Ferenc pápa a nyitóünnepségen Panamában: A találkozás kultúrájának tanítóivá váltatok!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa beszédének teljes fordítását közöljük.

Kedves fiatalok, szép estét kívánok!

Milyen jó újra találkozni, és épp ezen a földön, amely oly sok színnel és melegséggel fogad bennünket! Egybegyűlve Panamavárosban az ifjúsági világtalálkozó ismét ünnep, az öröm és a remény ünnepe az egész Egyház számára, és hatalmas tanúságtétel a hitről a világ számára.

Emlékszem, Krakkóban megkérdezték tőlem, ott leszek-e Panamavárosban, én pedig azt feleltem: „Azt nem tudom, hogy én ott leszek-e, de Péter biztosan ott lesz, Péter ott lesz.” Ma örülök, hogy azt mondhatom nektek: Péter veletek van, hogy ünnepelje és megújítsa bennetek a hitet és a reményt. Péter és az Egyház veletek jár, és szeretnénk azt mondani nektek, hogy ne féljetek, hanem haladjatok tovább ezzel a megújító energiával és ezzel az állandó nyughatatlansággal, amely segít és megmozgat bennünket, hogy vidámabbak és készségesebbek, az evangélium jobb tanúi legyünk. Menjetek előre, de ne azért, hogy egy párhuzamos, egy kicsit „szórakoztatóbb” vagy „menőbb” egyházat hozzatok létre egy ifjúsági rendezvényen, néhány díszítő elemmel, mintha ez boldoggá tenne benneteket! Ha valaki ezt gondolná rólatok, az azt jelentené, hogy nem tart tiszteletben benneteket, és nem tartja tiszteletben mindazt, amit a Lélek rajtatok keresztül üzen nekünk.

Épp ellenkezőleg! Szeretnénk veletek együtt felfedezni és felébreszteni az Egyház állandó újdonságát és fiatalságát megnyílva mindig a Szentlélek kegyelme előtt, aki sokszor indít el új pünkösdöt (vö. Püspöki szinódus az ifjúságról: Záródokumentum, 60). Ez csak akkor lehetséges, ahogy azt nemrég megéltük a szinóduson, ha tudunk egymást meghallgatva járni, és egymás meghallgatásával egymást kiegészíteni, ha tudunk tanúságot tenni, hirdetni az Urat testvéreink szolgálatában, amely mindig konkrét szolgálat, nem képzelgés, hanem konkrét szolgálat. Ha elkezdünk járni, fiatalok – mindig fiatalokként, mint Amerika történetében –, rátok gondolok, akik elsőként indultatok útnak erre a világtalálkozóra, az őshonos lakosság fiataljai: ők voltak az elsők Amerikában, és az elsők, akik elindultak erre a találkozóra. Nagy tapsot, erős tapsot nekik! Aztán az afrikai felmenőkkel rendelkező fiatalok: nekik is volt találkozójuk, és megelőztek bennünket. Őket is tapsoljuk meg!

Tudom, egyáltalán nem volt könnyű, míg idáig elértetek. Ismerem, mekkora erőfeszítést tettetek, mennyi áldozatot hoztatok, hogy részt vehessetek ezen a világtalálkozón. Sok napon át dolgoztatok áldozatosan, közösen gondolkodtatok és imatalálkozókon vettetek részt, ezek együtt nagyrészt kárpótolják utatokat, maga az út a jutalom. Nemcsak az tanítvány, aki megérkezik egy helyre, hanem az is, aki határozottan indul, az is, aki nem fél kockázatni és útnak indulni. Ha valaki útnak indul, az már tanítvány, ha a fenekeden maradsz, elvesztél. El kell kezdeni járni, ez a tanítvány legnagyobb öröme. Ti nem féltetek kockáztatni és útnak indulni. Ma pedig már ünnepelhetünk, mert ez az ünnep már régóta elkezdődött minden közösségben!

Hallhattuk az előbb a bemutatásnál, a zászlók bevonulásakor, hogy különböző kultúrákból és népekből jövünk, különböző nyelveket beszélünk, különböző ruhákat viselünk. Népeink eltérő körülmények között különböző történelmeket éltek meg. Hány dolog különböztethet meg bennünket, de egyik sem akadályozott meg abban, hogy találkozzunk, hogy együtt legyünk, együtt szórakozzunk, együtt ünnepeljünk, együtt valljuk meg Jézus Krisztust, semmilyen különbözőség nem állított meg. Ez azért lehetséges, mert tudjuk, hogy van valaki, aki egyesít, aki egymás testvéreivé tesz bennünket. Ti, kedves barátaim, sok áldozatot hoztatok, hogy találkozhassatok, és így a találkozás kultúrájának igazi tanítóivá és mestereivé váltatok. Ezzel a találkozás kultúrájának igazi tanítóivá és mestereivé váltatok, ami nem azt jelenti, hogy: „Szia, hogy vagy, csá, viszlát!” Nem, a találkozás kultúrája azt jelenti, hogy különbségeinket vállalva együtt haladunk, szeretettel, mindannyian együtt ugyanazon az úton. Gesztusaitokkal és attitűdjeitekkel, pillantásaitokkal, vágyaitokkal és különösen érzékenységetekkel megcáfoltátok és visszautasítottátok az összes olyan beszédet, amely arra koncentrál és arra törekszik, hogy megoszlást szítson, minden beszédet, amely arra törekszik, hogy kizárja vagy kiutasítsa azokat, akik „nem olyanok, mint mi”. Ahogyan több amerikai országban mondjuk: „Nem MF, nem mifajtánk [GCU, gente como uno].” Ti megcáfoljátok ezt, mindannyian mifajtánk vagyunk, különbözőségeinkkel együtt. És ez azért van, mert olyan szaglóérzékkel rendelkeztek, amely meg tudja érezni, hogy „az igazi szeretet nem szünteti meg a jogos különbözőségeket, hanem összhangot teremt köztük egy magasabb egységben” (XVI. Benedek: Homília, 2006. január 25.). Megismétlem: „Az igazi szeretet nem szünteti meg a jogos különbözőségeket, hanem összhangot teremt köztük egy magasabb egységben.” Tudjátok, ki mondta ezt? Tudjátok? XVI. Benedek pápa, aki tévén keresztül néz minket. Üdvözöljük őt, tapsoljuk meg mindnyájan! Köszöntsük őt! [Tapsolnak.] Ellenben tudjuk, hogy a hazugság atyja, a sátán, egy megosztott és civakodó népet akar, ő a megosztás mestere, és fél az olyan néptől, amely megtanul együtt dolgozni. És ez kritérium az emberek közötti különbségtételre: vannak hídépítők és vannak falépítők. A falépítők, akik félelmet gerjesztve igyekeznek megosztani és megijeszteni az embereket. Ti hídépítők akartok lenni. Mi akartok lenni? [A fiatalok válaszolják: Hídépítők!] Jól megjegyeztétek, elégedett vagyok.

Ti megtanítjátok nekünk, hogy az egymással való találkozás nem azt jelenti, hogy utánozzuk egymást, vagy hogy ugyanazt gondoljuk, ugyanúgy élünk, ugyanazokat a dolgokat tesszük és ismételjük, ezt a papagájok csinálják. A találkozás másra való törekvést jelent, azt, hogy belépünk a találkozás kultúrájába, amely hívás és meghívás arra, hogy merjünk elevenen tartani egy közös álmot. Sok mindenben különbözünk egymástól, különböző nyelveken beszélünk, különböző ruhákat viselünk, mégis törekedjünk arra, hogy közös álmunk legyen, és meg tudjuk tenni ezt, és ez nem semmisít meg, hanem gazdagít bennünket. Egy nagy álom, egy mindenkit átfogni képes álom. Az az álom, amelyért Jézus életét adta a kereszten, és amelyért a Szentlélek kiáradt, hogy pünkösd napján tűzzel vésse be azt minden férfi és nő szívébe, mindenkinek a szívébe, a tiedbe, a tiedbe, a tiedbe [közben rámutat a fiatalokra] és az enyémbe is belevési, annak reményében, hogy teret talál növekedni és fejlődni. Ezt az álmot Jézusnak hívják, akit az Atya küldött – aki szintén Isten, mint az Atya –, akit az Atya abban bizakodva ültetett el, hogy nőni és élni fog minden szívben. Ez az álom konkrét, egy személy; ez az álom a vérünkben folyik, megdobogtatja és örömre gyújtja szívünket, valahányszor azt halljuk: „Szeressétek egymást! Azzal a szeretettel szeressétek ti is egymást, amellyel szerettelek benneteket! Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,34–35). Hogyan hívják a mi álmunkat? [A fiatalok válaszolják: Jézus!] Nem hallom! [A fiatalok megismétlik: Jézus!] Nem hallom! [A fiatalok megismétlik: Jézus!]

Ezeknek a földeknek az egyik szentje – figyeljetek! – szerette azt mondani, hogy „a kereszténység nem elhiendő igazságoknak, betartandó törvényeknek vagy tiltásoknak a gyűjteménye. A kereszténység így nagyon visszataszító. A kereszténység egy Személy, aki annyira szeretett engem, hogy az kiváltja és igényli szeretetemet. A kereszténység Krisztus” (vö. Szent Óscar Romero: Homília, 1977. november 6.). Megismételjük közösen? [A fiatalok megismétlik: A kereszténység Krisztus.] Még egyszer! [A kereszténység Krisztus.] Még egyszer! [A kereszténység Krisztus.] A kereszténység annak az álomnak a megvalósítása, amelyért ő életét adta: szeretni ugyanazzal a szeretettel, amellyel minket szeretett. Nem félig-meddig szeretett, nem pindurkát szeretett, hanem teljesen szeretett, elárasztott minket gyengédségével, szeretetével, és életét adta értünk!

Tegyük fel a kérdést magunknak: Mi tart együtt bennünket? Miért vagyunk együtt? Mi indít arra, hogy találkozzunk? Tudjátok-e mi, mi tart együtt bennünket? Annak bizonyossága, hogy valaki szeretett bennünket, hogy olyan bensőséges szeretetet tapasztaltunk meg, amelyről nem akarunk és nem tudunk hallgatni, és amely arra hív, hogy ugyanúgy válaszoljunk: szeretettel.  Krisztusnak ez az irántunk tanúsított szeretete kényszerít bennünket (vö. 2Kor 5,14).

Vigyázzatok, mert a szeretet, amely egyesít bennünket, az nem olyan szeretet, amely „összeveri” és elnyomja a másikat, ez a szeretet nem söpör félre és nem hallgattat el, ez a szeretet nem aláz meg és nem igáz le. Ez az Úr szeretete, mindennapi szeretet, tapintatos és tisztelettudó, szabadságból fakadó és szabadságot adó szeretet, gyógyító és felemelő szeretet. Az Úr szeretete, amely többet tud a felkelésekről, mint az elbukásokról, a kiengesztelődésről, mint a tiltásról, új lehetőségek adásáról, mint elítélésről, jövőről, mint múltról. Ez a szolgálatra és az odaadásra kinyújtott kéz csöndes szeretete. Ez a szeretet nem henceg, nem páváskodik, ez alázatos szeretet, amely mindig kinyújtott kézzel fordul másokhoz. Ez a szeretet egyesít ma bennünket.

Ugyanezt a kérdést és felhívást kapta Mária. Az angyal megkérdezte tőle, akarja-e méhében hordani ezt az álmot, akar-e életet, testet adni neki. Mária olyan fiatal volt, mint sokan közületek, mint sok lány közületek. És azt mondta: „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” (Lk 1,38).

Csukjuk be a szemünket, és gondoljunk Máriára! Ő nem volt buta! Tudta, mit érez a szíve, tudta, mi a szeretet, és így válaszolt: „Íme, az Úr szolgálója vagyok: történjék velem szavad szerint!” Ebben a rövid csöndben Jézus azt mondja mindnyájunknak, neked, és neked, és neked: „Van bátorságod? Akarod?” Gondolj Máriára, és válaszold: „Akarom szolgálni az Urat, történjék velem szavad szerint!” Mária mert igent mondani. Mert életet adni Isten álmának. És ugyanezt kérdezi ma tőlünk: Akarod-e, hogy ez az álom életté váljon? Akarsz-e testet adni kezeddel, lábaddal, tekinteteddel, szíveddel Isten álmának? Akarod-e, hogy az Atya szeretete új távlatokat nyisson előtted, és olyan, sosem képzelt, sosem gondolt, sosem álmodott, sosem remélt utakra vezessen, amelyek örömmel töltik el, énekelni és táncolni késztetik szívedet?

Merjük-e azt mondani az angyalnak, amit Mária: „Íme, az Úr szolgái vagyunk, történjék velünk szavad szerint”? Ne válaszoljatok most, mindenki saját szívében válaszoljon! Vannak kérdések, amelyekre csak csendben válaszolhatunk.

Kedves fiatalok! Ennek a világtalálkozónak leginkább reményt adó eredménye nem egy záródokumentum, nem egy közösen írt levél vagy egy végrehajtandó program lesz. Nem, ilyet nem készítünk. E találkozó leginkább reményt adó eredménye a ti arcotok és az ima lesz. Ez ad majd reményt! Az, amilyen arccal majd hazatértek. Az, hogy megváltozott szívvel tértek haza. Azzal az imával, amelyet megtanultatok kimondani ezzel a megváltozott szívetekkel. E találkozó leginkább reményt adó eredménye az arcotok lesz, az imátok, és mindannyian azzal az új erővel tértek haza, amely újjászületik, valahányszor találkozunk egymással és az Úrral, telve Szentlélekkel, hogy felidézzük és elevenen tartsuk az álmot, amely testvérré tesz bennünket, és amelyet nem szabad hagynunk kialudni a világ szívében: bárhol is vagyunk, bármit is teszünk, mindig felemelhetjük tekintetünket és mondhatjuk: „Uram, taníts meg úgy szeretni, ahogyan te szerettél bennünket!” Mondjátok velem együtt? „Uram, taníts meg úgy szeretni, ahogyan te szerettél bennünket!” [A fiatalok együtt ismétlik a pápával.] Még egyszer! [Uram, taníts meg úgy szeretni, ahogyan te szerettél bennünket!] Hangosabban! Be vagytok rekedve? [Uram, taníts meg úgy szeretni, ahogyan te szerettél bennünket!]

Mivel jók és jól neveltek akarunk lenni, nem fejezhetjük be ezt az első találkozót anélkül, hogy köszönetet ne mondanánk. Köszönet mindazoknak, akik nagy lelkesedéssel előkészítették ezt az ifjúsági világtalálkozót. Köszönet mindenkinek! Hangosabban! [A fiatalok tapsolnak és ujjonganak.] Köszönöm, hogy mertetek építeni és vendégeket fogadni, mertetek igent mondani Istennek arra az álmára, hogy együtt láthassa gyermekeit. Köszönetet mondok Ulloa érseknek és csapatának, amiért segítettek, hogy Panamaváros ne csak tengereket összekötő csatorna legyen, hanem olyan csatorna is, ahol Isten álma továbbra is talál medreket, hogy növekedjen, megsokszorozódjon és eljusson a föld minden szegletébe.

Barátaim, Jézus áldjon meg benneteket, ezt kívánom tiszta szívből! És az itteni kegyhelyen oly tisztelt Szűz Mária kísérjen és oltalmazzon benneteket szüntelenül, hogy hozzá hasonlón, félelem nélkül mondhassuk: „Itt vagyok, történjék velem szavad szerint!”

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír