Ferenc pápa katekézise: A magasztalás olyan, mint a tiszta oxigén belélegzése!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Folytatjuk az imáról szóló katekézist, és ma a magasztalás dimenziójának szentelünk figyelmet.

Jézus életének egyik kritikus időszakából indulunk ki. Első csodái után, és miután bevonta tanítványait Isten országának hirdetésébe, a Messiás küldetése válságon megy keresztül. Keresztelő János kételkedik, és a következő üzenetet küldi Jézusnak a börtönből: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást kell várnunk?” (Mt 11,3). – Gyötrődik amiatt, hogy nem tudja, vajon hibázott-e prédikáló tevékenységében. Mindig vannak sötét időszakok életünkben, a lélek éjszakájának percei, és János ilyen időszakon megy át. – A tóparti falvakban, ahol Jézus megannyi csodát tett (vö. Mt 11,20–24), az emberek ellenségesen viselkednek vele. Éppen a csalódásnak ebben az időszakában Máté egy igencsak meglepő dologról számol be: Jézus nem panasszal, hanem ujjongó himnusszal fordul az Atyához: „Magasztallak, Atyám, ég és föld Ura, mert az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek tártad fel” (Mt 11,25). Vagyis a válság kellős közepén, amikor teljes sötétség borítja be sok ember lelkét, mint például Keresztelő Jánosét, Jézus áldja az Atyát, magasztalja az Atyát. De miért?

Először is azért magasztalja, aki ő: „Atyám, ég és föld Ura!” Jézus örül lelkében, mert tudja és érzi, hogy az ő Atyja a világmindenség Istene, és fordítva, minden létezőnek az Ura az Atya, az „Atyám”. A magasztalás ebből a tapasztalatból fakad, annak átérzéséből, hogy ő „a Magasságos fia”. Jézus a Magasságos fiának érzi magát.

Továbbá Jézus azért dicséri az Atyát, mert a kicsiknek kedvez. Ő maga is ezt tapasztalja, amikor a falvakban prédikál: a „tanultak” és a „bölcsek” gyanakvók maradnak, bezárkóznak, és méregetik őt; ezzel szemben a „kicsinyek” megnyílnak, és befogadják az üzenetet. Ez csakis az Atya akarata lehet, és Jézus örül neki. Nekünk is örülnünk kell, és dicsérnünk kell Istent, amiért az alázatos és egyszerű emberek befogadják az evangéliumot. Örülök, amikor ilyen egyszerű, alázatos embereket látok, akik zarándokolni mennek, imádkoznak, énekelnek, magasztaló imákat mondanak, olyan emberek, akik vélhetően sok mindenben szűkölködnek, de az alázat mégis arra készteti őket, hogy magasztalják Istent.

A világ jövőjét és az Egyház reményét mindig a „kicsinyek” biztosítják: azok, akik nem tartják magukat jobbnak másoknál, akik tisztában vannak korlátaikkal és bűneikkel, akik nem akarnak uralkodni mások felett, akik – az Atyaistenben – mindannyian testvérnek ismerik el egymást.

Abban a látszólag kudarcról árulkodó percben, mikor minden sötét, Jézus az Atyát magasztalva imádkozik. Imája arra késztet bennünket is, az evangélium olvasóit, hogy másképpen ítéljük meg személyes vereségeinket, azokat a helyzeteket, amelyekben nem látjuk világosan Isten jelenlétét és cselekvését, amikor úgy tűnik, hogy a rossz győzedelmeskedik, és nincs senki, aki megállítsa. Jézus, aki a kérő imát oly nagyon ajánlotta, éppen akkor, amikor lett volna oka magyarázatot kérni az Atyától, helyette magasztalni kezdi őt. Ellentmondásnak tűnik, pedig itt van az igazság! Kinek válik javára a magasztalás? Nekünk vagy Istennek? Az Eucharisztia liturgiájának egyik szövege a következőképpen buzdít bennünket imádkozni: „Bár nem szorulsz rá dicséretünkre, mégis ajándékul adod, hogy jóságodért hálát adjunk; magasztalásunk ugyanis nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik” (Római misekönyv, IV. közös prefáció). Istent magasztalva üdvözülünk.

A magasztaló ima a mi javunkra válik. A katekizmus így határozza meg: „részesedés a tisztaszívűek boldogságában, akik a hitben szeretik Istent, mielőtt a dicsőségben látnák” (KEK 2639.).

Paradox módon nemcsak akkor kell gyakorolni, amikor az élet boldogsággal tölt el bennünket, hanem főleg a nehéz percekben, a sötét időszakokban, amikor foggal-körömmel kapaszkodva tudunk csak felfelé haladni. Ez is a magasztalás ideje, hiszen Jézus szintúgy magasztalja az Atyát, mikor beborul fölötte az ég. Hogy megtanuljuk, hogy a kapaszkodáson, a rögös úton, a szűk ösvényen, az emberpróbáló útszakaszokon keresztül új panoráma, szélesebb horizont tárul elénk.

A magasztalás olyan, mint a tiszta oxigén belélegzése: megtisztítja a lelked, távolba tekinteni késztet, nem engedi, hogy az adott nehéz és sötét helyzet rabja légy.

Nagyszerű tanítást találunk abban az imában, amely nyolc évszázadon át szüntelenül ott lüktetett bennünk, melyet élete végén írt Szent Ferenc: ez pedig a Naphimnusz, avagy A teremtmények éneke. Isten Szegénykéje nem az örvendezés, a jólét idején írta, hanem épp ellenkezőleg, kínok közepette. Ferenc szinte már vak, és olyan súlyos magány telepszik lelkére, amilyet még sosem tapasztalt: prédikálásának kezdete óta a világ mit sem változott, még mindig vannak, akik engednek az életüket tönkretevő viszályoknak, ráadásul érzi a halál közeledő lépteit. Lehetne ez a csalódás perce, a végső csalódásnak, a kudarc tudatosulásának pillanata. De Ferenc a szomorúságnak, a sötétségnek abban a percében imádkozik. Hogyan imádkozik? „Áldott légy, Uram…” Istent magasztalva imádkozik. Dicséri Istent mindenért, a teremtés minden ajándékáért, a halálért is, melyet merészen „nővérnek”, „halálnővérnek” nevez. A szenteknek, a keresztényeknek – és magának, Jézusnak is – a példája arról, hogy a nehéz percekben is magasztalják Istent, nagyszerű utat nyit meg előttünk az Úr felé. S ez a magatartás újból és újból megtisztít bennünket.

A dicséret mindig megtisztít.

A szentek megmutatják, hogy dicsérni mindig lehet, jó és balsorsban, mert Isten a hűséges barát. Ez a magasztalás alapja: Isten a hűséges barát, és szeretete sosem fogyatkozik meg. Ő szüntelenül mellettünk áll, állandóan vár bennünket. Valaki azt mondta: „Ő az őrszem, aki közel van hozzád, és támogat, hogy biztonságosan haladj előre.”

A nehéz és sötét percekben mondjuk bátran: „Áldott vagy, Uram!” Magasztaljuk az Urat! És ez nagyon jót fog tenni nekünk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír