja is. Simeonra nézve az öregkor legszebb ikonját látjuk: a gyermekek bemutatását, akik Isten meg nem szűnő ajándékaként jönnek a világra, tudva, hogy egyikük az Isten belső világában, az idők előtt született Fiú.

Az öregeknek, akik úton vannak egy olyan világ felé, ahol végre akadálytalanul sugározhat az Isten által a teremtésbe helyezett szeretet, végre kell hajtaniuk Simeonnak és Annának ezt a gesztusát, mielőtt búcsút vennének. Az öregeknek tanúságot kell tenniük – számomra ez a lényege az öregkornak –,

az öregeknek tanúságot kell tenniük a gyermekeknek az ő áldásukról: ez abban áll, hogy beavatják őket – gyönyörű és nehéz feladat – az életre való rendeltetés misztériumába, egy olyan életről van szó, amelyet senki sem tud megsemmisíteni. A halál sem.

A hitről való tanúságtétel egy gyermek előtt ennek az életnek az átadása. Az emberségről és a hitről való tanúságtétel szintén az öregek hivatása. A gyerekeknek a megélt valóságot tanúságtételként átadni, a stafétabotot átadni. Mi, öregek erre vagyunk hivatottak, hogy átadjuk a stafétát, hogy ők továbbvihessék azt.

Az öregek tanúságtétele hiteles a gyermekek számára: a fiatalok és a felnőttek nem képesek olyan hiteles, gyengéd, megható tanúságtételre, mint az öregek, a nagyszülők.

Amikor egy idős ember megáldja az eléje jövő életet, félretéve minden neheztelést a távozó élet miatt, annak nem lehet ellenállni.

Nem azon kesereg, hogy múlik az idő, és ő elmegy: nem. A jó bor örömével, az évek során jóvá lett bor örömével. Az öregek tanúságtétele egyesíti az életkorokat és az idő dimenzióit: a múltat, a jelent és a jövőt, mert ők nemcsak az emlékezet, hanem a jelen és az ígéret is. Fájdalmas – és káros –, ha az élet korszakait különálló, egymással versengő világokként képzeljük el, amelyek mindegyike a másik rovására próbál élni: ez helytelen. Az emberiség ősi, nagyon ősi, ha az óra idejét nézzük. De Isten Fia, aki asszonytól született, az első és az utolsó minden időben. Ez azt jelenti, hogy senki sem marad ki az ő örök születéséből, csodálatos erejéből, szerető közelségéből.

A szövetség, az öregek és a gyermekek szövetsége fogja megmenteni az emberi családot.

Ahol a gyerekek, a fiatalok beszélgetnek az öregekkel, ott van jövő; ahol nincs meg ez a párbeszéd az öregek és fiatalok között, ott a jövő nem világos.

Az öregek és a gyermekek szövetsége fogja megmenteni az emberi családot. Vissza tudnánk-e adni a gyermekeknek, akiknek meg kell tanulniuk megszületni, az öregek gyengéd tanúságtételét, akikben megvan a meghalás bölcsessége? Vajon ez az emberiség, amely minden fejlődésével együtt tegnap született kamasz tűnik, képes lesz-e visszanyerni a rendeltetésünk horizontját elénk táró öregkor kegyelmét? A halál bizonyára mindannyiunk számára nehéz szakasz az életben. Mindannyiunknak át kell mennünk rajta, de ez nem könnyű. De a halál az az átmenet is, amely lezárja a bizonytalanság idejét, és eldobja az órát: nehéz, mert a halálon kell átmennünk. Mert az élet szépsége, aminek már nincs lejárati ideje, épp akkor kezdődik. De azoknak az öregeknek a bölcsességével kezdődik, akik képesek átadni a fiataloknak a stafétabotot. Gondoljunk az öregek és a gyermekek párbeszédére, az öregek és a fiatalok szövetségére, és tegyünk meg mindent, hogy ez a kötelék ne szakadjon el! Hogy az öregek örömmel beszéljenek a fiatalokkal, és hogy a fiatalok keressék az öregeket, hogy átvegyék tőlük az élet bölcsességét!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír