Ferenc pápa katekézise: Ne akarjunk okosabbak lenni Istennél, és ismerjük el gyöngeségeinket!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma két olyan „főbűnt” vizsgálunk meg, amelyeket a lelkiségi hagyomány által ránk hagyományozott hosszabb felsorolásokban találunk: az irigység és a kevélység.

Kezdjük az irigységgel. Ha a Szentírást olvassuk (vö. Ter 4), az irigység az egyik legősibb erkölcstelen magatartásként jelenik meg előttünk: Káin szabadjára engedi gyűlöletét Ábel iránt, amikor észreveszi, hogy testvérének az áldozatai tetszenek Istennek. Káin volt Ádám és Éva elsőszülött fia, őt illette a nagyobb rész apja örökségéből, mégis elegendő, hogy az öccse, Ábel valami kis dologban sikeres legyen, Káin komorrá válik.

Az irigy ember arca mindig szomorú: tekintetét lesüti, mintha folyamatosan a talajt kémlelné, de valójában semmit sem lát, mert elméjét gonoszsággal teli gondolatok borítják el. Az irigység, ha valaki nem fékezi meg, a másik iránti gyűlölethez vezet. Ábelt megöli Káin, aki nem tudja elviselni testvére boldogságát.

Az irigység olyan jellemhiba, amelyet nemcsak keresztény körökben vizsgáltak, hanem minden kultúrában felkeltette a filozófusok és a bölcsek figyelmét.

Az irigység hátterében a gyűlölet és a szeretet közötti kapcsolat áll: az egyik ember a másik kárát akarja, de titokban olyan szeretne lenni, mint ő. A másik ember annak megjelenése, amilyenek lenni szeretnénk, de amilyenek valójában nem vagyunk.

A másik szerencséje igazságtalanságnak tűnik számunkra: „mi biztosan sokkal jobban megérdemeltük volna a sikereit vagy az osztályrészét!” – gondoljuk magunkban.

Ennek a jellemhibának a gyökerénél egy hamis istenkép áll: nem fogadjuk el, hogy Istent a miénktől eltérő „számítás” vezérelje. Például Jézus példabeszédében a szőlőmunkásokról, akiket a gazda a nap különböző időszakában hívott a szőlőjébe, az első órában érkezők azt hiszik, hogy magasabb bérre jogosultak, mint azok, akik utoljára érkeztek; a gazda azonban mindenkinek ugyanazt a bért adja, és azt mondja: „Nem tehetem a javaimmal azt, amit akarok? Vagy irigy vagy, mert én nagylelkű vagyok?” (Mt 20,15).

A mi önző logikánkat szeretnénk ráerőltetni Istenre, ezzel szemben Isten logikája a szeretet.

A javak, melyeket nekünk ad, arra valók, hogy megosszuk másokkal. Ezért buzdítja Szent Pál a keresztényeket: „A testvéri szeretetben legyetek egymás iránt gyengédek! A tiszteletadásban versengjetek egymással!” (Róm 12,10). Ez tehát az irigység ellenszere!

Elérkeztünk a második „főbűnhöz”, amelyet ma megvizsgálunk: a kevélység, vagy más néven önteltség. Ez kéz a kézben jár az irigység ördögével. Ez a két jellemhiba együtt van jelen abban az emberben, aki arra törekszik, hogy a világ középpontja legyen, gátlás nélkül felhasználva mindent és kihasználva mindenkit, hogy minden dicséret és szeretet tárgya legyen. Az önteltség eltúlzott, alaptalan önbecsülés. A kérkedő embernek óriási az egója: nincs benne empátia, nem veszi észre, hogy rajta kívül más emberek is vannak a világon. Kapcsolataiban mindig kihasznál másokat, mindent megtesz, hogy mások fölé kerekedjen. Személyét, eredményeit, sikereit mindenkinek látnia kell: mások figyelmének örökös koldusa. És ha előfordul, hogy nem ismerik el, milyen kiváló, akkor azonnal dühbe gurul. „Mások igazságtalanok, tudatlanok, nem értenek hozzá.”

Evagriosz Pontikosz leírja néhány olyan szerzetes fájdalmas történetét, akik az önteltség csapdájába estek. Előfordul, hogy a lelki életben elért első sikerek után valaki már „befutottnak” érzi magát, s ezért kirohan a világba, hogy dicséretet kapjon. De nem veszi észre, hogy még csak a lelki élet útjának elején jár, és hogy kísértés leselkedik rá, mely hamarosan a bukását idézi elő.

Az önteltek gyógyítására a lelki élet mesterei nem sok gyógymódot ajánlanak, mert a hiúság önmagában hordozza orvosságát: a dicséret, melyet a kérkedő a világtól remélt, hamarosan ellene fordul.

És hány ember van, aki hamis önkép által megtévesztve olyan bűnökbe esett, amelyek miatt nem sokkal később szégyenkeznie kellett?!

Az önteltség leküzdésére a legjobb útmutatást Szent Pál tanúságtételében találjuk. Az apostol folyamatosan küzdött egy olyan hibával, amelyet sosem tudott legyőzni. Háromszor kérte az Urat, hogy szabadítsa meg ettől a gyötrelemtől, de Jézus végül így válaszolt neki: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Attól a naptól kezdve Pál szabaddá vált. Legyen az ő következtetése a miénk is:

„Legszívesebben gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém” (2Kor 12,9).

A Szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:

Március 1-jén lesz a taposóaknák betiltásáról szóló egyezmény hatálybalépésének huszonötödik évfordulója. Az aknáknak sok évvel az ellenségeskedés befejezése után is ártatlan civilek, különösen gyermekek esnek áldozatul. Szeretném kifejezni együttérzésemet azzal a sok emberrel, akik áldozatául estek ezeknek az alattomos fegyvereknek, melyek a háborúk drámai kegyetlenségére emlékeztetnek bennünket, továbbá arra, hogy a civil lakosság milyen árat kénytelen fizetni. Ehhez kapcsolódóan köszönetet mondok mindazoknak, akik segítenek az áldozatoknak és akik részt vesznek a szennyezett területek megtisztításában. Munkájuk konkrét válasz arra az egyetemes felhívásra, hogy legyünk béketeremtők, és vegyük gondjainkba testvéreinket.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír