Ferenc pápa katekézise: Ne féljünk imádkozni, ne szégyelljünk kérni Istentől!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Folytatjuk elmélkedéseinket az imádságról. A keresztény ima teljesen emberi – emberi személyként imádkozunk, úgy, amilyenek vagyunk –, és ez magában foglalja a dicséretet és a könyörgést. Amikor ugyanis Jézus imádkozni tanította tanítványait, akkor ezt a Miatyánkkal tette, hogy gyermeki bizalommal kapcsolódjunk Istenhez, és minden kérésünkkel hozzá forduljunk. Fohászkodunk Istenhez a legnagyobb ajándékokért: nevének megszentelődéséért az emberek körében, országának eljöveteléért, a világ iránti jóakaratának teljesüléséért. A katekizmus emlékeztet: „A kéréseknek rangsora van: mindenekelőtt az országot kérjük, ezután mindazt, ami szükséges a fogadásához és az eljövetelében való együttműködéshez” (KEK 2632.). De a Miatyánkban a legegyszerűbb ajándékokért, a leghétköznapibb dolgokért is imádkozunk, mint például a „mindennapi kenyérért” – ami egészséget, otthont, munkát, mindennapi dolgokat is jelent; s az Eucharisztiát is jelenti, mely a Krisztusban való élethez szükséges –; aztán imádkozunk bűneink bocsánatáért – ami mindennapos dolog; mindig szükségünk van megbocsátásra –; aztán azért imádkozunk, hogy béke legyen kapcsolatainkban; végül pedig azért, hogy segítsen meg bennünket a kísértésekben, és szabadítson meg a gonosztól.

Kérés, könyörögés. Ez nagyon emberi. Hallgassuk meg újra a katekizmust: „A kérő imádsággal kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Istenhez fűződő kapcsolatunknak:

mint teremtmények nem önmagunktól eredünk, sem a nehézségeknek nem vagyunk urai, és nem vagyunk önmagunk végső célja sem, sőt, amikor vétkezünk, mint keresztények tudjuk, hogy elfordulunk Atyánktól. A kérés már bizonyos visszatérés őhozzá” (KEK 2629.).

Ha valaki rosszul érzi magát, mert helytelen dolgokat tett – tehát bűnös –, amikor imádkozza a Miatyánkot, akkor már közeledik az Úrhoz. Néha azt hihetjük, hogy nincs szükségünk semmire, elegendők vagyunk önmagunknak, és a legteljesebb önelégültségben élhetünk. Néha ez történik! De előbb-utóbb ez az illúzió szertefoszlik.

Az emberi lény egy szólítás, mely időnként kiáltássá, gyakran elfojtott kiáltássá válik.

A lélek szikkadt, szomjas földhöz hasonlít, ahogy a zsoltár mondja (vö. Zsolt 63,2). Életünknek egyik-másik pontján valamennyien átéljük a melankólia vagy a magány idejét. A Biblia nem szégyelli elénk tárni a betegségnek, az igazságtalanságnak, a barátok árulásának vagy az ellenségek fenyegetésének jegyét magán hordozó emberi állapotot. Néha úgy tűnik, hogy minden összeomlik a fejünk felett, az eddig élt életünk hiábavaló volt. És ezekben a látszólagos zsákutcákban csak egyetlen kiút van: a kiáltás, az ima: „Uram, segíts!” Az ima megnyitja az utat a fény előtt a legsűrűbb sötétségben is. „Uram, segíts meg engem!” Ez utat tör, megnyitja az utat.

Mi, emberek osztozunk ezen a segélykiáltáson az egész teremtett világgal.

Nemcsak mi „imádkozunk” ebben a határtalan univerzumban, hanem a teremtés minden töredéke magában hordozza az Isten utáni vágyat. Szent Pál ezt így fejezi ki: „Tudjuk, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig. De nemcsak az, hanem mi magunk is sóhajtozunk, akik bensőnkben hordozzuk a Lélek zsengéjét” (Róm 8,22–24). Bennünk visszhangzik a teremtmények sokféle sóhajtozása: a fáké, a szikláké, az állatoké… Minden beteljesedésre vágyik. Tertullianus ezt írta: „Minden teremtmény imádkozik. Imádkoznak a barmok és az erdők vadjai. Térdet hajtanak, s ha kiosonnak istállóikból és barlangjainkból, nem tétlen szájjal bámulnak az égre, hanem leheletüket felhőzik feléje. Még a most fölcihelődő madarak is az égre feszülnek, mintha két kezük volna, úgy terjesztik szét kereszt alakban szárnyukat, és csipognak valamit imádság gyanánt” (Az imádságról, XXIX,4.). Ez költőien megfogalmazott kommentár ahhoz, amit Szent Pál mond: „Az egész teremtés sóhajtozik, imádkozik.”

Mi vagyunk az egyedüliek, akik tudatosan imádkozunk, akik tudjuk, hogy az Atyához fordulunk, hogy párbeszédet folytatunk az Atyával.

Tehát nem szabad megbotránkozni, ha szükségét érezzük, hogy imádkozzunk, nem szabad szégyenkeznünk. És főleg, amikor rászorulunk, hogy kérjünk. Egy alkalommal Jézus egy becstelen emberről beszél, akinek számot kell adnia gazdájának, és ezt mondja: „Koldulni szégyellek [Lk 6,3].” Sokunkat ez az érzés tölt el: szégyellünk kérni, segítséget kérni, kérni valakitől valamit, ami segítene elérnünk célunkat, és azt is szégyelljük, hogy Istentől kérjünk. Nem szabad szégyellnünk imádkozni és azt mondani: „Uram, erre van szükségem”, „Uram, ilyen nehéz helyzetben vagyok”, „Segíts nekem!” Ez a szív kiáltása Isten felé, aki Atya. Meg kell tanulnunk boldog időkben is megtenni; hálát adni Istennek mindazért, amit ad nekünk, semmit sem szabad természetesnek vagy megérdemeltnek tartanunk: minden kegyelem! Az Úr mindig ad nekünk, mindig, és minden kegyelem, minden! Isten kegyelme. De ne fojtsuk el a bennünk spontán feltörő fohászt! A kérőima együtt jár korlátaink és teremtettségünk elfogadásával.

Meglehet, hogy valaki nem is hisz Istenben, de nehéz nem hinni az imában: az egyszerűen létezik; kiáltásként van jelen számunkra; és mindannyiunknak van közünk ehhez a belső hanghoz, mely esetleg hosszú ideig hallgat, de egyszer csak felébred, és kitör belőlük.

Testvérek, tudjuk, hogy Isten válaszolni fog. Nincs olyan imádkozó ember a Zsoltárok könyvében, aki kifejezi panaszát, és ne találna meghallgatásra. Isten mindig válaszol: ma vagy holnap, de mindig válaszol. Így vagy úgy, de mindig válaszol. A Biblia számtalanszor megismétli: Isten meghallja a hozzá kiáltók szavát. Eldadogott kéréseinket is, a szívünk mélyén rekedt kéréseket is, melyeket szégyellünk kimondani, az Atya meghallgatja, és nekünk akarja adni a Szentlelket, aki minden imát irányít és mindent átalakít. Mindig türelem kérdése, a várakozásban való kitartás kérdése.

Most az adventi időben vagyunk, mely jellemzően a karácsonyvárás ideje. Várakozunk. Ez jól látható. De egész életünk is várakozik. Az ima mindig várakozás, mert tudjuk, hogy az Úr válaszolni fog.

Még a halál is retteg, ha egy keresztény imádkozik, mert tudja, hogy minden imádkozónak van egy a halálnál erősebb szövetségese: a feltámadt Úr.

A halál már legyőzetett Krisztusban, és eljön a nap, amikor minden végleges lesz, és a halál már nem fogja gúnyolni életünket és boldogságunkat.

Tanuljunk meg várni az Úrra! Az Úr meglátogat bennünket, nemcsak ezeken a nagy ünnepeken – karácsonykor és húsvétkor –, hanem mindennap meglátogat szívünk mélyén, ha várunk rá. És sokszor nem vesszük észre, hogy az Úr közel van, hogy kopogtat az ajtónkon, és hagyjuk elmenni. „Félek Istentől, ha elhalad; félek, ha elhalad, és én nem veszem őt észre” – mondta Szent Ágoston. Az Úr igenis elhalad, az Úr eljön, az Úr kopogtat. De ha füled tele van mindenféle zajjal, akkor nem hallod meg az Úr hívását.

Testvérek, a várakozás: ez az ima!

*

A Szentatya szavai az általános kihallgatás végén:

Tegnap megjelent egy apostoli levél Szent Józsefről, akit 150 évvel ezelőtt nyilvánítottak az egyetemes Egyház védőszentjévé. Az Atyai szívvel címet adtam neki. Isten a legértékesebb kincseket – Jézust és Máriát – bízta rá, és ő hittel, bátran, gyengéden, „atyai szívvel” tökéletesen megfelelt e feladatnak. Kérjük oltalmazó segítségét az Egyház számára korunkban, és tanuljuk meg tőle, hogy alázatosan mindig megtegyük Isten akaratát!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír